Még nálunk lakik a héten találat kutyus – imádnivaló pofa, és játékos kis állat –, és ezért az autós kutyasétáltatások is “üzemelnek”. Annyi változás történt viszont, hogy a kocsiból történő futtatást beszüntettem a kutya biztonságára tekintettel. A gyerekeknek viszont továbbra is kötelező részt venni minden kutyasétáltatáson, úgyhogy reggel 6-kor beültetem őket a kocsiba a kutyával együtt, kiviszem őket az erdőbe, és ott szabadjára engedem a csapatot. A tervem beérni látszik, mert a kora kelés a nyári szünetben egyik fiamnak sincs ínyére, és úgy látom, alig várják már, hogy megfelelő gazdára találjon az eb.
A rossz hír viszont az, hogy kutyaszagú lett az új autóm, amire elég kényes vagyok, és tiszta szőr és tappancs nyom az ülése is. Hajnalban harmatos a fű, nedves a föld és a kutya lába sáros lesz – ergo az autókárpit is. Ezt már tényleg nehezen viselem, úgyhogy ma úgy döntöttem, hogy – az “Állattartói kötelezettségek megismerése tanfolyam” részeként a gyerekekkel kitakaríttatom az autót. Persze nem hagyom rájuk teljesen, hiszen ehhez még nem elég nagyok, de a szándékom mindenképpen az volt, hogy egy kicsit ízleljék meg azt, hogy a döntéseiknek következményei vannak: ha kutyát hoznak a házhoz, azt sétáltatni, etetni, gondozni kell, és takarítani utána.
A gond az, hogy a rendrakás és a takarítás nem kifejezetten a kedvenc tevékenységük. Még a legkisebb örökölte a legtöbbet az anyja tisztaságmániájából és rendszeretetéből, de a másik két fiam – hát ők egy perc alatt képesek legénylakás hangulatot teremteni a szobájukban és ha rajtuk áll, ezt a miliőt az ítéletnapig fenn is tartanák, ha rajtuk múlna.
Úgyhogy ismét taktikáznom kellett és segítségre volt szükségem. Bevontam hát az apjukat a tervembe, aki tisztes és gondoskodó családapa, és annak szenteli az életét, hogy nekünk biztonságot teremtsen – ami a mai világban sajnos azzal jár, hogy hétköznap kevesebbet látjuk otthon természetes megvilágításnál, mint télapót. Rávettem, hogy csak most, egyetlen egyszer kérjen a munkahelyén pár óra szabadságot, és jöjjön haza délben. A gyerekek is nagyon hiányolják az apjukat, és majd megvesznek minden egyes percért, amit vele tölthetnek.
Úgyhogy a tervem az volt, hogy a gyereknek elmondom, az apjuk hazajön ebédre és itthon is marad, és azt mondta nekem, hogy elvinné a gyerekeit egy kicsit autókázni, sőt még azt is megengedné, hogy beüljenek az ölébe a volán mögé és kormányozzanak – persze egy biztonságos, forgalommentes helyen – van itt egy nagy, lezárt parkoló nem messze, ez épp ideális ilyen játékokra. Az apjuk után az autókázást szertik legjobban a fiaim (azért remélem, hogy én is szerepelek valahol a preferencialistájuk első harmadában), és az új kocsinkért egyenesen odavannak, úgyhogy minden okom megvolt arra, hogy bizakodjak. Szerintem a mézesmadzag be fog válni, és ilyen ígéretekkel sikerül rávennem őket a kocsi takarítására – közben pedig egy kis fájdalommentes leckét is kapnak a kutyatartás rejtelmeiről és kötelezettségeiről is.
Rövidre fogom: a terv bevált. Én délelőttre elkértem magam a munkahelyemről, és legnagyobb örömömre a férjem is hajlandó volt részt venni a programban. A gyerekek pedig szó szerint tapsikoltak örömükben, amikor meghallották, hogy amikor ma a reggelinél bejelentettem nekik, hogy ebéd után apa kocsikázni és vezetni viszi őket! És csodák csodája, az sem nagyon törte meg a lelkesedésüket, hogy elmondtam, apa csak tiszta kocsiba ül be, ezért a kutyaszagot és a tappancs nyomokat ki kell takarítani, és ha már ott tartunk, akkor az egész autót kívül belül rendbe kell tenni. A projekt reggeli után indul, és mire apa hazaér, ragyognia kell az autónak!
Régen láttam ilyen sürgés-forgást. Tíz perc alatt előkerültek a vödrök, mosószerek és törlőrongyok, sőt a legkisebb a wc kefét, a középső pedig az édesanyja kedvenc parfümjét is beletette az autóápolási készletbe – ez utóbbit azért, hogy “finom, anya illata legyen a kocsinak, mert apa azt úgy szereti”. Komolyan meghatódtam ezen. Hát nem édesek?
Alapvetően persze a takarítás hasznosabb részét én végeztem, de becsületükre legyen mondva, teljes erőbedobással részt vettek a munkálatokban és ahol tudtak, segítettek. Még a legkisebb is nyakig benne volt a teendőkben – a kedvenc ténykedése az volt, hogy slaggal spriccelte az autó oldalát és pedig ronggyal töröltem le róla a lecsurgó szennyes vizet. Egyébként több víz jutott az én nyakamba, mint a kocsira, de ezt nem bántam. Végül nagyjából két óra alatt, 11-re el is készültünk, és a kocsi csillogva-villogva ott állt a garázs előtt. A gyerekek szabályos díszőrséget adtak mellette, várva, hogy apjuk hazaérkezzen, és mindent a legnagyobb rendben találjon. Hát apa szeme ki is kerekedett, amikor meglátta az autót és mellette büszkén és izgatottan feszítő gyerekeit! Hogy ezután hogyan történtek a dolgok, csak este tudtam meg, mert indulnom kellett a munkahelyemre, de ha egy szót sem meséltek volna el a történtekből akkor is láttam volna a gyerekek szemén, hogy ez volt életük egyik legboldogabb napja!
