Mindenekelőtt: Bugac még nincs kész. Annak ellenére, hogy tegnap kora estétől kezdve, majd három órán át nyírtuk a tízkilós kis testén lévő, hozzávetőleg egykilónyi téli bundát, még mindig hátra van legalább ugyanennyi szenvedés. Összehasonlításként mondom: ez a folyamat a kutyakozmetikusunknál nagyon maximum egy óra, és ebben benne van a bűzmirigy kinyomása és a körömvágás is!
Mondtam már, hogy szeretjük a kozmetikusunkat? És nem csak azért, mert most épp baromira hiányzik. Hanem mert a kezdet-kezdetétől angyali türelemmel viselte a kicsit sem együttműködő kutyánk minden próbálkozását arra, hogy tőből amputálja a végtagjait, sőt, így, a hatodik közös év végére valahogy még azt is sikerült elérnie, hogy Bugac felfogja, a kozmetika nem élet-halál harc. Szóval, dehogy akartuk mi kitépni a kezéből a nyírógépet; ha minden a terv szerint alakul, most tavasszal is Marcsi vágta volna az „úszófrizurát”. De jött a korona és a karantén, mi pedig bizonytalan időre Marcsi nélkül maradtunk úgy, hogy erről Bugac szőrének senki sem szólt.
Úri huncutság?
Most biztos sokan kérdezitek magatokban, miért kell azt a szerencsétlen kutyát időről-időre kozmetikával kínozni? Miért nem lehet a szőrét a természetre bízni, pláne, ha ennyire utálja az egészet? A válasz szerencsére rém egyszerű: Bugac, aki egy puli és egy uszkár szerelemgyereke, nem vedlik, cserébe úgy nő a szőre, mintha fizetnének érte, ami jól jön akkor, ha lakásban élünk (stimmel), minden más esetben viszont kész rémálom. Szóval, maradjunk is annyiban, hogy ha a természetre bíznánk a dolgot, pár év múlva a kutyánk megmozdulni sem tudna a bunda súlya miatt.
Fotó: Ignácz Péter
És a bajok nem érnének itt véget. Belegondoltatok abba, mi minden költözhet egy ilyen bunda alá anélkül, hogy a gazdi észrevehetné? Madárcsalád mondjuk pont nem, de a bolhák, kullancsok és tetvek garmadája igen, más gusztustalan, potenciálisan meg életveszélyes vérszívóval egyetemben. Nincs az a tabletta, csepp, vagy nyakörv, ami segíthetne ezen.
Ja, és a toklász. Aki ült már állatorvosi váróban, mert a kutyája szemébe/fülébe/orrába/lábába ment (mi igen), az megtesz mindent, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő.
Nyírunk és kész!
Valamikor a karantén 8. hetében az állapotok tarthatatlanná váltak. Egyrészt mert bejött a meleg, amit Bugac láthatóan egyre nehezebben viselt, másrészt mert addigra már minden séta után fél kiló erdőt operáltunk ki a szőréből. „Nincs mese, meg kell nyírnunk. Legalább a lábait” – döntöttük el, következő lépésként pedig meg is rendeltük a művelethez szükséges, közepesen túlárazott eszközt, amiről elég annyit tudni, hogy 4-5 percenként olajozni kell. (Azóta azt is tudjuk, ezzel a típussal legfeljebb hörcsögöt lehet kisebb-nagyobb agyvérzés nélkül kozmetikázni, de sebaj.)
A következő napokban aztán:
- kitűztük a dátumot,
- megnéztük a nyírógéphez mellékelt oktató dvd-t,
- beszereztük a kutyánk sokktalanításához elengedhetetlen jutalomfalatot (nagy mennyiségű trappista sajt),
- kiürítettük a nappalit (aka kozmetika),
- felmértük, Bugac melyik testrészén a legnagyobb a szőr (igen, még mindig a lábain),
- és naponta egyszer bocsánatot kértünk a kutyától azért, ahogy ki fog nézni.
Aztán tegnap végre a nyírás napja is eljött, mi pedig a munka után, előre leosztott szerepek szerint, annak rendje és módja szerint neki is láttunk a feladatnak: míg a férjem fésült és nyírt, én lelkesen jutalmaztam.
Fotó: Ignácz Péter
„Baszki, lett itt rajta egy kopasz folt!”
A műveletet – ahogy a férjem elleste Marcsitól – a szőr kibontásával kezdtük. Ez úgy nagyjából egy óráig zajlott, leginkább azért, mert kellett idő, hogy rájöjjünk, hiába az egyre határozottabban és sűrűbben mondogatott „maradsz” és „ülsz”, az izgatott kutyára ezek pont olyan hatással vannak, mintha felolvasnánk neki a komplett Révai nagylexikont. Semmit nem értek: se nem maradt, se nem ült, cserébe, mire végre a nyírásig jutottunk, már betermelte a procedúrára szánt jutalomfalatok zömét.
Az ezt következő két óra, amiből az olajozás, a gép pihentetése és a kutya nyugtatása miatt a tiszta munkaidő még optimista becsléssel is legfeljebb egy óra volt, nagyjából így zajlott:
- Megcsinálom a fejét.
- Oké, tartom.
(gép zúg, kutya értetlenül néz)
- Mégse tudom tartani, nem hagyja.
(kutya izeg-mozog, az istennek nem marad egy helyben)
- Jó, akkor kezdjük el a lábát.
(gép elől oldalara somfordálás, lábhúzogatás)
- Adok neki jutit, hátha attól megnyugszik.
Fotó: Ignácz Péter
(három perc egyenletesnek tűnő vágás)
- Furcsa. Olyan, mintha egyáltalán nem is vágna semmit…
(még három perc vágás, most már a megfelelő technikával, kutya közben megint somfordál géppel ellentétes irányba)
- Oké, szünet, túlmelegedett.
(15 perccel később)
- Fogd már meg egy kicsit jobban, így nem látom, mit vágok.
(a kutya mostanra már egyedül produkálja a Laokoón-szoborcsoportot)
- A feje és a háta egész jó, a feje mondjuk egy kicsit lapos, a fülénél meg egyáltalán nem hagyja. De mindegy, csinálom akkor mellkasát.
(végre látványos ütemben hullik a szőr, a szél szépen teríti a nappaliban a kis csomókat)
- Megint nem vág semmit, beolajozom.
(10 perc szünet, a kutya vizet vedel)
- Oké, akkor a mellkasát… baszki, nem volt rajta a gépen védősapka. Lett itt rajta egy folt. Tök kopasz. Itt, nézd, mutatom! Annyira végül is nem gáz, meg majd ráfésüljük.
Fotó: Ignácz Péter
(20 perc egyenletes nyírás, túlmelegedés, olajozás, vízivás után)
- Figyi, fél tíz van. Meg kellene csinálni a hasát, meg a hátsó felét, de ennek ma már semmi értelme, majd holnap folytatjuk, jó?
- Jó.
(cigi, függöny)
Tanulság?
Nincs. Hacsak az nem, hogy Bugac egy gigantikus hős. Mindezek után ugyanis nemcsak hogy szóba állt velünk – ami nála annyit jelent, hogy hajlandó volt megosztani velünk a kanapét az esti sorozatnézés közben –, de látványosan nem is neheztelt a történtek miatt. Ma reggel olyan peckesen lépdelt a szokásos körön, mintha nem is lenne rajta az a 200 Ft-os nagyságú folytonossági hiány.
Utóirat:
Marcsi, annyira sajnáljuk. Mikor mehetünk?
Fotó: Ignácz Péter
