Tavaly nyáron a huszonhárom éves lányom tele sikerélménnyel és új barátokkal, ujjongva, felszabadultan érkezett haza egy túráról. Majd ellentmondást nem tűrő hangon közölte velünk: “Anya, ide jövőre el kell jönnötök!” Mivel a párommal mi is szeretünk túrázni – bár az utóbbi időben talán kevesebbet mentünk –, könnyedén rábólintottunk.
Ahogy lassan közelgett az idei Fjällräven Vándortúra időpontja, egyre több kérdés merült fel bennem önmagammal kapcsolatban. Furcsa érzés volt, hogy nem tudok biztosat önmagamról, a reakcióimról, a teherviselési potenciálomról, pedig nem kevés önismereti munka és sok remek túra van már a hátam mögött.
| A Fjällräven Vándortúra egy olyan élménytúra a Bükkben, ahol a résztvevők előre kitűzött útvonalat járnak be öt nap alatt, ellenőrzőpontokon áthaladva. Mindennap egy adott távot kell teljesíteni. Két fontos szabály van. Az egyik, hogy mindenki saját maga viszi a felszerelését, a másik, hogy sátorban kell aludni. A szálláshelyek a szervezők által kijelölt kempingekben vagy sátrazásra alkalmas területeken vannak. Mivel gyakorlatilag távol vagyunk a civilizációtól, az étkezést is a szervezői stáb oldja meg – figyelembe véve az étkezési problémával küzdőket is. Alapfilozófiájuk, hogy a természetben megtapasztalt élmények nemcsak testi, hanem szellemi és lelki megújulást is eredményeznek. |
Fotó: Franta Andrea
Már a pakolás fázisában is komolyan magamba kellett szállnom.
Az ember azt gondolná, bepakolni nem nagy kunszt, ripsz-ropsz megvan. Minden természetjáró tudja, mire van szükség egy ilyen kaliberű kiruccanás alkalmával. Csakhogy egyáltalán nem könnyű dolog megtalálni az egyensúlyt a megengedhető komfort és praktikum, valamint a cipelendő hátizsák súlya között. Kénytelen voltam átértékelni a tárgyak fontosságát és a saját szükségleteimet.
Amikor az ember a természetben van, akkor eltűnik minden olyan sallang, amiről azt hiszi a civilizációban, hogy elengedhetetlen. A természetben nincs jelentősége az iskolai végzettségnek, a körömlakk színének, nem feltétlenül akar egy nő csinibaba lenni. Nem számít, hogy nem asztalnál eszel, és az sem, hogy harapod a kolbászt, és nem szeleteled.
A természet megkívánja azt a fajta tiszteletet, ami a természet őserejének szól. Talán alázatnak nevezném ezt az érzést. A pakolás fázisában is elgondolkodik az ember a természethez való viszonyáról, a saját komfortzónájáról, a lemondási képességéről. Figyelembe kellett vennem azt, hogy mire lesz szükségem és azt is, hogy mit bírok cipelni öt napon át, hol vannak a fizikai korlátaim.
Én könnyű hátizsákkal szerettem volna túrázni, ezért mentálisan fel kellett készülnöm arra, hogy nem tudok ruhát váltani mindennap, vagy esetleg a piszkos vagy vizes túranadrágba kell majd másnap belebújnom, és az sem jelentett gondot, hogy nem lesz fürdőpapucsom, netán a túraszandálban vagy mezítláb fogok zuhanyozni esténként. Cserébe viszonyt könnyű zsákkal – 11,5 kg-mal – indultam útnak, míg sokan, 20 kiló körülit cipeltek.
Nyomni a kilométereket tűző napon, esőben, sárban
Az első napi kihívások után már megbizonyosodtam arról, hogy jobb fizikai állapotban vagyok, mint gondoltam, és a zsákom súlya is ideális. A bizonyosság boldogsággal töltött el, és már nem voltak kétségeim afelől, hogy a túrát teljesíteni tudom. Ekkor még az idő is kegyes volt hozzánk, a kis szemerkélő eső napsütésre váltott. Másnap viszont egész napos, nagyon kemény esőben kellett teljesítenünk a megadott távot. Mese nem volt, menni kellett. Az én esőfelszerelésem nem volt hiánytalan, hiszen nem akartam cipelni. Mivel olyan nagy mennyiségű csapadék esett, hogy bármi volt az emberen, bőrig ázott, ezért nem keseregtem az otthon hagyott cuccom miatt.
Amikor az ember feneke vágatában csorog a víz rendületlenül, és a bakancsában a víz jakuzzi módjára masszírozza a talpát egész nap, akkor tényleg minden elveszti a jelentőségét.
Nincsenek határok, csak lépni kell.
Én megadtam magam az esőnek. Az esélytelenek nyugalmával önfeledten gyalogoltam bőrig ázva. Közben adódik egy ellenőrző pont később egy kocsma, ahol meleg italt vehetünk magunkhoz, de a helyzet változatlan, menni kell. Egyik láb jön a másik után, egészen addig, amíg be nem érünk a célba. Óriási élmény és tapasztalás volt, sokat tudtam meg a határaimról, arról például, hogy meglehetősen gyorsan vagyok képes szemléletmódot váltani bizonyos helyzetekben. Arról, hogy van olyan, hogy tehetetlen vagyok, és ha elfogadom ezt az érzést, akkor már nem is érzem tehetetlennek magam. Tudom, furcsán hangzik, de én örültem ennek a tapasztalatnak. Többen feladták a túrát ezen a ponton. Pedig a szervezők jóvoltából a nap végén meleg kandalló tüzénél száríthattuk meg a felszerelésünket és másnap majdnem száraz ruhában és cipőben indulhattunk útnak. Feltettem magamnak a kérdést, hogy feladtam volna-e a túrát akkor, ha nem tudok megszárítkozni. Természetesen nem, dehogy, hiszen a túra legnehezebb pontján voltam túl.
Fotó: Franta Andrea
Tudtam, ezután bármi is jön, azt képes vagyok teljesíteni.
A túra többi napján is feszegettem a határaimat. A szintemelkedések, a meredek hegyoldalak és az öt egymást követő nap terhelése komoly kihívás volt.
A túra teljesítése viszont óriási sikerélmény, hiszen, csakis akkor tanulok önmagamról valami újat, amikor izzadok a meredeken felfelé, miközben a hátamon csurog a víz, vagy kidőlt fákon kell átjutni a nagy hátizsákkal, egyensúlyozva, négykézláb. Amikor a komfortzónámon kívül kerülök, akkor kap elegendő eleséget az újdonságkereső személyiségem. Hiszen a karosszékben ülve ezt nem lehet megtapasztalni.
A “vissza a természethez” érzés őserőként robban az emberben
Amikor kilépünk a természetbe, akkor a figyelmünk fókuszába kerülő dolgok leredukálódnak. A “step by step” monotóniája a környezeti ingerek mássága az ember gondolkodását is megváltoztatja. Összeolvad a természettel és gondolatai csak azon járnak, hogy hogyan érje el célját, hogyan küzdje le az akadályokat, hogyan oldjon meg szokatlan szituációkat, amikben még soha nem volt része, alkalma nyílik kipróbálnia önmagát, feszegetni a határait és kitartását.
A napi stressz és gond helyett alapkérdések foglalkoztatják az embert. Hogyan bontsam le a sátrat, hogyan pakoljak, mit vegyek fel? Nincsenek határidők, gyereksírás, nincsen forgalmi dugó és szirénahang, nincs vita és feszültség, csakis én vagyok és a természet.
Egy túratársam ezt a következő módon fogalmazta meg, számára mit jelent a természetben lenni. Ő Tamás, 42 éves informatikus:
“Emlékszem, amikor az életem igen csak zavarossá és stresszessé vált a munkahelyem és az akkori válásom miatt is, úgy is mondhatnám, hogy nem volt túl inspiráló. Akkor kezdődött ez a szerelem. Kellett valami, ami teljesen kikapcsolja az agyam, és eltereli a figyelmemet a napi gondokról, úgy, hogy a teljesítmény adta fáradtság miatt már másra se legyen erőm gondolni. Amikor a természetben vagyok, akkor csak arra figyelek, hogy merre haladok, és mit csinálok, hová megyek, milyen úton érem el a célom, és hol szállok meg. Amikor túrázom, akkor ezek a legnagyobb “gondjaim”. A tervezés izgalma az, ami ilyenkor leköt. Otthon hagyom a családi és munkahelyi gondokat. Mivel szellemi munkát végzek, csak így tud kikapcsolni az agyam. Nem pörgök azon, hogy mi lesz holnap a munkahelyen, vagy azon, hogy mi lesz megint a gyerekkel. Aztán egy idő után olyan ez, mint a kábítószer. Ezek a kirándulások, túrák mindig feltöltenek egy darabig, de aztán pótolnom kell, újra és újra mennem kell.”
Csinálj mást, mint hétköznap!
Kaplan környezetpszichológiai kutatásai megerősítik azt a feltevést, hogy a természeti táj a legkülönbözőbb nehéz élethelyzetekben is helyreállító, regeneráló hatást gyakorol az emberi pszichére. Az embernek a regenerálódáshoz szüksége van környezetváltozásra, mindenképpen ki kell lépnie a hétköznapi, megszokott környezetéből. Minél inkább eltérő tevékenységet végez, mint amit eddig megszokott, annál frissítőbben hat rá a környezetváltozás. A természetben lévő ember megkapja mindezt. Figyelmét rabul ejti a táj, csakis magára és az alapvető szükségleteire figyel, összeolvad a környezetével.
Adél, 24 éves pszichológus túrázó valami hasonlót fogalmazott meg:
“Hogy mit jelent a természetben való gyaloglás nekem? Elsősorban egyszerűséget, hiszen minden redukálódik arra a szintre, hogy csak menni, enni és aludni kell. És ebből kifolyólag felszabadul az ember a civilizált világban lévő stresszes gondolatok alól, ahol minden túlkomplikáltnak tűnik. A másik jó dolog benne, hogy miközben mentálisan felfrissül az ember, közben használja, “ápolja” a testét, ami szintén jó érzést okoz. E mellé társul a táj látványa, szépsége. Így az ember megtanulja értékelni az apró szépségeket is. Számomra fontos az az érzés is, hogy az ember befolyással van a dolgokra, uralja a cselekedeteit, és megbizonyosodik arról, hogy kitartással nagy dolgokat érhet el, például megmászik egy hegyet. Így általánosságban is növeli az ember türelmét, kitartását. A gyaloglás szerintem azért is különbözik más utazási formáktól, mert azoktól eltérően sokkal több időt tölt el egy helyen, így behatóbban megismerhet egy-egy helyet. És nem utolsó sorban ott van a monotonitás és a kissé ingerszegény környezet, amik a gyaloglást közel hozzák a meditációhoz. Ezekhez jön még a kihívás, és a sikerből adódó elégedettség, az önbizalom, az érzés, hogy bármire képes vagyok. Ez egyfajta személyiségfejlődés, plusz önismeret is.”
Fotó: Franta Andrea
A “soha ne legyen ennek vége” érzés átütő ereje
Ezen a túrán a társasági élmény is meghatározó volt számomra, egészen más, mint amit az eddigi túrákon tapasztaltam. Napközben a hegyen, közösen izzadva kapaszkodni felfelé, vagy fáradtan szót váltani a másik túrázóval egy-egy ellenőrző ponton, esetleg, közösen énekelni esténként a tűz körül sok idegen embert kovácsolt össze. Az együtt töltött öt nap alatt kisebb-nagyobb társaságok tudnak kialakulni, akik a közös beszélgetések, nevetések, éneklések során megélik a “soha ne legyen ennek vége” életérzést.
Jövőre veled ugyanitt, találkozzunk a 2016-os Fjällräven Vándortúrán! – hangzottak az ígéretek az utolsó túranap.
Én biztosan ott leszek, mert szükségem van a bizonyosságra, a tapasztalatra, a természet adta felszabadító érzésre, a határaim feszegetésére, a komfortzónám átlépésére. És erre biztatok mindenki mást is.
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
