Kislányként igazi rémálomként éltem meg a temetőket. Sehogy nem fért a fejembe, miért jó, ha súlyos kőtömbök alá rejtjük azokat, akiket mindennél jobban szeretünk. Vigasztalhatatlanul zokogtam, amikor imádott Géza papám fölé is súlyos gránitlapok kerültek. Felnőtt fejjel már másképp gondolok erre, békével tölt el, hogy van néhány pont, ahova évről évre visszatérhetek, elcsendesedhetek, és meg nem kopott szeretettel idézem fel azokat, akik maguk mögött hagytak.