Fila Balázs, Tasnádi Bence és Kónya Merlin Renáta
Fila Balázs: Sok minden van még hátra, hogy készek legyünk. Egyelőre nagyon giccsesnek tűnik például a vége, de ha mi megtaláljuk a jó arányt, akkor valami egészen különleges élménnyel távoznak a nézők. Ez a jelenet, amúgy is színháztörténet. Shaffer 2000-ben átírta. Az eredeti változatban Salieri maga megy álarcban Mozarttól megrendelni a Requiemet, de az általunk játszott Salieri, mint látogató érkezik. Az utolsó nagy összecsapásban Salieri feloldozást remél, míg Mozartot a maga őrületében elmerülve találja.
Tasnádi Bence: Még össze kell állnia a mozaikoknak. Külön-külön már mindegyik jelenet mutatott jó formát, de egyelőre nem tudom, mikor, mi következik. Ez egy tipikus folyamat, most érkeztünk el oda, hogy “összelegózzuk” a dolgokat, s ha sikerül, és már olajozottan haladunk végig a színdarabon, remélhetőleg színészként és nézőként is elkerülhetetlen lesz a katarzis.
Fila Balázs: Olyannyira, hogy a végén még teljesen a saját hatásunk alá kerülünk, ahogy azt egy színházi anekdota is tartja Páger Antalról.
Tasnádi Bence és Kónya Merlin Renáta
Tasnádi Bence: Reméljük, a jóízlés megkímél minket ettől… Tavaly a Katonában Bocsárdi László nagyon érdekeset mondott a Tartuffe alatt, miszerint minden színész életében – ritkán, de megadatik olyan pillanat –, amikor azt érzi, hogy bármekkora szünetet tarthat, és bármit csinálhat a színpadon, nem fog kicsúszni a kezéből a pillanat. Egyszerre kontrollvesztett, váratlan, ugyanakkor kontrollált, higgadt állapot ez. A színész egyszerre van tudatában minden eszközének, mégis kiszámíthatatlan, képes meglepetést okozni magának, a partnereinek, és a nézőnek is. Kitágul a pillanat, akár a Mátrixban, és a színész megérzi az alkotás teljhatalmát, mint amikor Neo rájön, hogy el se kell hajolnia a golyók elől, képes megállítani azokat. Szerencsés vagyok, mert tudom, hogy László miről beszélt, nekem már megadatott ilyesmi, és bizony ezekért a pillanatokért érdemes színésznek lenni, illetve színházba járni.
Fila Balázs: Reméljük, sok ilyen pillanat lesz, mert Shaffer nagyon szép pontokat jelölt ehhez. Erre szoktuk mondani, hogy a légy zümmögését is lehet hallani. Én is megtapasztalhattam „A király beszédében”, főleg az utolsó beszédnél. Ott bármit lehet csinálni, mert addigra már óriási drukkerré válnak a nézők.
Fila Balázs, Tasnádi Bence és Kónya Merlin Renáta
Az Amadeus esetén kinek szurkolnak majd?
Tasnádi Bence: Jó kérdés, mert ugyan Balu egy szimpatikus jelenség, ugyanakkor amiket Salieri mond és művel a darab során – pláne, hogy tisztában van a saját tetteinek súlyával – , azok elég erősen istentelen és kártékony közbenjárások egy másik ember életében. Igazából jó szívvel nem tudnék Salierinek szurkolni. Ugyanakkor a másik oldalon meg egy mocskos szájú, kibírhatatlan, infantilis gyerek áll, akiből talán azoknak a nézőknek is elege lesz a végére, akiknek az elején még szimpatikus volt … jó kérdés, hogy kinek fog a néző szurkolni. Remélem nekem!
Fila Balázs: Ez egy kétfenekű dolog. Ha jól csináljuk, akkor a pozitív hős mindenképpen Mozart, akivel menni kell az embereknek, és aki mellett a voksot le kell tenni. Közben pedig Salieri annyi emberi dolgot mozdít meg a darab során, ami szerintem bármelyikünk életében ott lehet. Nem kell művésznek lenni, akár egy óvónővel is megeshet, hogy bekerül valaki a közösségbe, aki veszélyezteti a pozícióját. Az emberi gyarlóságnak tart tükröt Salieri, amivel szintén lehet azonosulni. Olyan dolgok kerülnek terítékre, amelyek bárki életében jelen lehetnek. Annyi a különbség, hogy Salieri a cselekedeteiben átlép egy határt, amit remélhetőleg az igazi életben, azért kevesen tesznek meg. Ennek ellenére, az én figurám által elkövetett karaktergyilkosság a mindennapjaink része. Lehet ezt szépíteni, de az emberek alapvetően (sajnos) nem jó szándékúak.
Tasnádi Bence: Én magam is éreztem már irigységet nem egyszer. Tudja az ember, hogy mire irigy, hogy nem szabadna annak lennie, és mégse tudja elfojtani. Ugyanígy van a féltékenységgel. Felesleges, tönkreteheti a kapcsolatokat, mégis alattomosan bekúszik az ember szívébe. Sajnos, én sem gondolom, hogy az emberi természet az évezredek alatt változott volna. Az eszközök fejlődnek körülöttünk, de az emberi természet nem. A kutyám jó példa: rajta is tetten érhető a féltékenység, egyből odaveti magát, ha megsimogatok egy másik kutyát, de neki elnézed, mert állat. Az embernek viszont kezdenie kell valamit az érzéssel, elszámolni vele és nem hagyni, hogy a rosszindulatú, démoni vágyak és gondolatok úrrá legyenek a jellemén. Salieri pont ezeket a dilemmákat osztja meg, amivel önkéntelenül partnereivé válik minden néző, aki találkozott már a bűnnel, és ismeri azt a szót, hogy lelkiismeret.
Balázs, általában Téged szeretnek a nézők, Te vagy a pozitív figura…
Fila Balázs: Itt viszont nem szabadna, amitől egy kicsit még szenvedek. Legendásan nyugodt és türelmes vagyok mindenkivel szemben, és furcsa ennyire a saját, ösztönös jellememmel szembe menni. Azt érzem, hogy az én Salierim talán még mindig kicsit puha. Nincs még meg benne a gátlástalanság. Nem vagyok elég gonosz és kemény. Remélem, kirúgja magát.
Tasnádi Bence és Kónya Merlin Renáta
Tasnádi Bence: Én nem érezlek puhának, de ennek megítélésében nem vagyok teljesen kompetens, jobban járok, ha inkább a saját dolgommal foglalkozom… Egyébként, én is játszottam már negatív, krakéler figurát, és nagyon élveztem.
Fila Balázs: Élvezni, én is élvezem. Kérdés, hogy egyedül maradok-e ezzel, vagy a nézők is fogják?
Tasnádi Bence: Ha élvezed, akkor szerintem a néző is fogja. Még az egyetem alatt elhatároztam, hogy olyan színész szeretnék lenni, akire mindent rá lehet osztani: szépet és csúnyát, jót és rosszat, Ádámot éppúgy, mint Lucifert. Most épp Mozart vagyok, de nem kizárt, hogy tíz év múlva egy rendezőnek Salieriként jutok az eszébe. Szívesen kipróbálnám, s akkor talán én is épp ugyanezekkel a kétségekkel küzdenék, mint Balázs.
Tasnádi Bence és Fila Balázs összecsapását 2020. október 10-től láthatják a nézők a József Attila Színház színpadán.
