Halotti maszkok már az ókorban is készültek – ahogy egyébként készülnek még ma is –, ám a műfaj valódi virágkora a 19. századra, illetve a huszadik század elejére esett, amikor a nagy művészek, államférfiak és egyéb hírességek hullaportréi nemritkán valóságos kultusztárggyá váltak; ezek tulajdonképpen egyszerre voltak történelmi relikviák, szent ereklyék és dekoratív lakásdíszek. De érdekes módon nem csak Beethoven, Napóleon és a többi világhódító szellemóriás arcképeire volt kereslet.
Az egyik leghíresebb halotti maszkról, a Szajnai Ismeretlen portréjáról például máig nem tudjuk, hogy kit ábrázol – mármint azon kívül, hogy egy fiatal lányt, aki valamikor a 19. század vége felé a Szajnába fulladt -, de a megfejthetetlen mosolyú női arc ettől függetlenül szédületes karriert futott be az elmúlt az elmúlt bő évszázadban: a portré másolatait az európai és észak-amerikai értelmiségiek, művészek és művelt, jó ízlésű középosztály egyéb tagjai úgy vásárolták mint a cukrot, a lány alakja, illetve maga a halotti maszk pedig számtalan irodalmi művet inspirált, hol áttételesen, hol pedig teljesen direkten, és még annál is többször bukkant fel csak utalás szintjén Nabokovtól Rilkéig, hogy aztán végül egy máig rendszeresen használt PR-oktatóbábuban szülessen újjá (a Szajna ismeretlen hölgyéről szóló hosszabb cikkünket itt lehet elolvasni).
A halotti maszk a relikviák relikviája. Abszolút hű képmás. Egy élő arc utolsó utáni pillanatának lenyomata: mutatja vonásait, ráncait, sebhelyeit, esetenként szőrszálakat, hajszálakat is őriz. Folyékony gipsszel veszik le az arcról, melyet előzőleg olajjal vagy zsiradékkal kennek be. Finom papírral lefedik a homlokba hulló hajat, illetve a bajuszt vagy szakállt. Az anyagot több rétegben, óvatosan, csurgatva hordják fel, s megvárják, hogy teljesen megszilárduljon. Ez kb. húsz percet vesz igénybe. A gipszet több, de leggyakrabban két darabban törik le az arcról az előzőleg az arcélre fektetett fonál mentén. Az így nyert forma alapján csupán egy pozitív kópiát önthetnek, de tovább másolhatják a már kész maszkot darabformázással. Az elkészült halotti arcmás kegyelet tárgyává lesz, s ha nevezetes személyiséget ábrázol, és látványa nem taszító, kultuszkellékké válhat: megtekinthetjük emlékszobákban, alkalmi kiállításokon vagy szobánk falán helyezzük el.
Kovács Ida: Az utolsó pillanat lenyomata: a halotti maszk
Manapság (vagyis úgy a második világháború óta) már sajnos egyre kevesebben akasztgatnak halotti maszkokat a kandalló fölé, vagy helyeznek óvatosan a mahagóni asztalra, és nem csak azért, mert a többségének valószínűleg nincs kandallója vagy mahagóni asztala: ezek a portrék túlságosan komorak, emelkedettek és kissé talán morbidak is, ráadásul sokakat zavar, ha a 19. század jeles halottai figyelik, amint alsóneműben sétál a saját lakásában (habár az is igaz, hogy a halotti portrékon természetesen mindenkinek nagyon diszkréten le van csukva a szeme).
Ám ha valaki mégis úgy szeretné érezni magát, mint egy köztiszteletnek örvendő, hetyke bajszú párizsi lapszerkesztő, akit a francia-porosz háború legújabb fejleményei vagy a friss Flaubert-regény tart izgalomban (és ki ne szeretné ezt kipróbálni?), annak érdemes beszereznie egy csinos halotti maszkot, ettől ugyanis garantáltan elönti a lakást a 19. század levegője. Kedvcsinálónak meg is mutatunk néhányat a Princeton Egyetem gyűjteményéből:
