Vagy csak képessé váltam arra, hogy a dolgokat ne csak feketének és fehérnek lássam… Áldás vagy átok a képesség látni, érzékelni másokat, helyzeteket, lehetőségeket, a jövőt? Áldás vagy átok látni és érzékelni az igazságot és a hazugságot? Tudni, mikor hazudnak, ferdítenek mások nekem vagy önmaguknak? Tudni, mi mozgatja őket, és merre jutnak, ha nem változtatnak az irányon.
Áldás vagy átok, hogy nem tudom, nem akarom feladni önmagam. Rövid ideig ment, öntudatlanul, beleveszve valami óriási energiahullámba, amit Te hoztál az életembe, és ami végül kiköpött a partra, mert nem voltam az életedbe való. Nem voltam kompatibilis a hazugságaiddal, amivel önmagad áltattad. Tudtam, hogy az idő eldönti, és habár majd meghaltam a fájdalomban, képes voltam feladni annak a fontosságát, hogy bizonygassam a világnak, nekem van igazam. Szembementem mindenkivel, alig telt el másfél év, most pedig mindenki megindult felém…
Áldás vagy átok látni a láthatatlant, érezni és közben vérezni – egészen az öntudatlanságig, amiben lekerült rólam sok csillogónak és értéknek vélt álarc és szerep. Áldás vagy átok megmutatni magam, a lelkem, a valóságom a világnak? Áldás vagy átok megszólítva lenni és vállalni a Sorsot, megélni a rajtam keresztül gázoló és intenzív mélységekbe rántó energiát, ami olykor kifordít önmagamból, így víve közelebb mégis ahhoz az énemhez, aminek a közelébe se mertem korábban menni.
A folytatásért kattints a Lélekmozaikok caféblogra!
