Egyszerre mágia és történelem
Bánki Éva regényében két, valójában távoli rokonságban élő csallóközi család életét éljük át a huszadik században. Véres események, szerelmek, okkult praktikák és identitásproblémák kerülnek felszínre. És mindez egy izgalmas, finom részletekben gazdag, egyszerre érzékeny és merész regényben. Az Esőváros arról a világról beszél, mely 1989-ben váratlanul elsüllyedt a történelemben de roncsai ma is látszanak.
Két család és két világ feszül egymásnak 1945-ig. Az egyik a technikában hisz, a férfiak csak a jövőnek élnek, a másik a szellemekben hisz, melyekkel a nők tartják a kapcsolatot, míg a férfiak mind a család fejének, II. Bujdosó Károlynak alávetettek. Mindez a Csallóközben, az egykori Magyarország legszínesebb népességű, és talán legpolgáribb parasztsággal bíró területén történik, ahol a határok 20-30 évente vándorolnak, és csak az emberek maradnak. Szellemidézés, szifilisz és öngyilkosság az egyik családban, a másikban a felrobbant cséplőgép, mellyel a fiúk apjuk halálát okozzák. Kiugrott és kommunistává lett fiú itt, félig ingyenélő, hóbortos író ott. És a történelem halad előre, miközben a férfiak világa lassan felmorzsolódik, és lassan, de biztosan átadja helyét egy olyan világnak, melyben a nők hatalma érvényesül. Ez a huszadik század története. És a szétfoszlónak tűnő szálakat hirtelen összerántják a nőalakok.
Két család és két világ feszül egymásnak 1945-ig, amikor hirtelen minden más színben tűnik fel. A lakosságcsere után a magyarok és a németek közül sokan eltűnnek, a zsidók közük szinte senki sem marad, és a maradék családok szétszakadnak. Ezzel a regény is fordulatot vesz, hiszen ekkor válik mind szembetűnőbbé, hogy a regény mesélője és főszereplője lassan egyre inkább nőként identifikálja magát, bár ez nem lép túl egyfajta függő viszony beismerésén bátyjával szemben. Sőt, eközben mindvégig szerelmes sógornőjébe bár Freud professzor erre talán azt mondaná, hogy ez csak a bátyja iránti szerelmének szublimációja. Bár Anci, a sógornő maga is kimagasló jelenség, hiszen amellett, hogy verseket ír, kiválóan zongorázik is, és eszperantóul levelez. Legalábbis addig, amíg a rákosista Magyarországon az nem válik hirtelen gyanús és leleplezendő nemzetközi kémtevékenységgé.
“Hát ebbe én beleőrülnék!”
A regény nyilvánvalóan támaszkodik olyan posztmodern szövegekre, mint Esterházy Péter, vagy García Marquez könyvei egyszerre realisztikus, és egyszerre teszi kérdésessé az emlékezet működésének hagyományod módjait. Ugyanakkor azokkal a kérdésekkel is szembenéz, melyeket legutóbb Kertész Imre vetett fel Felszámolás című könyvében: vajon lehetséges-e ma bármiféle megértése az 1989 előtti időknek? Vajon el tudjuk-e egyáltalán képzelni mi, akik akkor is éltünk már, hogy mi is volt az? És úgy tűnik, hogy mindketten azt felelik: olyan korszakhatárrá vált az az év, melytől visszafelé immár nincs megértés. Azok a törekvések, melyek azelőtt születtek, immár teljesen érthetetlenné váltak.
És itt csak azokat említettem, akik első könyvvel jelentkeztek. Amit ezek a könyvek hoztak, az egy új, nem reflektált történetmondás, mely képes szembenézni a legnagyobb eseményekkel is: incesztussal, prostituálttá válással, a történelem véres játékával. Ezek a regények nem a katarzist keresik, hanem épp ésszel túlélhetőként próbálnak bemutatni olyan dolgokat, melyekről szentimentálisan azt szoktuk gondolni: hát ebbe én beleőrülnék! Persze lehet, hogy ezek a regények őrültek.
A regény szövege egy tömbből faragott, minden sorából a történet és a történelem nyomasztó fölényt mutató ereje sugárzik. Minden fordulat evidens, ugyanakkor felkavaró. A szereplők kicsit persze kapálóznak, de azután alkalmazkodnak a körülményekhez, és végül megtalálják a túlélés módját, vagy éppen meghalnak. Mindezekkel együtt ez a könyv megmutat valamit abból a boldogságból és életszeretetből, melyet mindannyian ismerünk, de melyben hinni sokszor olyan nehéz.
Bánki Éva: Esőváros
Magvető, 2004
