“Huszonkét éves voltam, amikor teherbe estem, és akkor azt gondoltam, ha ez véletlenül összejött, bármikor máskor is menni fog magától. Amikor akarom. Elvetettem a gyereket akkor, eszembe sem jutott megtartani, három hónapja jártam együtt azzal a fiúval, diplomázni készültem, nem gyereket nevelni.
Úgy éreztem, nem fér bele az életembe, és azóta ezerszer is végiggondoltam, mi lett volna, ha megtartom,
mennyi idős lenne, mit csináltam volna, hogy nevelem fel, és egyáltalán, nem tudom, hogy, de legalább lett volna. A sráccal egyébként egy hónappal később szétmentünk, és az életem úgy alakult, hogy egyetlen stabil kapcsolatom volt az évek során, a húszas éveim végén és a harmincas éveim elején, de az a férfi már elvált volt, és nem akart több gyereket.
Amikor vége lett, azt hittem, találok valaki mást, de nem találtam. Pedig nagyjából harminchárom éves koromtól fogva rettentően vágytam gyerekre, ha az utcán láttam őket, csak ez jutott az eszembe, de még egy nyamvadt párkapcsolatot sem tudtam összehozni, nemhogy gyereket. Vagy párkapcsolatból is csak nyamvadtakat. Netes társkeresőn szédelgőket, perverzeket, érzelmi idiótákat, és az egész keresősdi és nemtalálósdi annyira megviselt, hogy egy idő után már nem kerestem, kiábrándultam belőlük, nem szándékoztam a szabadidőmet kétségbeesett randikkal tölteni. Teljesen egyedül maradtam, amíg meg nem jelent az életemben Kristóf, aki minden szempontból tökéletesnek tűnt. Egyidősek voltunk, mindketten harminchét évesek, szerelmesek, elkötelezettek. Hosszú évek után boldog lettem.
Hamar elkezdtünk próbálkozni is gyerekügyileg, és mivel nem jött össze, fél évvel később elmentem vizsgálatra.
Találtak mindenfélét, szedtem a hormonokat, jártam kontrollra, de azzal biztattak, hogy a helyzet nem megoldhatatlan. Kristóf csak másfél év múlva ment el vizsgálatra, és akkor ért az igazi sokk. Mert nála úgy találták az orvosok, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint neki nem lehet gyereke, vagy ha igen, az esély nagyjából egy százalék. Akkor azt hittem, én ezt feldolgozom, megoldom, elfogadom, és orvostól orvosig jártunk, majdnem mindenki ugyanazt mondta, én pedig erőltetni kezdtem, hogy kezdjünk el örökbefogadáson gondolkodni.
Azt hiszem, nem hittem el, nem fogtam fel, vagy nem akartam tudomást venni arról, hogy én sem azt akarom. Hogy én saját gyereket szeretnék, de ezt nem mondhatom a férfinek, akit szeretek, és aki éppen attól szenved, hogy miatta nem lehet közös gyerekünk. Teljesen elfojtottam ezt az érzést, az örökbefogadás részleteivel törődtem, és szerintem igyekeztem nem észrevenni, Kristóf mennyire gyötrődik. Végül – végre – mégis beszéltünk róla. És újra meg újra meg újra. De sok mindenre nem jutottunk.
Én bizonygattam, hogy kitartok mellette, de lehet, hogy nem mondtam elég hitelesen. Ő fél éven belül elhagyott.
Nem bírta ezt így elviselni. Én pedig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hogy megvolt életem férfija, és nem lehetett gyerekünk, és erre ráment minden. Hét hónappal később egy bulin lefeküdtem egy volt gimnáziumi osztálytársammal. Terhes lettem. Akármilyen idióta helyzet volt, tiszta szívvel örültem neki, és eszembe sem jutott elvetetni. Megmondtam a fiúnak, de nem vártam, hogy velem éljen, talán nem is akartam. Most a nyolcadik hónapban járok, nem mintha látnám a jövőt, de – visszafogottan ugyan, mégis – boldog vagyok. Kristóf már beszél velem megint, és gyakran jön nekem segíteni. Az nem világos, hogy valaha visszajön-e hozzám. Vagy hozzánk.”
Olvass még többet a meddőségről:
- “Üres az átlátszó méhem a röntgenképernyőn”
- Férfimeddőség – félelem a megbélyegzéstől
- Nehezen jön a baba – mit érez a férfi?
