 |
“Kegyetlenek voltak. Reggel négykor ébresztő. Ha nem tudtál rögtön leugrani a priccsről, ütöttek-vertek. Volt olyan is, aki nem tudott már megmozdulni. Azt agyonverték. Abban a hidegben mezítláb kinn állni! Mi, cigányok még jobban szokva voltunk a mezítlábhoz, de az úri nők lába elfagyott a hóba, mire bemehettünk. Sok asszonyt ütöttek agyon, mert odaszólt, hogy miért csináljátok ezt! Én már reggel négykor a konyhába voltam. Vittem a húst. Egyszer oszt kiütötték a fogamot a németek. Loptuk a húst, oszt elkaptak, kihúzták az egészséges fogamat. Egyszer egy asszony felhozott a konyhárul valahogy két répát. Meglátták, beállították az árammal teli drótok közé. Úgy fél méter lehetett köztük. Ott volt éjjel-nappal. De túlélte. Én még annyi verést nem láttam, amit az kapott egy náci nőtől, mikor kivették. Ilyenkor mindenkinek kinn kellett állni, hogy lássuk, mi történik, ha valaki lop. Aki visszaszólt, abból többet nem volt ember. Ott csak asszonyok voltunk, de nem számított semmit.
 |
“Fele úton szembejön velünk egy mosolygós, szőke, fiatal kis nyilasfiú. Már jövök értük, kiáltja messziről, és visszaküldi a másik kettőt. Lassan lépegetünk, ki-ki saját gondolataiba merülve. Egyszer csak szorosan mellém lép, és így szól: Ugye, kislány maga még nincs tizennégy éves? Nagyon téved mondom , mert sokkal több vagyok. Nem baj, de kérem, mondja azt, hogy annyi suttogja, hogy a többiek meg ne hallják. Ugyan minek? felelem, és semmi kedvem nincs társalogni vele, hiszen úgy gyűlölöm őket. De ő nem hagyja abba: Kérem, higgyen nekem, a javát akarom, ne féljen, kislány, meg akarom menteni. Közben már odaérünk a házhoz, és ahogy visz fel bennünket a lépcsőn, egyre csak mondogatja: Határozzon már végre, míg nem késő, és jöjjön velem! Istenem! Mit tegyek! Tépelődöm, hogy hihetnék neki, hisz ez is csak egy olyan nyilas, mint a többi. Ki tudja, mit akar velem? De nincs már sok idő gondolkozni. A többiek lassan eltűnnek az ajtók mögött, és én csak állok ott szótlan, tétovázva. Akkor ő szó nélkül megfogja a kezem, és vezet tovább az emeleten fel, folyosókon végig, és én megyek vele, mint egy álomban, öntudatlanul. Egy ajtónál végre megáll, megszorítja a kezem, és rám mosolyog biztatón. Tágas szobába érünk, és a meglepetéstől szólni sem bírok. Ebben a sivár, gyászos házban, ahol százak nyögnek és sírnak, sóhajtoznak és jajgatnak a zárt ajtók mögött, várva sötét sorsuk beteljesülését, íme, van egy hely, ahol mindebből semmi sincs. Ahol mosoly van és csacsogás, játék és nyugalom. Van tizenkét gyermek, különböző korúak, egy pár egészen kicsi is az anyjukkal együtt. Mindenki ránk néz, a kísérőm megszólal: Hoztam közétek még egy kislányt, fogadjátok szeretettel.
Kemény Edit
