„Igazából nincsenek is popdalok a halálról – legalábbis jók. Lehet, hogy ezért szeretem a popzenét, és ezért találom a klasszikus zenét kicsit hátborzongatónak” – mondja a Pop, csajok, satöbbiben Rob, az egzisztenciális válsággal küzdő, listamániás lemezboltos, és tulajdonképpen igaza is van, hisz a normális, tisztességes popslágerek – mondjuk amikre táncolni lehet, vagy amiket együtt éneklünk a rádióval – jellemzően nem a halálról, a pusztulásról és a kozmikus elmúlás gyötrelmeiről szólnak, hanem mondjuk arról, hogy Te és Én egyszer újra találkozunk.
Persze, születtek és születnek dalok, sőt slágerek is a halálról – elég sok! –, de ezek inkább lassú, szomorú számok, szentimentális, zongorás hömpölygések, baljós gyilkos balladák vagy mondjuk ilyesmik – szóval általában komolyabbak, érzelmesebbek (érzelgősebbek), ijesztőbbek vagy éppen erőszakosabbak, mint egy átlagos popszám (és itt persze joggal merül fel a kérdés, hogy milyen egy átlagos popszám, de ebbe inkább most ne menjünk bele).
Azonban volt egy időszak, körülbelül az ötvenes évek közepétől-végétől a hatvanas évek közepéig – vagyis a rock ’n roll-korszak kezdetétől a Beatles nyomában kibontakozó brit invázióig – amikor az amerikai rádióslágerek egy elég jelentős hányada szólt a halálról; és még csak nem is valami filozofikus, elemelt módon, hanem egészen konkrétan nagyjából minden harmadik dalban tragikus körülmények között elhalálozott valami szerencsétlen, jobb sorsa érdemes fiatalember (nem kizárólag, de azért általában egy autó- vagy motorbalesetben).
James Dean a Porschéja mellett, alig néhány órával a halálos autóbalesete előtt (Fotó: Getty Images)
Ezt a műfajt – vagy mondjuk úgy, daltípust – úgy hívják, hogy tinédzser tragédia (eredetiben teenage tragedy, sajnos ennél szellemesebb fordítást nem tudtunk kitalálni), és hatvan évvel ezelőtt tényleg őrületesen népszerűnek számított a tengerentúli fiatalok körében. Amiben, ha jobban meggondoljuk, tulajdonképpen nincs is semmi különös: kétszáz évvel korábban a Werther szenvedéseiért voltak odáig a sápadt és dúlt lelkű ifjak, ma meg az olyan tearjerker tinifilmekért, mint amilyen legutóbb mondjuk a Két lépés távolság volt. Úgy tűnik, a különféle szorongásokkal, bizonytalanságokkal, heves érzelmi hullámzásokkal küzdő, minden élethelyzetet végzetes drámaként megélő tizenévesek, illetve kora huszonévesek valamiért előszeretettel fogyasztanak olyan műveket, amelyek reménytelenül kínlódó, gyötrődő vagy akár haldokló kortársaikat állítják a középpontba.
Dr. Kirsten Marie Zemke etnomuzikológus, az Aucklandi Egyetem professzora szerint az ötvenes-hatvanas évek halálslágerei – amelyekben a narrátor gyakran az elhunyt személy gyászoló kedveseként tűnt fel – tulajdonképpen a már jól bevált viszonzatlan szerelem-dalzsáner továbbfejlesztett változatainak is tekinthetőek, és azért lehettek olyan sikeresek, mert
- egyrészt tökéletesen kifejezték a konzervatív szülői tekintély, valamint a szigorú társadalmi kötöttségek ellen ösztönösen lázadó kamaszok lelkivilágát, akiknek a halál (vagy inkább annak gondolata) sokszor az egyetlen menekülő utat jelentette a mindennapokból.
- másrészt meg egy sor fiatal popsztár és színész halt meg ebben az időszakban ( Sam Cooke, Johnny Ace, Eddie Cochran, vagy Buddy Holly és Ritchie Valens), így érthető, hogy a halállal, gyásszal, szomorúsággal teli dalok iránt jelentősen megnőtt az érdeklődés.
- harmadrészt: miután a dalszerzőknek feltűnt, hogy az isten veled, sír, meghal (goodbye, cry, die) kifejezések olyan szépen csengenek össze angolul, igyekeztek olyan számokat írni, amelyekben ezeket mind el lehetett sütni.
Na, de lássunk inkább néhány jellemző példát!
The Cheers: Black Denim Trousers and Motorcycle Boots (1955)
A 101-es autópálya rémének, a kemény, tetovált motorosnak egy nap száguldozás közben nyoma vész, és csak a fekete farmernadrágját, a motoroscsizmáját, valamint a sas-felvarróval díszített bőrkabátját találják meg az út mentén, barátnője, a fülig szerelmes Mary Lou legnagyobb bánatára – nagyjából ekként foglalható össze a Black Denim Trousers and Motorcycle Boots sztorija, mondjuk ebből nem feltétlenül következik, hogy a férfi meg is halt, ellenben simán elképzelhető, hogy alsógatyában, atlétában és mezítláb átmotorozott Mexikóba.
A nyaktörő tempóban pattogó számot a rock ’n roll előtti korszak hangzásvilágát alapvetően meghatározó New York-i Brill Building slágergyár két ásza, Jerry Leiber and Mike Stoller írta, a The Cheers nevű énekegyüttes adta elő, és 1955 egyik legelsöprőbb sikere lett, amelyben nyilván jelentős szerepet játszott az is, hogy a kislemez megjelenése utáni héten szenvedett halálos autóbalesetet a korszak első számú nemzedéki bálványa, a száguldás és a menő bőrdzsekik nagy barátja, James Dean.
Jody Reynolds: Endless Sleep (1958)
A The Cheers száma még inkább csak afféle előfutár volt, az Endless Sleep viszont már tényleg egy igazi, klasszikus tinédzser tragédia – vagyis az lehetett volna, ha a szerzőnek – aki az akkoriban bevett gyakorlattól eltérően maga az előadó volt, azaz Jody Reynolds – kiadói nyomásra nem kell átírnia az eredeti dalszöveget. Az első verziót, amelyben a dalbéli Lány egy veszekedést követően a tengerbe öli magát, ugyanis túl nyomasztónak találtak az illetékesek, és csak abban az esetben voltak hajlandóak megjelentetni, ha a narrátor végül kimenti a szerelmét a habokból. Reynolds kompromisszumkész fiatalembernek bizonyult, így aztán ebben a kissé nyugtalanító hangulatú, ám irtó dögös rockabilly-slágerben nem halt meg senki: de azért mégiscsak ez nyitotta meg az utat az egész műfaj előtt.
Ray Peterson: Tell Laura I Love Her (1960)
Tommy feleségül akarja venni Laurát, azonban nincs pénze jegygyűrűt vásárolni (bár ezt nem konkretizálja a szöveg, alighanem tinédzserekről van szó), úgyhogy a lány tudta nélkül benevez egy ezerdolláros fődíjjal kecsegtető autóversenyre, ahol – minő meglepetés – tragikus balesetet szenved. Mikor valahogy kirángatják a kocsiból, utolsó leheletével még ezt rebegi:
„Mondjátok meg Laurának, hogy szeretem, mondjátok meg Laurának, hogy szükségem van rá, mondjátok meg neki, hogy ne sírjon, örökké szeretni fogom!”
Aztán meghal. És ha ez még nem lenne elég, az utolsó verzében maga Laura is megjelenik, amint egy templomban könyörög Tommy lelki üdvéért. Mindez pedig Ray Peterson teátrális vonyításával és a nagy ívű hangszereléssel együtt annyira bombasztikus és hatásos, hogy már alig látunk a szemünket borító könnyfátyoltól. A Tell Laura I Love Her több mint egy tucat országban lett sláger, számos feldolgozást kapott – a Ricky Valance-féle verziót bojkottálta is a BBC –, a kislemezből pedig körülbelül hétmillió példányt adtak el.
John Leyton: Johnny Remember Me (1961)
Végre egy angol versenyző! Az előadó személye itt nem különösebben érdekes: John Leyton egy random, jóképű fiatalember volt, eredetileg amolyan színészféle, akit valami bugyuta tinisorozat forgatásáról rángattak be a stúdióba. A dal viszont ennek ellenére remek, köszönhetően egyrészt a megbízható slágerszerző Geoff Goddardnak, valamint a Beatles előtti brit popzene nagy, vizionárius producerzsenijének, Joe Meeknek, aki olyan őrült, hátborzongató és futurisztikus effektekkel,visszhangokkal, zörejekkel és egyebekkel pakolta tele a számait, hogy attól mindegyik úgy szól, mintha egy másik, távoli dimenzióból szűrődne át. A Johnny Remember Me egyszerre tinédzser tragédia, viktoriánus kísértethistória, űrkorszaki pop és Üvöltő szelek-hommage. Johnny, bár szívesen kezdene már új életet, nem tud szabadulni halott szerelme emlékétől, és folyton a fülében cseng a Lány kísérteties, síron túli jajkiáltása:
Johnny soha ne felejts el engem!
Hát, így tényleg nem könnyű csajozni. A BBC természetesen ezt sem volt hajlandó leadni a morbid szövege miatt, de így is No. 1 sláger lett, azóta pedig már a szigetországi popzene egyik nagy klasszikusának számít.
The Shangri-Las: Leader of the Pack (1964)
Betty egy rendes, jól nevelt, középosztálybeli lány, a város egy kevéssé frekventált környékéről származó Jimmy viszont igazi rosszfiú, egy motoros banda vezére, a lányos szülők legrosszabb rémálma. Betty és Jimmy szerelmesek, sőt, már el is jegyezték egymást (érdekesség, hogy a fiatalok először egy cukrászdában – pontosabban édességboltban – találkoztak, ami azért felvet bizonyos aggályokat Jimmy állítólagos nagymenőségével kapcsolatban). Betty apja persze nincs elragadtatva a dologtól, és ráparancsol a lányra, hogy hagyja ott a fiút. A szakítás után a Jimmy megcsókolja a zokogó lányt, majd motorra pattan, és teljes sebességgel beleszáguld a sötét és viharos amerikai éjszakába. Betty hiába kiabál utána kétségbeesetten, hogy lassítson, a fiú ezt már nem hallja, vagy nem akarja meghallani: hogy utána pontosan mi történik, az a balladai homályba vész, de bizonyos utalásokból egyértelműen arra következtethetünk, hogy balesetet szenved és meghal.
A feltornyozott frizurákban és a tinédzser melodrámákban egyaránt erős Shangri-Las volt a hatvanas évek népszerű női énekegyüttesei közül a legvagányabb és legutcaibb imidzsű formáció: az egyik tagról, Mary Weissről például az a pletyka terjedt, hogy lekapcsolta az FBI, mert egy pisztolyt vitt át az államhatáron. Szóval tulajdonképpen sorsszerű volt, hogy nekik kellett lemezre énekelniük minden idők talán legismertebb (és ha minket kérdeznek: legjobb) tinédzser tragédiáját, a Leader of the Packet, amely a műfaj utolsó nagy dobása is volt egyben (a BBC természetesen ezt sem játszotta, talán mondanunk sem kell).
Ha pedig valaki szeretne még borzalmas körülmények között elhalálozott kamaszokról szóló fülbemászó slágereket hallgatni, annak mutatunk pár másikat is:.
Jean Dinning: Teen Angel (1959 – autóbaleset)
The Everly Brothers: Ebony Eyes (1961 – légi katasztrófa)
Pat Boone: Moody River (1961 – öngyilkosság-fulladás)
Wayne Cochran: Last Kiss (1961 – autóbaleset)
Johnny Cymball: The Water Was Red (1961 – CÁPATÁMADÁS!!!)
Dickey Lee: Patches (1962 – öngyilkosság-fulladás)
The Beach Boys: A Young Man is Gone (1963 – autóbaleset)
Stonewall Jackson: B.J. The D.J. (1963 – autóbaleset)
Jan and Dean: Dead Man’s Curve (1964 – autóbaleset)
Twinkle: Terry (1964 – motorbaleset)
Kapcsolódó cikkeink:
- A szomorú tekintetű James Dean rövid élete
- 80 évesen is két keréken járt templomba a „motorosok királynője”
- Több mint kétezer magyar gramofonlemezt hallgathatunk meg az interneten
Kiemelt kép: Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images
