Öt év. Ha ennyi idő alatt nem jelentkezik újra a betegség, akkor bízhatom benne, hogy minden rendben lesz mondja. Bár azt még nem hallottam az orvosoktól, hogy teljesen meggyógyultam, de eddig háromhavonta kellett járnom ellenőrzésre, mostantól viszont elég lesz félévente jelentkeznem.
Szöul és a csomó
A szép modell Magyarkanizsán, a Vajdaságban töltötte gondtalan gyermekkorát.
Amikor kicsi voltam, stewardess akartam lenni, vagy földrajz-történelem szakos tanár mondja. Jó gyerek voltam. A szüleim hagytak kiteljesedni. Nem mondták meg, hányra menjek haza. Rám bízták, de én mindig időben megérkeztem.
Eszter még javában gimnazista volt, amikor édesanyja meghallott egy hirdetést a rádióban: Náray Tamás divattervező iskolát indít Szegeden. Eszter nemsokára hetente háromszor lépte át a határt. A vagány tinilány stoppal ingázott a két ország között. Ahogy leérettségizett, Budapestre került, és egy nőifelsőruha-készítő cég reklámarca lett.
Nem voltam egyedül meséli , mert a szüleim egyik barátja éppen ennél a cégnél volt divattervező. Aztán egyre több felkérés jött, és szépen beindult a modellkarrierem. A csúcs talán Szöul lehetett. Ott egy nap hat bemutatót tartottunk, harmincméteres kifutókon dolgoztunk, és mindnek a végén vagy húsz fotós kattintgatott egyfolytában. Esténként a városban mászkáltunk, és vásároltunk. Nagyon élveztem a pörgést. Aztán egy reggel a nyakamon, a kulcscsontom környékén kitapintottam egy csomót. Nem fájt, csak feszült.
Amint hazaért, Eszter felkereste a nőgyógyászát, aki azonnal az onkológiára küldte, ahol mintát vettek a nyaki daganatból.
A fürdőkádban ültem, és a hajamat festette egy barátnőm, amikor felhívott az orvos. Közölte, hogy a daganat rosszindulatú. Kérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy meghalhatok. A válasza igen volt. Arra kért, hogy hamar kezdjem el a kezeléseket, mert a Hodgkin-kór gyors lefolyású. Nincs időm. Ezen elgondolkodtam, aztán a barátnőm befejezte a hajfestést. Délután elmentünk moziba, megnéztük a Halálhajó című horrorfilmet. Borzasztó volt.
Műtét és kemoterápia
Az igazat megvallva, elröhögtük az egészet. Bennem valahogy kevés rossz érzés volt a betegségemmel kapcsolatban. Kivették a nyakamból a csomót, és találtak még egy, nagyobb daganatot, a tüdőm és a szívem között. Tudtam, hogy jön tizenkét kemoterápia és egy hónap sugárkezelés, de nem foglalkoztam vele túl sokat.
Amikor arról kérdezem Esztert, hogy viselte a környezete ezt az egészet, akkor azért egy kis fintor fut át az arcán. Azt mondja, a szüleit és a barátait sokkal jobban megviselte a betegség, mint őt magát. De senki nem mutatta, hogy el lenne keseredve. Akkor sem, amikor egy reggelen a kemoterápiától csomókban kezdett hullani Eszter haja. A beteg lány nem várta meg, amíg apránként kihullik az egész: azon nyomban kopaszra borotválta a fejét. Egyedül a barátjával romlottak el a dolgok. A viszonyuk egyre feszültebb lett, aztán a fiú összecsomagolt, és meg sem állt Amerikáig.
Természetesen voltak rossz napjaim, és olyan időszakok, amikor kicsit elkeseredtem. De azok, akik szerettek, mindig segítettek kijutni ebből a hangulatból. A munkát sem hagytam abba. Parókákat vettem, úgy léptem fel, de volt, hogy kopaszon is végigsétáltam a kifutón. A szakma persze, tudta, mi is a bajom. Volt olyan szervező, aki azért nem hívott munkára, mert nagyon lesoványodtam. De azt is tudom, hogy sokan jótékonysági divatbemutatót szerettek volna rendezni a javamra.