A testület által elfogadott előterjesztés szerint augusztus 31-ével mondják fel a 2000. január 10-én létrejött, határozatlan idejű, a hajléktalanszállóként működő helyiségcsoport használatára vonatkozó szerződést. A szálló lakóit a IX. kerületben, a Gyáli út 33-35. szám alatti munkásszálló egyik emeletén akarják elhelyezni, ahol egy 64 személyes átmeneti szállás alakítható ki. Ellenzéki képviselők már a közgyűlésen kifogásolták az egyeztetés hiányát. Néhányan azt nehezményezték, hogy az érintett egyesületnek a sajtóból kell értesülnie arról, hogy fel akarják mondani az ingatlanhasználati szerződést. Kérték, hogy vegyék le a napirendről a javaslatot, és kezdődjenek egyeztetések az érintettel.
Tarlós István főpolgármester azt mondta, hogy a hajléktalan-szálláshelyek száma 2010 óta folyamatosan növekszik. Hangulatkeltésnek nevezte, hogy a közeli szállodaépítést belekeverik ebbe az ügybe, mert ahhoz a fővárosi önkormányzatnak nincs köze. Megígérte, ha elkészül az új szállás, akkor a lakók képviselőit meghallgatják, hogy az új létesítmény jobb-e mint a József nádor téri.
Hivatalosan semmit sem tudunk
“2000-óta problémamentesen működik a női szálló az Oltalom Karitatív Egyesület intézményeként. Joggal vártam volna el a főpolgármestertől vagy a hivatalától, hogy értesítsenek arról, ha változtatni akarnak a helyünkön, a helyzetünkön” – kezdte a beszélgetést Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke.
“Senki nem keresett, de amint kapunk hivatalos értesítést, valószínűleg jogi útra terelem az ügyet. Állítólag a ház lakói nem bírnak együtt élni a szálló lakóival, mert mindig van valamilyen botrány. De ez nem igaz! A mi lakóink normálisan viselkednek, normálisan élnek, semmi olyasmi nem történt, ami más társasházakban meg ne történne. Nemrégiben volt lakógyűlés, ott sem mondtak ilyesmit. Azt is hallottam már, hogy hatalmas számlatartozásaink vannak, de ez sem igaz, minden számlánk ki van fizetve. Furcsállom, hogy nem akarnak leülni velem tárgyalni, hiszen sokkal egyszerűbb lenne mindent megbeszélni és keresni egy jó megoldást, mint pereskedni évekig. Én egyébként már írtam egy levelet a főpolgármesternek, de még nem válaszolt. Ha kell, Strasbourgig is elmegyek az igazamért, ugyanis erkölcsi kötelességem, hogy harcoljak a jó ügyért, azokért, akik ebben a szállóban laknak, a közelben dolgoznak, oda járnak orvoshoz, mindezt a Gyáli útról nehéz lenne például egy hetvenhez közeli asszonynak megtennie” – mondta Iványi Gábor.
Az ötödik kerületből a kilencedikbe akarják telepíteni a női hajléktalanszállót. A költözés egyúttal fenntartóváltással is járna, a lakókat a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Gyáli úti épületében helyeznék majd el. A női szálló bejárata most az Erzsébet térre vezető árkád egyik kapualjából közelíthető meg, és másfél emelet az intézményé. Az ablakokból szép kilátás nyílik az egykor fákkal beültetett József nádor térre, amit nemrégiben, egy luxusszálloda épülő mélygarázsa miatt teljesen eltüntettek. Egyesek szerint egy gazdag befektető akarja megvásárolni az épületet, és ezért kell a hajléktalanszállót elköltöztetni.
Nem ártana egyeztetni az érintettekkel
Maga Iványi Gábor sem tartja ideálisnak egyébként, hogy egy társasházban van a hajléktalanszálló. Szívesen tárgyalt volna arról, hogy átköltözzenek egy olyan helyre, amelyik mindkét félnek megfelel. A lelkész szerint azonban ezzel a hozzáállással az önkormányzat öngólt rúgott, mert a a döntés ellen indított per szerinte halasztó hatályú, és a tárgyalás gyorsabb eredményt hozott volna. A fővárosi közgyűlés határozata szerint a szállót augusztus végéig kell kiköltöztetni, és az ingatlant éppen Iványi Gábor születésnapján, október 3-án kellene átadni.
“Majd valami lesz”
Rózsika már egy éve lakik a József nádor téren. Hatvanhat éves, a nyugdíj mellett dolgozik, pedig sok betegsége van. Úgy lett hajléktalan, hogy az albérletéből kitették, pedig fizette rendesen a lakbért, sőt a főbérlő ragszolgaként dolgoztatta. Egyik napról a másikra dobták ki, még a cuccait sem hozhatta el onnan.
Betegsége és életkora miatt már nem tud főállásban dolgozni, ezért saját lakásbérletre már nem telik neki. Három gyereke van, akiket egyedül nevelt fel, miután a férjétől elvált. Rózsika exférje bányász volt, a bányászlakást a gyerekek kapták meg, amikor Rózsika vidékről a fővárosba jött, hogy munkát találjon, amiből megélhet. “Nagyon messze van a Gyáli út” – sóhajt fel, mikor azt kérdezem, hogy mit szól az esetleges költözéshez. Nekem oda nagyon nehéz lenne kiutazni, meg onnan dolgozni járni a nyolcadik kerületbe. Ez szinte lehetetlen.”
“Köszönöm szépen annak, aki befogadott”
Irént már sokszor műtötték, most is éppen egy újabbra vár. Az idős asszony rákos és a szívével is komoly baj van, ennek ellenére vidám és mosolygós.
“Szeretek itt élni, mindenki kedves velem, nem bántanak. Köszönöm szépen annak, aki befogadott, mert végre jól érzem magam. Nagyon szeretnék itt maradni, hogy a társaimmal lehessek, és el tudjak járni orvoshoz, meg gyógyszertárba. Itt minden közel van, ami az én koromban már nem mindegy. Ha lehet, akkor szeretnék itt meghalni.” Irén 30 éves volt, amikor 6 gyerekkel Budapestre költözött, mert nem tudta őket vidéken eltartani, miközben a férje állandóan börtönben volt. Mára mindegyiknek saját gyereke van, az egyiknek tíz is. “Ők nem tudnak engem segíteni, van nekik mire költeni. Néha szoktam nekik adni egy kis pénzt, de már egyre kevésbé megy.”
“Vissza kell kapnom a gyerekeimet”
Emese 30 éves, nemrégiben került a szállóra. A XX. kerületben lakott a nagynénjével és a gyerekeivel albérletben, de nem tudták tovább fizetni a lakást, ezért utcára kerültek.
Az öt gyerek édesapja lelépett, Emese azt sem tudja, hogy most hol él. A gyerekeket intézetbe vitték, ők most vidéken élnek, szerencsére az összes testvér egy helyen. Emese minden második hétvégén találkozik velük, és nagyon szeretné visszakapni őket, hiszen mindig együtt voltak és nagyon hiányoznak egymásnak. Ehhez azonban állandó munkahely kell, amiből legalább egy szociális bérlakást ki lehet venni. Emese tehát gőzerővel keres munkát, állásinterjúkra jár és bízik abban, hogy előbb–utóbb sikerül. “Nagyon szeretnék legalább 80 ezer forintot keresni, mert abból félre tudnék tenni 200 ezer forintot egy év alatt. Akkor pedig tudok egy szociális lakást bérelni, és visszakaphatom a gyerekeimet. Takarítónői állást és szobalány- munkát keresek, jelenleg csak alkalmi munkáim vannak, abból fizetem az itteni lakbért.”
Az édesanya úgy érzi, hogy most jó helyen van, ahol támogatják, és nem adja fel a harcot, amelynek nála nagy tétje van: nemcsak fedelet akar a feje fölé, hanem a gyerekeit is vissza akarja kapni.
A lakóink rendes emberek
“A szállón lakók nagy része napközben dolgozik, ezért csak a nyugdíjasok vannak itthon. Az itt élők mindegyike havonta 8550 forintot fizet – meséli Kissné Erdélyi Erzsébet, a szálló vezetője. – Itt mindenkitől elvárjuk a normális viselkedést és egymás tiszteletét. A lakók maguk takarítanak a szobájukban, elvárjuk, hogy rendet és tisztaságot tartsanak. Tizenegy kollégámmal dolgozunk itt, mindig van ügyelet, éjjel és nappal. Maximum 2 évig lehet itt maradni, abból az első hónap ingyenes. Van, akinek engedményt adunk a havi 8550 forintból, ha erre van indok. A lakóink asszonyok, akik gyakran önhibájukon kívül lettek hajléktalanok. Jellemzően iskolázatlan emberek, akik vidéken, szegénységben éltek, sokuk idős, és normális nyugdíjra nem számíthatnak.
A fiatalabbak is nehezen helyezkednek el képesítés nélkül, a bérük pedig annyira kevés, hogy abból lehetetlen albérletet fizetni. Gyakran a munkáltató is kihasználja a helyzetüket, nem jelenti be őket, ez is mindennapos probléma. Tovább nehezíti a dolgot, hogy sokuk mentális problémákkal is küzd, hiszen szinte lehetetlen egészségesen túlélni egy ilyen helyzetet. A nők közül többen a bántalmazó férj elől szöknek el, amikor a gyerekek felnőnek, és egy jobb élet reményében keresnek munkát a fővárosban. A Gyáli úton nincs önálló női szállóra lehetőség, sokan ezért is rettegnek, nemcsak a távolság miatt. Itt az ötödik kerületben jó a közlekedés, minden közel van, munkát is egyszerűbb találni, bejárni meg pláne könnyebb innen. Megértem, hogy nem akarnak kimenni a város peremére, én sem tartom ezt jó megoldásnak. Nagyon régen dolgozom a szociális szférában, látom, hogy milyen esélytelen küzdelem a nulláról visszakerülni a mindennapokba, ez csak keveseknek sikerül.”
Hogy mi lesz a női átmeneti szálló sorsa, azt még nem lehet tudni. Egy biztos, a dolgozók és a lakók hetek óta rettegnek attól, hogy mi lesz velük.
További cikkeket itt olvashatsz a hajléktalan emberekről:
- “Ezeket az embereket már rengeteget taposta az élet” – egy különleges hajléktalanszállón jártunk
- Egyre több a fiatal, iskolázatlan hajléktalan
- Hajléktalan volt, bestselleríró lett
