Eszembe jut ilyenkor az a rész a Szex és New York sorozatból, amikor Samantha – talpig Gucciban – odatipegett az étteremben mellette ülő anyukához, hogy fegyelmezze meg a rendetlenkedő gyerekét. A gyerek pedig Samantha fehér ruhacsodájára borította a zöld spagettit. Ez lennék én? Egy öregedő, az életet élvező, gyerektelen nő, aki azonnal kéri a panaszkönyvet, ha egy kölyök késsel dobol az asztalon?
Nem ez vagyok. Igyekszem minden ilyen helyzetben toleráns lenni, és mint mondtam, imádom a gyerekeket, sok időt töltök az unokahúgommal, szóval nem ezzel van a baj. A problémám a “nem törődöm” anyukákkal van. Bocs, ez fájni fog.
Akkor szakadt el a cérna, amikor szerdán egy ruhaüzlet próbafülkéjében próbáltam, ott álltam fehérneműben, és két kisfiú (4-6 éves formák) szórakozásból minden függönyt elhúzott. Amikor az enyémhez értek hangosan felkiabáltak: CICIS NÉNI! Majd a következő 10 percben ezt üvöltötték az üzletben. Anyuka is előkerült 3 perc múlva és ennyit mondott: “gyertek ide, próbáljátok fel ezt a cipőt”.
És most hozzád szólok anyuka. Nők vagyunk. Szerintem a gyerekeid tök jó arcok, még a 10 perces “cicis néni-műsorral” sem lenne bajom, ha te :
- figyelnél a gyerekeidre
- elmondanád nekik, hogy mások függönyét NEM húzzuk el
- majd egy mosollyal összekacsintanánk, és érezném, hogy sajnálod.
Az a baj, hogy te ezekből egyiket sem tetted meg. Mert te ANYA vagy, én pedig NEM. Neked ez JÁR, én pedig tűrjem el. Azt lesheted!
