Én nem az a magyar vagyok, akit a gyűlölet tesz magyarrá

Kétségbeejtő helyzet alakult ki a homofóbtörvény óta: kettészakadt bennem a saját magyarságtudatom, és ahogy nézem, nem vagyok ezzel egyedül.

Natasa

2021. Július 05.

Egy Ausztriában élő ismerősöm mesélte, hogy manapság jobb, ha nem derül ki róla, hogy magyar, mert rögtön kapja a megjegyzéseket a homofóbtörvényként elhíresült, az utóbbi hetekben világszerte rossz hírünket keltő törvény miatt. Ez az ismerős fogalmazott úgy, hogy „Ha meghallják, hogy magyar vagyok, rögtön magyarázkodnom kell, hogy de én nem az a fajta magyar vagyok, aki tapsol ennek a homofóbtörvénynek és nekem semmi közöm ahhoz az ideológiához, amit ez a törvény képvisel. Pár ilyen kellemetlen beszélgetésem volt mostanában, amikor tőlem kérdezgették az osztrák kollégák, hogy mi bajunk nekünk, magyaroknak, miért akarjuk otthon üldözni az LMBTQ embereket, úgyhogy most már beszereztem egy szivárványos karkötőt és kitűzőt, hogy egyértelművé tegyem a találkozás első pillanatában, hogy nem vállalok közösséget azokkal a magyarokkal, akik egyetértenek ezzel a homofóbiával.”

Nem kell ehhez Ausztriáig menni, hogy ezt a meghasonlottságot érezzük, itt Budapest szívében ugyanezen megyek keresztül sok más sorstársammal együtt szerte az országban. Magyarok vagyunk és szeretjük is Magyarországot, de le akarják nyomni a torkunkon, hogy az nem igaz magyar, aki a homofóbtörvény ellen van.

Ha nem utálod a homoszexuálisokat, nem lehetsz magyar. Nem vagy hazafi, ha szivárványos zászlót lengetsz és mindegy, kik voltak a felmenőid, nem számítasz magyarnak, ha nem állsz be a sorba bégetni a homofóbia révületében.

A politika átköltözött szinte már teljesen a közösségi oldalakra, és ha végigpörgetem az üzenőfalat Facebookon, egészen elhűlök attól a sötétségtől, ami árad ezekből a homofób, családellenes posztokból és az alattuk gyűlölködő kommentekből. Ha ez a sötétség manapság a „magyar” definíciója, akkor inkább nem is akarok magyar lenni. Vagyis nem vagyok hajlandó az a magyar lenni, aki ide akarna tartozni.

Nem a gyűlölet tesz hazafivá! (Kép: Getty Images)

Nem attól vagyok magyar, hogy homofób vagyok vagy szeretem a focit. A magyarságtudatom nem attól fejlődött ki, hogy magyar zászlóval takarózom és fejet hajtok az aktuális politikai elit előtt. Lehet úgy teljes értékű magyarnak lenni, hogy nem akarom kirekeszteni a világ többi részét. Úgy akarok magyar lenni, hogy nem bántok másokat azért, mert nem férnek bele a politika által kitalált egyenformába.

És igenis magyar vagyok úgy, hogy nem gyűlölködöm, nem vagyok agresszív és nem másokat hibáztatok a saját kudarcaimért. Lehet így is magyarnak lenni, mert a magyarság nem attól függ, hogy a politikusok hogyan határozzák meg, hanem attól, hogy én mit érzek belül.

Magyar vagyok, mert itt születtem, ahogy a felmenőim hosszú sora is ebben az országban látott napvilágot. A dédapám a magyar földet túrta, a gyökereim ide kötnek, miközben az ereimben az ősidőkből csörgedezik a magyar mellett sváb, szlovák, horvát, és ki tudja, még milyen vér. Nekem ezt jelenti a magyarságom. Nem függ szexuális irányultságtól, focitól vagy épp attól, hány gyereket hoztam itt a világra. Nem az a magyar vagyok, akit az határoz meg, hogy a családban milyen nemű felnőttek a szülők. Nem úgy vagyok magyar, mint azok, akik hazafinak érzik magukat attól, hogy megvernek embereket csak azért, mert máshogy élnek, mint az a norma, amit politikailag elénk tűztek. Majd én eldöntöm a saját normáimat, vagyok elég felnőtt ahhoz, hogy ne a politikusok mondják meg, hogy milyen elvek szerint éljem az életemet, és hogyan legyek magyar. Az biztos, hogy én nem az a magyar vagyok, aki attól lesz igaz magyar, hogy eltipor maga körül mindenkit és akit a gyűlölködés életet. Kösz, de ebből nem kérek, inkább maradok az a magyar, aki képes egyszerre élni és élni hagyni.