Delta variáns ide vagy oda, szeptember elsején elstartolt a 2021-es Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, és ezt én magam is csak akkor fogtam fel, amikor a bécsi átszállásnál a reptéri buszon megpillantottam Palvin Barbit, aki biztosan az idei vörös szőnyeges kötelezettségét jött teljesíteni az egyik legszebb, de mindenképp legegyedibb olasz városba. A fesztivál Pedro Almodóvar új filmjével, a Parallel Mothersszel startolt, ami egy ízig-vérig Almodóvar-mozi annak minden előnyével és hátrányával, vagyis valahol az életmű közepes darabjai között helyezkedik el. Almodóvarnál azonban érdekesebb volt maga a fesztivál, ami kegyetlenül komolyan veszi a Covidot.
A maszk lehúzásra azonnal figyelmeztetik az embert minden belső térben, de már a külső sorban állásoknál is fel kell húzni (ezt a cikket is egy FFP2-es maszkot viselve írom a sajtószobában). Gyakori a hőkamerázás, és a Covid vakcinázottságról vagy negatív tesztről szóló igazolásokat is napjában többször ellenőrzik, ráadásul minden moziszék között helyet hagynak ki. Negatív mellékhatásként így sokkal kevesebb a szabad hely a mozitermekben, a szabad jegyekért szabályos online harc folyik, és én még egyetlen fesztiválon sem láttam ennyi ideges, a filmjéről lemaradó újságírót, mint idén Velencében. A fesztivál elejének fő látványosságát talán Penélope Cruz és Pedro Almodóvar adta, de az első jobb film már A zongoralecke alkotójától, Jane Campiontól érkezett, aki a nem éppen ultramacsó szerepeiről ismert Benedict Cumberbatchet változtatta cowboy-já a XX. század elején játszódó A kutya karmai közt című kiváló netflixes westernben.
És megjön a nő
Jane Campion meglehetősen kiszámíthatatlan alkotó. A kilencvenes évek elején mennybe vitte az új-zélandi filmipart A zongoralecke című sokszor díjazott klasszikusával, hogy aztán tíz évvel később eltemesse Meg Ryan karrierjét a Nyílt seb című erotikus thrillerrel. Nem tartozik a legtermékenyebb rendezők közé, utoljára 2009-ben állt elő új filmmel, az azóta eltelt tizenkét évben pedig A tó tükre című sorozat két évadát hozta tető alá. Új filmjére könnyű azt mondani, hogy a toxikus maszkulinitásról szól, és bár ez nem áll messze a valóságtól, túlságosan leegyszerűsítenénk azt, amiről Campion mesél. A rendező egy 1967-ben kiadott, önéletrajzi ihletésű regényt adaptált. 1925-ben a Burbank testvérek, Phil és George (Benedict Cumberbatch és Jesse Plemons) szép pénzt szedtek össze a családi ranch marháival. Ők ketten már huszonöt éve elválaszthatatlan páros, csakhogy egy idő után kiderül, hogy George-ot már nem elégíti ki a cowboy életforma, és nem szeretne negyven körül is a testvérével közös ágyban aludni tovább. Feleséget akar, valamint némi társadalmi megbecsülést, csakhogy a testvére minden erejével azon van, hogy ez ne történhessen meg. George azonban túljár az eszén, és titokban feleségül veszi Rose-t (Kirsten Dunst), az özvegyasszonyt, és amikor az ifjú házasok a nő éppen felnőtt korú fiával, Peterrel (Kodi Smit-McPhee) beköltöznek a nagy családi házba, Phil úgy érzi, elveszíti a testvérét, elveszíti az utolsó embert, aki talán szereti őt. Márpedig Phil nagyon nem szeret veszíteni, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a házában továbbra is abban a mederben folyjanak a dolgok, ahogyan azt ő szeretné.
Jane Campion a film rendezője, Benedict Cumberbatch és Kirsten Dunst a 78. Velencei Filmfesztiválon (Fotó: Luca Carlino/NurPhoto)
Benedict Cumberbatch a csúcson
Benedict Cumberbatch élete legárnyaltabb alakítását nyújtja Phil Burbank szerepében, és ez még akkor is igaz, ha az elején könnyen érezhetjük azt, hogy túltolja a dolgot, és annyira macsó cowboy-t alakít, hogy mellette még Clint Eastwood is kicsit feminin figurának tűnne. Csakhogy pont ez Cumberbatch alakításának egyik sarkalatos pontja: Phil is csak szerepet játszik, az ultramacsóságával a saját érzelmeit és sebezhetőségeit próbálja elrejteni a világ elől, mert egy olyan környezetben nőtt fel, ahol az érzelmek kimutatása egyértelműen a gyengeség jele. Amikor kiáll az illusztris vendégek elé talpig tehénganéjjal borítva, és azt mondja, hogy
Bűzlök. És ezt szeretem
, az egyértelműen szerepjátszás. Campion filmje egy kegyetlen, férfias világba nyújt betekintést, és érzékenyen megmutatja, hogy a tökösség és macsóság mögött a cowboyok sebzett, nehéz sorsú és nehéz életű emberek, akiktől a rengeteg ranch körüli kőkemény munka elvette annak lehetőségét, hogy normális, kiegyensúlyozott életet élhessenek, szerethessenek és szeretve legyenek. Nagyon nehéz úgy felépíteni egy filmet, hogy egy főhős ennyire antipatikus legyen, mint Phil, aki Rose fiát, Petert a kissé bizonytalan, finomabb megjelenése miatt Nancynek csúfolja, gyakorlatilag sportot űz abból, hogy egy-két jól eltalált, húsba vágó mondattal vérig sértsen másokat és mindig, minden helyzetben azt mutassa, hogy az ő kezében van az irányítás, még akkor is, amikor már rég elveszítette azt. Campion filmjének ereje épp abban rejlik, hogy képes bevinni a nézőt egy ilyen karakter lelkébe, megmutatni az álca mögötti embert, ráadásul mindezt úgy teszi meg, hogy nem is végig Philre fókuszál. A kutya karmai köztnek nincs igazi fókusza, a négy főszereplője szinte azonos súlyú, és lehet, hogy elsőre Phil tűnik köztük a legveszélyesebb alaknak, a látszat néha csal.
A meglepetések filmje
A történet egy pontján Phil nyitni kezd Rose fia, Peter felé, kissé atyáskodni kezd fölötte, sőt Campion nagyon finoman még az egymás iránti vonzódás lehetőségét is felvillantja, de sosem túl direkten, inkább csak feszültségforrásként használva azt. Sokáig nem tudjuk, mi lesz ebből a közeledésből, hiszen két ember látszólag nem is állhatna távolabb egymástól, mint Phil és Peter, azonban az előbbi egy idő után úgy érzi, a másik megérti őt, és elkezdi őt közelebb engedni magához, és olyasmit csinálni a társaságában, amit amúgy sohasem szokott: érzelmeket mutatni. Csakhogy az érzelmek elvakítják a férfit, aki azt szeretné, hogy szeressék őt, és nem látja meg, kicsoda is Peter valójában. Amikor pedig rájön, már késő.
Jelenet A kutya karmai közt című filmből (Fotó: Netflix)
Campion filmje az elejétől a végéig izzik a feszültségtől: egymással kommunikálni képtelen embereket mutat, akik valahol mind szerepekbe vannak kényszerítve egymás által. Azt érezzük, hogy itt bármikor robbanhat a bomba, szinte várjuk a robbanást, de Campion ravaszabb rendező annál, hogy ezt csak úgy megadja nekünk, mert ez inkább az apróbb pukkanások filmje. Nagy robbanás helyett egy meglehetősen hirtelen érkező fordulatot és egyben végkifejletet kapunk, amit én kissé elkapkodottnak éreztem, ugyanis kissé hosszabb felvezetéssel sokkal nagyon érzelmi töltetet kaphattunk volna. Talán Campion jéghideg és brutálisan feszült filmjének végéhez nem is illett volna az érzelmesebb lezárás. Egy biztos: Benedict Cumberbatch olyan alakítást nyújt, amit talán csak Daniel Day-Lewis Vérző olajbeli teljesítményéhez lehet mérni, és ez már önmagában akkora fegyvertény, hogy ezt a filmet egyszerűen látni kell.
A kutya karmai közt című filmet a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Magyarországon december elsejétől lesz látható a Netflix kínálatában.
