„Tulajdonképpen semmi bajom a szüleimmel, sőt, szeretem őket, ők is engem, mindent megkaptam tőlük, boldog gyerekkorom volt, már-már unalmas a sztori. Semmi trauma, semmi dráma, nem hordozok sértettséget, nem mérgeztük meg egymás életét, bármikor szívesen megyek haza hozzájuk az agglomerációban lévő kertes házba, örülünk egymásnak. Csak a barátnőmet nem viszem haza. Lassan egy éve, hogy utoljára látták. Már kifogást sem találok ki, ha rákérdeznek, nem jött-e, csak megvonom a vállam. Most már persze rá sem kérdeznek.” Attila csak ez alapján önzőnek és közönyösnek is tűnhetne, elvégre a közös szülőlátogatás minden egészséges párkapcsolat elengedhetetlen része, még ha olykor macerás is. Döntésének mégis megvan a maga logikája.
Csak az elmúlt pár hónapban négy-öt olyan párral beszéltem, akik egy ponton úgy döntöttek:
egyszerűen nem viszik haza egymást a szülőkhöz, az egy-két alkalmas bemutatás után felmentik egymást a kötelesség alól, és többé-kevésbé kihagyják őket a kapcsolatukból.
Nem a saját életükből: Attila két-háromhetente jár haza, és párja, Edit is legalább kéthavonta – érthető, hogy ritkábban, hiszen kétszáz kilométerre laknak a szülők. Edit családja azonban nem egyszerű eset: súlyos tabuk, elfojtások és egy nagyon komoly mentális betegség ejtette túszul őket. Ha – ahogy ő mondja – „nyugi van”, akkor is olyan érzés az otthon töltött két-három nap, mintha a vizsgaidőszak leghúzósabb napjait élné éppen meg az orvosi egyetemen (ez a metafora ráadásul néha egészen konkrét), ha pedig rosszabb napjai vannak a betegnek, akkor kész őrültek háza az egész, éjjel-nappal, aminek a végén egymás idegeire mennek, úgy is, hogy senki nem tehet semmiről. Edit egy ponton úgy döntött: nem viszi többé haza Attilát, egyszerűen megkíméli ettől az egésztől. Az egészséges szülő persze sajnálja – kis túlzással egyedül a két fiatal képviseli a külvilágot, ráadásul a férfi az izgalmas új pasi, a „friss hús” –, de egyébként senkinek sem jó, ha ott van: segíteni úgysem tud és neki is oda a hétvégéje. Editet sem csak az önzetlenség vezérelte: ha egyedül megy haza, legalább amiatt nem izgul, hogy a párja rosszul érzi-e magát, és nem lesi a szeme sarkából, hogy nagyon szenved-e.
Attila hálás volt a döntésért, azt pedig Editre bízta, hogy kimagyarázza otthon, hogy nem megy vele többé, már amennyire ezt ki lehet magyarázni. (Nem lehet.) Ezek után ő is felajánlotta, hogy nem kell mennie, Edit pedig rábólintott: hiába minden a legnagyobb rendben Attiláéknál, és szeretik és várják a szülei, neki fontosabb, hogy kipihenje a saját családját, és ne kelljen minden második hétvégén útra kelnie.
Ez csak az egyik sztori a sok közül, amelyet megosztottak velem nem reprezentatív közvélemény-kutatásom során. Nem átlagos, hiszen itt egy konkrét gócpontra, a betegségre vezették vissza a döntést, míg a történetek nagy részében egészséges, „csak” éppen toxikus család állt a háttérben. A legérzékletesebben Réka mesélt erről, aki tényleg megkapott mindent az elmúlt tizenöt évben, amit e témában csak megkaphat az ember. „Negyvenévesen, három hosszú párkapcsolat után az ember lánya egy életre megtanulja, ha összeköti valakivel az életét, az egyben azt is jelenti, hogy az illető családja is benne van a csomagban – akár tetszik, akár nem. Exanyósaim és -apósaim minden elképzelhető rettenetes körülményre hoztak legalább egy példát.”
Ellenkező politikai nézet, bigott vallásosság, rejtett számonkérés, passzív-agresszív hangnem, anyagi csőd, retkes pecó, féltékenység, túlféltés – és volt, hogy ezek kombinációja.
„Mindössze egyetlen egyszer volt arra példa, hogy a párom szüleit szinte úgy szerettem, mint a saját szüleimet, szakításkor pedig őket elhagyni volt a legkínzóbb.”
Ennyi rossz tapasztalat után a lány megígérte magának: a következő párjával őszintén megbeszéli, hogy a családlátogatás számára terhes pluszmunka, örömöt valószínűleg nem nagyon lelne benne, így megkéri majd, oldozza fel alóla, cserébe ő sem várja el, hogy rendszeres látogató legyen. „Találtam egy olyan fiút, akivel ebben a kérdésben egyezik a véleményünk. Nem mondom, hogy a szülők ettől halálosan boldogok, de lényeg, hogy nekünk ez pont így jó. Mindketten belátjuk, a szüleink súlyosan nehéz esetek, minek tennénk ki a másikat ennek?”
A szülők nagyon nehezen fogadták el, hogy évente egyszer-kétszer látják a gyerekük párját; de legalább elfogadták. Anett nem ilyen szerencsés: ő egyszer már elszakadt otthonról, de pár éve visszaköltözött a családi ház közelébe, egy kisvárosba. „Akkor már home office-ban dolgoztam, ráadásul izgalmas, szép helyen élünk. Nem akartam Budapesten albérletet fizetni, és a munkám miatt sem kellett már a fővárosban lenni. Mivel kisváros, a szülők közel vannak, viszont ettől még nem igénylem azt, hogy állandóan náluk legyek. Elég eltérő mértékben van igényünk egymás társaságára, az anyukám kábé azt szeretné, ha egy házban élnék velük, én meg nagyon jól elvagyok úgy, hogy akár hetekig nem találkozunk.”
Mindketten belátjuk, a szüleink súlyosan nehéz esetek, minek tennénk ki a másikat ennek? (fotó: getty images)
Anett anyja elvált, testvére nincs, így nehezen élte meg a leválást, sőt, a mai napig nem dolgozta fel. Azt pedig pláne, hogy most még a közelébe is költözött, de őt nem szeretné többet látni, mint előtte. „Szakemberhez is fordultam, meg kellett tanulnom kijelölni a határaimat.” Az anya minél inkább bele akart folyni (és szólni) a lánya életébe, és annyira természetes számára, hogy ez az ő feladata és szerepe, hogy beszélni sem nagyon lehet vele erről. „Eddig legalábbis nem sok értelme volt, nem egyszerű a kommunikáció.”
Onnan indultunk, hogy azt sem értette az anyukám, amikor elköltöztem koleszba 19 évesen, hogy miért nem kellene felhívnom minden nap.
„Most egyszerűen az van, hogy csak akkor megyek át, amikor nagyon úgy érzem, hogy van kedvem, és jó a hangulatom. Amikor jól viselem, hogy bele akarnak mászni az életembe, kéretlenül is mindenben segíteni akarnak és így tovább. Nem éri meg csak azért átmenni, mert ő így szeretné, annak mindig valamilyen összezördülés lesz a vége.” Bár sok hasonló cipőben járó párnak csak átmenetileg segített a karantén, azaz az, hogy ritkán lehetett (értsd: kellett) találkozniuk a szülőkkel, Anettéknál kis túlzással rendezte a helyzetet hosszú távon is. „A vírus idején hónapokig nem találkoztunk, csak az ajtóban, mert mi intéztük nekik a bevásárlást a férjemmel. Gyakrabban beszéltünk telefonon. Most sem találkozunk sokkal többet, mint a vírus előtt, viszont úgy érzem, tartalmasabbak az együttléteink, jobban értékeljük, hogy most együtt lehetünk.”
Még bonyolult a helyzet, ha a képlet része a gyerek is, hiszen ilyenkor a szülők még inkább feljogosítva érzik magukat, hogy a lehető legtöbb időt töltsék a gyerekük otthonában, vagy parancsolják magukhoz a családot. A szakember szerint is egyre több fiatal pár „szorítja ki” a szülőket öntudatosan, és a legtöbben az első unoka születése után döntenek így, általában közösen. Ilyenkor ugyanis „új leosztás” alakul ki, amiben a fiatal pár a gyermek láthatásán, látogatásán keresztül tudja szabályozni az eredeti családjával való kapcsolat gyakoriságát. „Ebből a szempontból valóban ez mintha egy új jelenség lenne: nagyszülők reménykednek, kuncsorognak, hogy találkozhatnak a kisunokával, miközben a szülők talán a saját meg nem oldott leválásukra reagálnak ilyen erőteljesen” – mondja Tillmann Lili Eszter, a Thyris Pszichoterápiás Központ pár- és családterapeutája. Párterápiában – tehát ahol még nincs gyerek – inkább azzal találkozik a szakértő, hogy a pár két tagja eltérő szorosságú, gyakoriságú kapcsolatot szeretne fenntartani az eredeti családjával. „Van, ahol a nő minden hétvégét a szüleinél töltené kedvesével, de a férfi ritkábban szeretne oda is és a saját családjához is látogatóba menni. Ez lojalitáskonfliktust tud okozni az emberben, hiszen többfelé is vannak kötődései, kötöttségei és felelősségei.”
A megoldás? Rendkívül meglepő: a nyílt, őszinte kommunikáció. „Az a szerencsés, ha a pár közösen tudja kialakítani az eredeti családhoz való viszonyulását, így a látogatások gyakoriságát is. Hiszen az új kapcsolati egység kialakuláshoz az is fontos, hogy leváljunk az eredeti családról.” És akkor még nem is beszéltünk a karanténról, amely ugyan a családlátogatás-parát sok-sok párnál „megoldotta”, de közben enélkül is válságba kerültek. „Olyan esetekkel is találkoztam, ahol a váratlan helyzet kapcsolati változásokat is hozott: sokan a randizásból pár hét, hónap után összeköltöztek, vagy már régi házasok szembesültek azzal, hogy kapcsolatuk kiüresedett és nem arra rendezkedtek be, hogy állandóan együtt legyenek, vagy elviseljék egymást napi két óránál tovább.”
Természetesen megkértük a szakembert, hogy adjon öt (tíz, tizenöt) tuti tippet arra, hogyan jelöljék ki a szülőket távol(abb) tartani igyekvő párok a határaikat, persze gyorsan, hatékonyan és számottevő sikerességi rátával. Ám Tillmann Lili Eszter eloszlatta az illúziókat: ennek nincs könnyű útja, az ilyesmihez önismeret kell, „illetve annak felismerése, hogy ki mivel érkezett a párkapcsolatba”. Azaz akkor működik jól (szilárdul meg) a párkapcsolati egység, ha mindkettőjüknek „átdolgozott” a viszonya a maga családjához, és hogy a saját közösen kialakított igények mentén szabályozzák a közelség-távolság kérdését. „Sok olyan fiatal párral találkoztam, akik nem is tudtak szinte semmilyen közös hétvégi programot csinálni egymással, mert állandóan a nagyszülőkhöz, tágabb családhoz kellett menniük névnapot ünnepelni vagy a ház körül segíteni. Akkor szoktuk javasolni, hogy érdemes kicsit lazítani a szülőkhöz való kapcsolattartáson, ha mondjuk a szülők nem tartják tiszteletben a pár igényeit, határait és állandóan átlépik azt.”
A határátlépés persze mindenkinél mást jelent – de azért elég könnyű felismerni.
Például az – és ezzel konkrétan találkoztam –, amikor a férj édesanyja a feleség tudta nélkül bement a házba és rendet rakott a feleség alsóneműi között.
Ha ezek után a pár egymásra néz és mindketten pontosan tudják, hogy ez nagyon-nagyon nincs rendben, az már fél siker – igaz, a neheze, a szülőkről való végső leválás és (jó esetben) ennek megértetése még hátravan. Ha a turkáló anya gyereke szerint ez még rendben van, akkor nem csak a szülőkkel néznek kőkemény beszélgetések elébe, hanem egymással is.
