Be kell vallanom, pár éve eléggé kiábrándultam a kommersz francia komédiákból. Sajnos minden Bazi nagy francia lagzikra és Életrevalókra esik minimum tíz felejthető, de inkább bűnrossz és humortalan vígjáték, és már messze vagyunk attól, amikor minden évben kijött minimum egy-két teljesen fogyasztható komédiájuk. Amikor megláttam a Családi testcsere csiricsáré, és meglehetősen ízléstelen plakátját, őszintén szólva semmi jóra nem számítottam. Ráadásul a testcserés komédia mára már lerágott csontnak számít, annyiszor és annyiféleképpen csinálták meg, hogy már csak az ötletet hallva is ásítozni támadt kedvem. Ehhez képest maga a film aztán óriási meglepetést jelentett. Az alkotók ugyanis hihetetlen fantáziával maxolták ki a testcserés filmekben rejlő lehetőségeket, olyan új szinteket megugorva, hogy nem is tudtam arról, hogy mindez még ott rejlik a műfajban. Igazából egyetlen alapötlettel dolgoztak: mi lenne, ha egy család tagjai mind testet cserélnének egymással, és nem csupán egyszer, hanem egy-két naponta új csere következne be, amitől rendkívül szórakoztató káosz alakulna ki nemcsak a karakterek, hanem a nézők fejében is.
Jelenetkép a Családi testcsere című filmből (fotó: ADS Service)
A főszereplő Morel családdal a csoda egy vidámparki látogatáson esik meg (hasonlóan mondjuk a Segítség, felnőttem! című klasszikushoz), ami után másnap úgy ébrednek, hogy mindegyikük testet cserélt valamelyik családtagjával. Ez pedig remek alkalmat kínál ahhoz, hogy egy amúgy kissé problémás família tagjai kénytelenek legyenek együtt dolgozni, és a furcsa helyzet által jobban megismerni egymást. Mindezt persze óriási röhögések közepette nézhetjük végig, amiben segítőink a főszereplők, Frank Dubosc és Alexandra Lamy, akik a Szerelembe gurulva című vígjátékban is bizonyították, milyen jók együtt. A női főszereplőt, Alexandra Lamyt egy rövid Zoom-beszélgetés során kérdezhettem azokról az elképesztő színészi teljesítményekről, amik a nevettetésünk mögött állnak.
Alexandra, a Családi testcsere egy nagyon vicces film. Már forgatókönyv formájában is az volt?
Amikor először olvastam a forgatókönyvet, az egyszerre volt nagyon izgalmas és félelmetes is egyben. Tudtam ugyanis, hogy óriási kihívást jelent majd, hogy a nézők elhiggyék ezt az amúgy igencsak képtelen sztorit. Ugyanakkor szeretem a kihívásokat, és csak egy módon derülhetett ki, hogy működik-e a dolog: úgy, ha fejest ugrok bele. Miközben a karaktereken dolgoztunk, összeállt számunkra, hogy a történet valójában egy családról szól, melynek tagjai nem túl boldogok együtt, és azon belül egy házaspárról, akik ugyan még együtt vannak, de már rég kialudt köztük a tűz. Aztán jön a közös vidámparki látogatás, ahol egy csoda hatására hirtelen testet cserélnek egymással, aminek hatására egy idő után ráeszmélnek, hogy nem igazán ismerik egymást, úgy éltek egy fedél alatt, hogy nem figyeltek egymásra.
Gondolom, nem lehetett egyszerű egy filmen belül belebújni annyi karakter bőrébe…
Először a nagylányommá kellett átváltoznom. Azt gondoltam, hogy ez lesz a legkönnyebb, ugyanis nekem is van egy nagylányom, aki nemrég még kamasz volt, és arra gondoltam, hogy őt használom majd inspirációként. Aztán egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ez talán mégsem lesz annyira vicces, ugyanis amikor egy negyvenes éveiben járó nő úgy kezd el öltözni, mint egy húszéves, az manapság már nem számít annyira sokkolónak az emberek szemében. Amikor azonban a férjemet alakító Frank Dubosc vette fel ezt a szerepet, a dolog rögtön viccesebbé vált. Rá kellett jönnünk, hogy néhány fajta testcsere igazán jól működik, míg a többi kevésbé. El akartuk kerülni, hogy egymás karikatúrái legyünk, és ez nem volt könnyű. Hat főbb karakter van a filmben, és iszonyatosan nehéz volt akár egy jeleneten belül is megjegyezni, hogy épp ki bújt kinek a bőrébe. Ebben volt nagy segítségünkre a rendező, Jean-Patrick Benes ötlete, hogy testcserekor hordjuk mindig ugyanazt a ruhát, sőt jött egy olyan ötlet is, hogy a karakterek feliratos pólóval jelezzék egymásnak, éppen ki van a bőrükben. Nemcsak mi színészek voltunk elveszve a sok szerep között, hanem ez a család is. Egymás testébe kellett bújniuk ahhoz, hogy rájöjjenek: korábban nem figyeltek oda egymásra eléggé.
Alexandra Lamy és Frank Dubosc a Családi testcserében (fotó: ADS Service)
Melyik szerepbe volt a legnehezebb belebújnod?
A férjem szerepe jelentette a legnagyobb kihívást, hiszen ő éli át a legnagyobb drámát. Rájön, hogy a felesége kikacsintgat a kapcsolatukból, és kezdi azt érezni, hogy elveszítheti a családját. Ő egy elveszett ember, és igazán nagy kihívás egy ennyire drámai szerepet eljátszani egy komédiában. Bár vígjátékról van szó és viccesnek kellett lennünk, szem előtt kellett tartanunk azt is, hogy ne vigyük túlzásba a hülyéskedést és be tudjuk mutatni a karakterek drámáját. De az én kihívásom semmiség volt Rose de Kervenoaëléhez képest, akinek kislányként kellett eljátszania, hogy egy felnőtt nő lakik a testében. Egészen lenyűgöző volt nézni őt, hihetetlen a játéka. A film azon állt vagy bukott, hogy elhisszük-e nézőként, hogy ennek a kislánynak a testében valójában egy többgyerekes családanya rejtőzik, és leesett az állunk attól, amit nyújtott. Utólag sokat röhögtünk azon, hogy meggyőzőbb volt felnőtt nőként, mint kislányként a film elején. (nevet) Általa ráadásul be tudtuk hozni a politikailag nem korrekt humort is: a határokat feszegettük például az olyan jelenetekkel, amikben egy tízéves kislányt látunk cigarettázni.
Kellett neki segítened?
Időnként eljátszottam neki előre, hogyan csinálnám én a jelenetet, de nem volt sok segítségre szüksége, rögtön ráérzett.
Számos vígjátékban szerepeltél már. Ilyenkor már rutinból megy a műfaj?
A vígjáték egy komplikált műfaj, rengeteg fajtáját ismerjük. Könnyű műfajnak mondják, pedig egyáltalán nem könnyű. Nagyon jó sztorira és szuper karakterekre van szükséged jó színészek megformálásában, akik szellemes dialógusokban bontakozhatnak ki, és egy jó rendezőre, aki úgy vágja össze az egészet, hogy a végeredmény vicces legyen. Ha ebből egyetlen elem is hiányzik, az garantálja a bukás felé vezető utat. Egy dráma több hibát enged az alkotóknak, míg a vígjátékokban nem lehet hibázni. Ha egy vígjáték nem vicces, az a legrosszabb dolog a világon. Szerencsére, ha jó ízléssel nyúlunk a témához, akkor ma már bármiről lehet vígjátékot készíteni, ugyanakkor okosnak kell lenni, hogy közben ne sértsünk meg másokat. Ha egy vígjáték jól működik, sokkal erőteljesebb élményt tud adni a nézőknek, mint egy dráma. Félreértés ne essék: szeretem a drámákat, számos drámában szerepeltem már, de a komédiákban nagyra értékelem, hogy olyan precíz finommunkát igényelnek, ami például az órásmesterekre is jellemző.
A Családi testcsere december 30-tól látható a mozik műsorán.
