nlc.hu
Életmód
A jótékonyság pszichológiája

„A legszebb érzés a világon, ha névtelenül teszel jót” – ez a jótékonykodás pszichológiája

Adni jó, de van, amikor szálka a szemünkben, ha valaki jót tesz. Erre is van logikus magyarázat, és arra is, hogy csak statisztikákkal miért nem lehet elég együttérzést kiváltani.

Az advent az adakozás időszaka, ahogyan közeledik a karácsony, az év vége, ahogyan számot vetünk az elmúlt egy évről, sokan próbálnak odafigyelni azokra is, akik valamiben hiányt szenvednek, kinyílnak a pénztárcák, gyűlnek a tárgyi adományok. Persze a nagylelkűség nem feltétlenül szezonális, és nagyon érdekes pszichológiája van annak, hogy miért áldozunk jó ügyekre, és hogyan ítéljük meg azokat, akik önzetlenek, kedvesek másokkal. 

És nem szívesen  spoilerezek, de ha valaki jótékonykodik, messze nem biztos, hogy azzal belopja magát mások szívébe. Kutatások egyébként azt bizonyítják, hogy a nagylelkűség velünk született, ilyen a biológiánk, és nemcsak nekünk, más fajoknál is találni viselkedésformákat, amikkel mások javát szolgálják.

Mindez azt sugallja, hogy a nagylelkűségnek evolúciós haszna van, segíti a túlélést, ahogyan persze bizonyos esetekben az önzés is. Biztos, ami biztos alapon úgy is vagyunk huzalozva, hogy erről ne feledkezzünk meg, számos kutatás kimutatta már, hogy az adakozás, a nagylelkűség ugyanolyan módon aktiválja az agy jutalmazási rendszerét, örömközpontját, mint a szex vagy az evés, ezért tölt el jó érzéssel, ha segítünk másokon, kedvesek vagyunk. Persze ennél jóval összetettebb jelenségről van szó, az agyterületek aktivitását vizsgálva például találtak arra utaló jeleket, hogy egyéni eltérések lehetnek abban, amikor egy önzetlenséget, mások megsegítését igénylő helyzetben döntenünk kell.

Emellett készültek olyan tanulmányok, amelyek  szerint még a hormonoknak is szerepe van. Egy kísérletben diákok egy csoportjának tesztoszteron injekciót adtak, és ők kevésbé bizonyultak nagylelkűnek, mint azok a társaik, akik placebót kaptak, egy másik kísérletben pedig a plusz oxitocin ugyan nem növelte azoknak az embereknek az arányát, akik jótékony célra ajánlották fel a pénzüket, viszont úgy tűnt, arra hatással lehetett, hogy mekkora összeget adományoztak, de  fontos tudni, hogy mindkét hormon esetében voltak ellentmondások a hatásokat illetően a különböző kutatásokban.  És ez nem minden, olyan tanulmányok is készültek, miszerint a nagylelkűségre való hajlamunkat a génjeik is befolyásolhatják valamilyen mértékben. Érdekesség, hogy egy ikervizsgálat a férfiakban nem, de a nőknél talált örökletes hajlamra utaló bizonyítékot azzal kapcsolatban, hogy ki vállal önkéntes munkát és ki nem.  

Ételosztás

Ételosztás Budapesten 2016-ban (Fotó: Neményi Márton)

A biológiánk mellett persze számos tényező van, ami befolyásolja a nagylelkűséget, ami ugye eleve számos formában jelentkezhet, és amihez más személyiségjegyek, például az alázatosság is kapcsolódhat. De mik ezek a tényezők? Például, hogy milyen társadalmi-gazdasági helyzetünk, hol élünk, milyen mintákat láttunk a szüleinktől, milyen a szociális életünk, éppen milyen szituációban vagyunk. Szóval nem egyszerű kérdés ez, és bőven van még kutatnivaló. 

A jótékony jótékonyság

Ahogy korábban írtuk, ha jót teszünk, akár önzetlenül, akár valamilyen érdekből, az agyunk jutalmazási rendszerén keresztül akkor azzal magunknak is örömet okozunk, vagyis nagyon leegyszerűsítve, és ezt aláhúznánk többször, a nagylelkűség, a kedvesség, figyelmesség boldoggá tesz, hogy milyen mértékben, nos, az jó kérdés. A témában pedig rengeteg kísérlet készült, bő 20 évvel ezelőtt volt például olyan vizsgálat, amivel azt akarták kideríteni, hogy mi tesz minket boldogabbá, ha magunkra, vagy ha másokra költünk. Nos, az utóbbi nyert a felhasznált összegtől függetlenül, és ami még érdekes, a később magának az adakozásnak az emléke is boldogabbá tette résztvevőket. 

Ha tudományos vizsgálódásokról van szó, ugye nagyon nem mindegy, hogy a dolgok hogyan függenek össze, készültek olyan kutatások, amely szerint az önkéntesség jót tesz az egészségnek, például alacsonyabb a korai elhalálozás kockázata azoknál, akik ilyen munkákat vállalnak. Igen, ám de lehet, hogy csupán arról van szó, hogy akik jobb egészségi állapotban vannak, azok könnyebben tudnak önkéntes munkát vállalni.  Szerencsére készült olyan kutatás is, ami ezt is figyelembe vette, és ezzel együtt is az jött ki eredményként, hogy igen, fizikai és lelki jólétünk miatt is megéri önkénteskedni. De a sort tovább lehetne folytatni, állítólag  fájdalomtűrő képességünkre is hatással van, mennyire vagyunk jólelkűek, és egy kutatásban kimutatták, hogy az önkéntes munkát végző serdülőknél alacsonyabb volt a gyulladás két markerének – az interleukin 6 és a C-reaktív fehérje – szintje. 

Szakértők szerint a fentiekben pedig semmi meglepő nincs. 

Az ember társas lény, és az egészségünkre is kihat, hogyan kapcsolódunk másokhoz, a jótékonyság pedig a kapcsolódás egyik formája

– nyilatkozta Tristen Inagaki neurológus. 

Itt fontos megjegyezni, hogy létezik olyan, hogy compassion fatigue, amit úgy fordíthatnánk empátia-kifáradás, és ez főként a segítő szakmákban tapasztalható. De mit is jelent ez? Ez egy olyan állapot, amikor csökken az empátiára vagy a mások iránti együttérzésre való képesség, fásultság, közömbösség lép fel, és egyesek szerint ez nemcsak azoknál léphet fel, akik munkájuk révén sok nehéz emberi sorssal találkoznak, hanem bárkinél, mert a sajtó tele van olyan történetekkel, amelyekben kontextus nélkül mutatják be a tragédiákat és szenvedést.

Meg kell említeni egy másik jelenséget is, ez a compassion fade, ami szó szerinti fordításban annyit tesz, hogy az együttérzés elhalványulása, és arra utal, hogy segítségre szorulók számának növekedésével csökken az empátia, és ez sajnos jelentős hatással lehet a segítő viselkedésre. „Az információs társadalom sajátja, hogy annyi civil ügyről olvashatunk szalagcímeket, hogy telítődünk, már-már érzéketlenné válunk. Mindez persze önvédelmi funkcióval is bír: ha minden információt beengednénk, előbb-utóbb belefásulnánk. Többtényezős, hogy éppen mi szólít meg minket: egyénre jellemző (milyen lábbal keltünk fel, milyen megküzdési módjaink vannak, elégedettek vagyunk-e az életünkkel stb.), szociálpszichológiai és szociológiai vonatkozása is van. Meghatározó lehet az is, hogy milyen kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezünk, mennyire proaktívak ezek az emberek, és nekik milyen a szociális hatókörük, a társadalmi státuszuk. Ezek határozzák meg, hogy a közösségi szellem mekkorára duzzad” – nyilatkozta a Marie Claire-nek Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus.

Empátia és együttérzés

„Más emberi lények tapasztalatainak empatikus megértése az olyan képesség, mint a látás, a hallás, a tapintás, az ízlelés és a szaglás” – jegyezte meg Heinz Kohut neves pszichoanalitikus. És ugyan az empátiát és az együttérzést sokan szinonimaként használják, van különbség, utóbbi például magában foglalja a segíteni akarást, hogy törődünk a másokkal. és egyes szakemberek szerint nem feltétlenül jelenti azt, hogy osztozunk is a másik érzéseiben. Az hogy az empátia révén bele tudjuk élni magunkat mások helyzetébe, egyszerre hasznos és egyszerre hordoz magában csapdákat, állítják szakemberek. „Míg a közös boldogság kétségtelenül nagyon kellemes állapot, a szenvedés megosztása időnként nehéz lehet” – írja Tania Singer, a németországi Max Planck Társaság idegkutatója és kollégája, Olga Klimecki, a Genfi Egyetem idegkutatója.

Hátsó szándék?

Előfordult már, hogy valaki hiába volt nagyon kedves és erkölcsileg feddhetetlen, mégis elviselhetetlennek tűnt?  Hogy van valaki, aki igyekszik mindenben a közösség javát szolgálni, és annak ellenére, hogy nem ad erre okot, mégis azt gondolod, hogy önzetlenségük nem teljesen őszinte?  Kellemetlen érzés, lelkiismeret-furdalást okozhat az, ha egy jó szándékú embertől egyszerűen kiráz a hideg, de nyugalom, a BBC egyik cikke szerint a hiba nem a te készülékedben van, az, hogy valakinek az erkölcsileg motivált viselkedése azt eredményezi, hogy mások negatívan ítélik meg őt, az létező jelenség. Számos olyan, az altruizmussal, vagyis az önzetlenséggel foglalkozó kutatás született, amely kimutatta, hogy az emberek az önzést és az önzetlenséget erkölcsileg egyenértékűnek tartották, és ez bármennyire valószínűtlennek is tűnik, már gyerekkorban is tetten érhető ez a furcsa értékítélet. 

Egyes feltételezések szerint ennek hátterében az állhat, hogy ha valaki kedves, önzetlen, azzal előnyöket szerezhet, jobb pozícióba kerülhet, ami viszont azt jelenti, hogy más hátrányba kerül, a bennünk dolgozó  versenyszellem miatt pedig nem vesszük jó néven, ha valaki beelőz minket és/vagy rossz színben tüntet fel minket. Egyébként sokan tisztában vannak azzal, hogy egy jótékony cselekedet visszaüthet, ezért is vannak olyanok, akik a névtelen adakozást választják, szemben azokkal, akik az egész világnak szétkürtölik, ha valami jót cselekedtek, és a közösségi oldalak korában erre ugye elég gyakori. 

Ételosztás

Ételosztás Budapesten 2016-ban (Fotó: Neményi Márton)

Tegyük hozzá, azért bizonyos szempontból nem baj, ha vannak, akik nyilvánosan vállalják, hogy jótékonykodtak, hiszen ezzel fontos ügyekre hívhatják fel a figyelmet, és talán mások is lesznek, akik követik a példájukat, de a hátsó szándék, az önös érdek gyanúja vetül valakire, annak lehetnek következményei. Egy kísérletben a résztvevőknek egy tízjegyű skálán kellett értékelniük, hogy az illető, akiről olvastak, önző vagy önzetlen, az alanyokat nem zavarta, ha valaki véletlenszerű előnyökhöz jutott, ám ha valaki eleve azért tett valamit, hogy valamilyen előnyhöz jusson, akkor bizony lepontozták. Amikor ítélkezünk valaki felett, akkor sokszor az ösztöneinkre hallgatunk, nem annyira a tényeket vesszük figyelembe, csak a megérzéseink nem mindig súgják meg az igazságot, figyelmeztetnek a szakértők. Vagyis, amit tehetünk, ha nincs jó bizonyíték arra, hogy öncélúan tett valaki valamit jót, illesse meg az ártatlanság vélelme, tudva, hogy saját félelmeink táplálhatják kételyeinket, ha pedig mi vagyunk az a személy, aki jót tett, akkor csak viselkedjünk szerényen. 

A legszebb érzés a világon, ha névtelenül teszel jót – és valaki rájön

– szól a BBC cikke végén az idézet, amit a híres ír költőnek, Oscar Wilde-nak tulajdonítanak. És megjegyzik, van olyan kivételes eset, amikor azért nem kell lakatot tenni a szánkra, ha akaratunk ellenére előnyünk származott a jótettből, akkor azt azért érdemes tisztázni. 

Érdekes kérdés emellett persze az is – és a válaszokból nyilván a jótékonysági szervezet is sokat tudnak profitálni –, hogy mi alapján döntünk, amikor jót cselekszünk, adakozunk. Nem meglepő módon ezzel is több kutatás foglalkozott már, és talán az sem meglepő, hogy volt olyan kutatás, ami arra a következtetésre jutott, a törzsi gondolkodás az adakozásban is megnyilvánul, vagyis sokkal könnyebben segítünk akkor, ha tudjuk, hogy olyasvalakivel teszünk jót, akivel valamilyen formában egy közösséghez tartozunk, egyformák vagyunk. Talán az sem újdonság, hogy sokkal jobban megérint minket az, ha egy embert, egy személyes történetet tudunk kötni a fontos ügyhöz, míg a láthatatlan vagy névtelen tömegek, akik a statisztikák számai mögött bújnak meg, nem biztos, hogy jó cselekedetre sarkall minket, felfoghatatlan számunkra az ő szenvedésük, és itt Teréz anyát idézi az egyik cikk, aki állítólag ezt mondta: „Ha a tömeget nézem, soha nem fogok cselekedni, ha az egyént nézem, akkor viszont tenni fogok érte”.

Egy tanulmányban pedig arról is írnak, hogy milyen üzenettel lehet jobban eljutni az emberekhez: eszerint fontos, hogy nemcsak a negatív tényekre szabad koncentrálni, hanem meg kell mutatni azt is, hogy van remény, és a szomorúságot és a pozitív érzelmeket ötvöző felhívások sokkal inspirálóbban hatnak, de ez sem igaz minden esetben, van, amikor egyszerűbb üzenetekre van szükség, mert bizony a mentális leterheltség, kognitív fáradtság mellett ez az, ami inkább célba jut. Más kutatások szerint pedig azok reklámok, amelyek azt hangsúlyozzák, mennyire hatékony egy jótékonysági szervezet, nem növelték az adakozási kedvet, igaz, más bizonyítékok arra utalnak, hogy ezeknek az információknak a hatása éppen ellenkező irányú lehet. De azért az így is kijelenthető, hogyha  jótékonyságról van szó, inkább a szívünk, és nem az eszünk irányít, és ha esetleg tudjuk is, hogy adott szervezetnél hatékonyabban fel tudják használni  a pénzt, mégis inkább azoknak adunk, akikhez érzelmileg jobban kötődünk.

A kötődés, az adakozás társas aspektusa lehet az, amiért ezekben a kérdésekben  a barátaink és családtagjaink komoly befolyással vannak ránk, ahogyan a híres emberek, pontosabban támogatók is. „Nem vagyunk pártatlanok, nem úgy vagyunk összerakva, hogy mindenkivel egyformán törődjünk. A szociális készségeink a társas csapatmunkát támogatják: én adok neked enni, ha nem megy jól a vadászat, te pedig ugyanezt teszed értem, és így maradunk életben” – fejtette ki Joshua Greene, aki az erkölcsi ítéletet vizsgálja pszichológiai és neurológiai megközelítésben.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top