A tégely oldalán egy fiatal fehér srác portréja látható (nekem ő jutott, hiszen Magyarországon vagyunk), akiről megtudom, hogy Gavinnek hívják, és ezt a terméket saját kezűleg készítette (mivel a Lush cég egyik előnye, hogy természetes anyagokkal dolgozik, és minden terméket kézzel készítenek). – Helló, Gavin! mondom visszafogottan, de udvariasan a doboznak, mert jól nevelt fiú vagyok, de Gavin nem köszön vissza, mire a marketingesek által felkínált érzelmi azonosulásom esélye a nullára csökken.
Letekerve a kupakot, küllemében és illatában vaníliapudingra emlékeztető krém tárja fel magát előttem. További szagolgatás után állítólag felfedezhettem volna benne a termék különféle összetevőit is, úgymint kakaóvaj, mandulaolaj, mandarin, és a kicsi kis vetiver, ám ez szaglásom sajnálatosan csökevényes volta miatt ezúttal elmaradt. Pedig bizonyára nagyon egzotikus élmény lehet találkozni egy igazi vetiverrel élőben. Szinte magam előtt látom, amint a brit Lush cég magyarországi célcsoportjának megfelelően (fehér, középosztálybeli férfi) elbódulok a mandulaolajtól, és mondjuk thai vagy japán, de mindenképpen “egzotikus” ázsiai lányokat vizionálok a fürdőszobába. Így legalább egy igazi hercegnek érezhetem magam a tükör előtt.
A kellemetlen meglepetés azonban kábé tíz perccel a borotválkozás után jön, mint egy sunyi, hátulról jövő támadás. Az arcbőr lassan fényleni kezd, mint Kojak tar feje egy forró kaliforniai napon a déli verőn! Hoppá, én nem ehhez vagyok szokva. Vagy talán a képzeletbeli japán lányok izzasztottak meg ennyire?! Bőröm oxigénhiányos állapotára gyanakszom, de ezt a kérdést inkább függőben hagyom.
Összefoglalva: a Lush borotválkozó krémje inkább arra gyúr, hogy ő más, mint a többi termék, és érzelmileg lehet hozzá viszonyulni. Ez engem nem zavar, de közömbösen hagy. Praktikusan nézve a terméket, az egzotikus marketingszag, illetve a fénylő arcbőr miatt inkább maradok a borotvazselénél. Osztályzatom hármas alá egy ötös skálán.