Mi a házasság előtt megegyeztünk, hogy bár a férjem egyetlen gyerek, és a szülei egy szép, nagy házban élnek, mi önálló lakásba, saját háztartásba költözünk. Csak arra nem számítottam, hogy ez a lakás az ő szülei házával szemközti házban lesz. Az anyósom pedig, aki középosztálybeli úriasszonyként kisfia születése óta nem dolgozott, az őróla való gondoskodással töltötte ki minden percét. Ez házasságkötésünk után is így maradt: ha meglátta, hogy bevásárolni voltam, átjött, és leellenőrizte, mit vettem. Mindennap benézett a szekrényeimbe, hogy rendben tartom-e a fia ruháit, még arra is kíváncsi volt, hogyan vetem be az ágyunkat.
A mi ágyunkat! Egyetlen darab mosatlan pohárért is összeszidott. Szinte az őrületbe kergetett a rajtaütésszerű ellenőrzéseivel.
Főállású kritikus
Ez az állapot a gyerekeink születésével csak romlott, az apósom halála után egyenesen elviselhetetlenné vált, mivel a férjem ragaszkodott ahhoz, hogy egy ikerházba költözzünk. Anyósom szerint én semmit sem úgy csinálok, ahogy szerinte kellene, és nem is kímél meg attól, hogy ezt folyamatosan a tudomásomra ne hozza. Soroljam? Gyereknevelés, háztartás, sőt, szerinte a férjemmel is másképp kellene bánnom. Folyamatosan kritizál, az életünk minden kis megmozdulásában részt vesz, véleményt mond, ítélkezik. Persze mindennek az a végső konklúziója, hogy ő mindent tud, mindent jól csinál, én pedig semmit, és még a tanácsait is képtelen vagyok megfogadni, ha pedig mégis, akkor rosszul kivitelezem őket. Ez is fáj, de önmagában még nem lenne akkora baj. Sokan vannak így: a legtöbb anyóst nehéz elviselni.
Az bánt igazán, hogy amikor mondja a magáét, a férjem nem áll ki mellettem, pedig tudom, hogy egyetért az én gyereknevelési elveimmel. Legtöbbször hallgat, és a homokba dugja a fejét, úgy tesz, mintha ott se lenne. Amikor segítségül hívom, zavartan hümmög, ha az anyja kényszeríti állásfoglalásra, rám szól, hogy hagyjam abba a vitatkozást.
Ilyenkor úgy érzem, hogy elárult, de utólag nem tudom vele tisztázni a dolgot, mert annak mindig kiabálás lesz a vége. Amikor pedig megbeszéljük, hogy a gyerekkel csinálunk valamilyen programot (ami ritka eset, hiszen mindketten sokat dolgozunk, nehéz mindent összeegyeztetni), az anyjának elég csak egyet telefonálnia, a férjem máris mindent átszervez, és rohan hozzá, a mi programunknak pedig lőttek.
Ha kíváncsi a szakértő véleményére, valamint arra, hogyan lehet megoldani a helyzetet, olvassa el a Nők Lapja Évszakok októberi számát!