Mindenki állandóan azzal jön, hogy milyen szép, gazdag, kifejező, költői a magyar nyelv, és micsoda mázlisták vagyunk, hogy ez az anyanyelvünk. Biztos igazuk van, de azért az is sokat elmond, hogy szépség és gazdagság ide vagy oda, olyan szót még nem sikerült produkálnia, amely legalább hozzávetőlegesen leírná a Népszínház utcát. Józsefváros emblematikus, a Blahától induló utcájában minden van: busz, villamos, szentpétervári stílusú közlekedés, kínai büfé, Meki, kebabos, zöldséges, százforintos bolt, zaci, közösségi tér, szerelem, bunyó, egzisztencialista filozófia, a világ összes bőrszíne és az elmúlt 150 év összes építészeti stílusa egymás hegyén-hátán. Igazi multikulti hely, pontosabban olyan, amilyen a multikultiból Budapestnek jutott:
a százéves, szétlőtt ház kapualjában a folyamatos lomizásra és a közbiztonságra németül panaszkodó arab bevándorló, mellette a kicsit mindig részeg, mindenkit Ászokkal kínálgató bácsi.
A Népszínház ehhez képest méltatlanul úgy él a köztudatban, mint valami veszélyes hely, tele zsebesekkel, stricikkel és gengszterekkel, ahogy annak idején Dopeman is megénekelte. Ez persze igazságtalan ferdítés és leegyszerűsítés, és erre most már képi bizonyítékunk is van: elég belenézni a Népszínház TV bármelyik epizódjába.
A Népszínház utcának ugyanis már saját tévéje is van; nem „igazi” adó, hanem egy YouTube-csatorna kissé rendszertelenül jelentkező öt-tízperces epizódokkal, amelyek egy-egy aktuális, vagy éppen örökérvényű témát járnak körül. Például:
- lomtalanítás;
- szecessziós homlokzat és sör;
- indiai és egyéb gasztro- és összművészeti fesztivál;
- mákos vs. diós bejgli és kakilás;
- kibaszott hangos villamosok.
Mindezt szeretettel, odafordulással, gúny és irónia nélkül; azért pedig, hogy nem mindig bírják ki röhögés nélkül, nem lehet őket kárhoztatni. Eleinte kéthetente jelentkeztek, majd a kétfős stáb egyik fele Hollandiába erasmusozott, ekkor volt egy párhónapos szünet, most azonban újra együtt forgat Böcskei Dávid és Sélley Márton, a két huszonéves fiú, akik lazán váltogatják, hogy éppen ki van a kamera előtt és mögött. (Sok köze nincs a témához, de muszáj megemlítenünk, hogy Dávid nem más, mint Cetli, aki hét-nyolc éve, még tizedikesként egészen híres lett az interneten terjedő trágár, de nagyon vicces dalaival.) A kétheti adásokat nem ígérik, de ezentúl igyekeznek rendszeresen, megbízható minőségben és releváns témákkal jelentkezni. Legutóbbi epizódjukban például a Blue Monday-en, azaz az év statisztikailag legszomorúbb napján arról kérdezték a Népszínház utca járókelőit, hogy szeretnek-e élni. Ahogy az várható volt, a videó egyszerre nagyon vicces és nagyon szomorú.
Így hát ugyanezt a kérdést feltettem az alkotóknak is. És sok mást is.
Ti szerettek élni?
Dávid: Annyira nem. Jelenleg igen, de magát az emberi életet nem tartom egy szerencsés konstrukciónak.
Marci: Épp annyi az öröm, mint a szenvedés, épp annyira jó, mint rossz.
Ez teljesen Népszínház utcai válasz volt.
Marci: Persze, hogy az volt, itt élünk 2020 novembere óta. Én aztán kiköltöztem Hollandiába Erasmussal, a mesteremen dolgozom közösségi és civil tanulmányokból az ELTE TÁTK-n. Úgy volt, hogy a harmadik félévemet csinálom meg ott, de aztán kint ragadtam, barátaim és munkám is vannak Hollandiában, úgyhogy azóta ingázom. Érdekel a szociális munka, nagyon szeretnék a hajléktalansággal, hajléktalan emberekkel foglalkozni. Egyébként a Pápa térnél lakunk.
Dávid: Ami amúgy tök jó, mert nekem metróval 10 perc innen az ELTE. Azért választottam a szabad bölcsészetet, hogy kicsit kiműveljem magam, de nem feltétlenül ebben szeretnék elhelyezkedni.
Milyen érzés volt ideköltözni?
Dávid: Azt azért sejtettem, hogy a Népszínház utcának nagyobb a füstje, mint a lángja, és egyáltalán nem olyan veszélyes, mint amilyennek mondják. Ha végignézünk az utcán, látszik, hogy be van kamerázva, ki van világítva, szóval nem aggódtam, hogy belém állnak, inkább azt néztem, milyen jó, hogy közel van a belváros. Nőként mondjuk nem biztos, hogy ideköltöztem volna.
Marci: Én nagyon szeretem ezt a környéket, már azelőtt is egy közösségi helyen dolgoztam, hogy ideköltöztünk. Tetszik, hogy ennyire multikulturális. Mi a gentrifikációnak a gentri része vagyunk: az értelmiségi réteg, aki beköltözik annak a helyére, aki kifelé tolódik a városból.
Tolódik? Évtizedek óta ígérgetik, hogy „rendbe teszik” Józsefváros elhanyagolt részeit, bármit is jelentsen ez, anno erről szólt a Corvin-negyed is.
Marci: Tolódik, abszolút. A Corvin más, az egy befektető által generált mesterséges gentrifikáció: elküldték a lakókat, lebontották a házakat, plázát, lakóparkot építettek a helyükre. A Népszi magától alakul. Tíz év és sétálóutca lesz.
Sélley Márton és Böcskei Dávid (Fotó: Neményi Márton)
Ez megoldja a problémákat?
Marci: A gentrifikáció sosem segít, csak odébbtol. Józsefvárosban 2500 hajléktalan él, ők nem tűnnek majd el. Ami most itt van, az nemsokára Kőbányán lesz. Ugyanezt látjuk Londonban, Berlinben, ha megnézed Neuköllnt, ugyanaz a gentrifikáció zajlik, mint itt.
Dávid: Rendszerszintű, sokrétű problémáról beszélünk. Budapest eleve kiemelkedik a hajléktalan emberek számát illetően, szóval valahol törvényszerű, ami itt megy. És valahol szándékos is. Ha annyira meg akarnák oldani, megoldanák.
Marci: Az oktatásnak óriási szerepe lenne, ezen dolgozni kellene, akárcsak az ellátórendszeren; nagyon sokat lehetne javítani az Alföldihez hasonló helyek állami támogatottságával. Jellegzetes nagyvárosi probléma ez, amivel vagy felvesszük a harcot, vagy nem. Itt nem vesszük fel, inkább hagyjuk burjánzani. Amit viszont mi csinálunk, ahhoz ez szorosan nem kapcsolódik, mi nem azért készítjük a videókat, hogy erre rávilágítsunk.
Hanem?
Marci: Ültünk otthon, minden le volt zárva, nekem munkám sem nagyon volt, viszont nagyon sok Tiszaújváros Retrót néztem. Ez egy YouTube-csatorna, rendszerváltás környéki témák kilencvenes évekbeli sulitévés megvalósítással, tudod, amikor a média tagozatosok hirtelen megkapták a VHS-felvevőket. Őszintén szórakoztató volt, megfogott minket az a hangulat. Nagyon tetszett ez az esztétika, a romantika, az, hogy mindent bevállaltak, mindenről volt szó, intim dolgokról, arról, hogy hogy nyertek autót, hova járnak diszkóba.
Dávid: Aztán arra gondoltunk, hogy úgyis mindig történik valami, amikor kinézünk a házunk ablakán. Üvöltözés, dulakodás, teljesen abszurd helyzetek. Ennek az utcának, ennek a hangulatnak egyszerűen kijár egy külön tévé.
Milyenek voltak az első élmények kamerával?
Marci: Meglepően sokan szeretnek szerepelni, nem gondoltuk, hogy ennyire rákapnak az utca lakói. A koncepció az volt, hogy nem mi vagyunk érdekesek, hanem az utca, azt kell bemutatni, ezt pedig teljesen kiszolgálták a lakók és a járókelők. Egy csomószor ők jöttek oda hozzánk. Egyébként mindig úgy kezdjük, hogy köszönünk és megkérdezzük, szeretne-e szerepelni. Ha igent mond, kérdezünk, villamosokról, Kashmir Fesztiválról vagy arról, hogy szeret-e élni.
Hányan utasítanak vissza?
Dávid: Minden második ember beleegyezik.
Marci: Kulturális referencia az, hogy „tartózkodom, elrohanok a kérdések elől”. Mindennap látjuk a médiában, hogy az újságíró kérdez, az alany meg elsuhan.
Dávid: Plusz mindenki tudja, hogy ami egyszer felkerül a netre, azt már nem lehet eltávolítani, ha valami kínosat mondanak, rájuk ég.
Tényleg tudják? Értik, mi hova kerül majd fel, hogy működik a YouTube?
Marci: Semmiféle lenézés nincs bennem irántuk, nincs az, hogy „ez itt a nyolc, mégiscsak másképp kell hozzáállni”.
Elvenné a varázsát, a báját, hogy direkt csökkentjük az értelmi színvonalunkat. Az úgy rettenetes lenne.
Ezt értem, de a privilegizált, jólétben élő emberek könnyen megfeledkeznek arról, hogy privilegizáltak.
Dávid: Nagyon tudatosan törekszünk arra, hogy mindenkit egyenlő partnerként kezeljünk. Ez magától értetődik.
Marci: Mert egyenlőek is vagyunk. Már bocs, de én tényleg nem gondolom, hogy több lennék.
Dávid: És tudjuk, hogy mi is kerülhettünk volna ilyen helyzetbe.
Marci: Ha az én édesanyám úgy döntött volna, hogy nem akar felnevelni, berakott volna állami gondozásba. 18 évesen kaptam volna egymillió forintot, és nem sokra rá én is ott ülök az utcán. Ugyanitt élnék, csak a kamera másik oldalán lennék.
Évek óta ömlik ránk a propaganda a bevándorlók, a multikulti, a kisebbségek és a sorok között a szegények ellen. Nem féltek, hogy az ő szerepeltetésükkel a sztereotípiákat erősítitek?
Marci: Nincs hatásunk arra, hogy ki mit szűr le a videóinkból. Szeretnénk őszinte képet adni a valóságról.
Szeretnétek edukálni, érzékenyíteni?
Dávid: Egy kicsit szeretnénk, igyekszünk informatív tartalmat is csepegtetni a videókba.
Marci: Bennem semmi ilyesmi nincsen. Nem egy Népszínház TV neveli majd meg az embereket.
Hogy is lehetne bármi hatásunk, amikor 15 milliárdot költenek migránsellenes plakátokra? Most hogy mondja erre a 700 feliratkozóval rendelkező csatornánk, hogy mi majd megszólítunk mindenkit?
Dávid: Ez egy dolog, de akkor is meg akarjuk mutatni, mi történik a Népszínház utcában. Ha valaki 10-20 év múlva kíváncsi lesz rá, milyen volt itt az élet – ahhoz mi hozzájárulunk.
Fotó: Neményi Márton
70 vagy 700 ezer feliratkozóval is így lesztek majd vele?
Dávid: Igen, sőt, pont, hogy az a felelősségünk, hogy ugyanezzel a mentalitással folytassuk akkor is, ha nagyok leszünk. Én egyébként örülnék neki. Jó élmény lenne.
Marci: Mondjuk nem hiszem, hogy nagyok leszünk. Sőt, nagyon remélem, hogy megmarad kicsiben a Népszínház TV. Ez mégiscsak egy lokális tévé. Ez mindenesetre organikus folyamat. Meglátjuk.
Hogyan folytatjátok majd?
Dávid: Most a havi egy videóra próbálunk ráállni, úgy, hogy az viszont legyen minőségi tartalom. Aztán meglátjuk. Attól is függ, lesznek-e jó ötleteink.
Már megvan a következő rész?
Dávid: Pont ma forgatjuk majd. A felkelésekről szól, és arról, hogy annak idején itt…
Marci: Ne spoilerezzünk már! Na, jó, elmondom, hogy a következő utáni rész az Összeomlás a Népszínház utcában című nagyon-nagyon híres videóról szól majd, annak szeretnénk egy emlékadást szentelni. De lehet, hogy ez lesz a következő.
Amit az Összeomlásban látunk, az egy hétköznapi helyzet itt?
Marci: Teljesen. Nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk, egy orosz nő kezdett üvöltözni torkaszakadtából az ablakunk alatt. Lementünk megkérdezni, mi baj, teljesen normálisan közölte, hogy semmi, minden oké. Ott volt a telefon a kezében, gondolom, a faszijával szakított éppen, vagy ilyesmi. 2020 szilvesztere előtt pedig kirohant a kínai boltból az eladó lány, mert egy csajt lopáson kapott, megkérte, hogy adja vissza, addigra egy egész galeri volt ott. Nyilván nem adta vissza, erre az eladó elkezdte ütni egy bottal.
Dávid: Az eredeti koncepció egyébként az volt, hogy leszaladunk, ha látunk valamit és „breaking news” jelleggel forgatunk. Végül rájöttünk, hogy ez nem fog menni, mégsem ülhetünk otthon egész nap, hogy lessünk kifele az ablakon.
Inkább vidám vagy szomorú hely a Népszínház?
Marci: Én tényleg nem röhögök ki senkit, de nagyon jól tudok szórakozni az emberekkel. Úgy is, hogy persze azért elég szomorú az egész. Durva találkozások vannak.
Dávid: Mindkettő jelen van, ezt a kettősséget is célozzuk meg a videóinkkal. Egyiket sem szeretnénk túltolni, egyszerűen a valóságot mutatjuk meg.
Ez az utca közösség?
Marci: Én közösségszervezést végeztem, és nem: nem működik közösségként.
Dávid: Itt mindenki egy kicsit szarul érzi magát – cserébe legalább egyszerre és egyformán szarul. Lehajtott fejjel mászkálnak, de ebben legalább egyenlőek. Egyenlően szarul érzik magukat.
Marci:
Tudom jól, hogy szar, nekem is szar. Nyugi, nem téged foglak kirabolni.
