– Mikor tudnánk beszélni, mikor nem zavarok?
– Nem tudom…
– Inkább délelőtt? Vagy délután?
– Nem tudom megmondani. Hívom én, ha van kis idő, jó?
Fél nap múlva csörög a telefon.
– Oltásról megyünk haza, most van hét percem, amíg hazaérünk.
Valamennyit sikerül beszélni, majd másnap váratlanul ismét csörög a telefon. Épp a mosdóban vagyok, de nem baj, örülök, hogy végre hív.
– Folytassuk, most van még pár percem. Bement a feleségem a boltba, a gyerekek alszanak a hátsó ülésen.
Gyorsan megkérdezem a legfontosabbakat, amiket szeretnék, amikor hadarni kezd:
– Bocsánat, most mennem kell… hívom még!
Így, több részletben, kapkodva tudtam csak beszélgetni egy végtelenül elcsigázott apával, aki azt még valahogyan kézben tartja, ami épp akkor és ott történik, de hogy hogyan lesz az éjszaka, a következő nap és főleg hogyan élik túl az évet, az még homályos és szorongató számára.
– Ne haragudjon, de ez egy őrület… teljesen készen vagyunk. Egy-két órákat alszunk… – mondja Feri, és én lassan rájövök, hogy mennyire naiv voltam. Pedig nekem is pici gyerekem van, mégsem voltam reális, amikor azt gondoltam, hogy majd csak úgy telefoninterjúzom hármas ikres szülőkkel. Mit tudnak elmondani a helyzetükről? Hát ezt. Hogy egy félórás telefoninterjúra sem tudnak időt szakítani, pláne nem egyben, pláne nem előre kalkulálhatóan.
Két mell, két kéz
Tudtam, hogy nem lehet könnyű az életük, de nem teljesen értettem, hogy ez mit jelent, amíg nem beszéltünk. Hogy milyen éjjel sírva hívni a külföldön értetek hajtó párodat, hogy jöjjön haza, mert nem bírod tovább. Hogy ettek, pelenkáztad őket, aludtak, és ahogy ébrednek, indul újra a verkli. Már ha alszanak és nem hárman visítanak egyszerre. Hogy milyen állal, lábbal tartani a harmadik cumisüveget – mert hát azt nem lehet, hogy kettő eszik, akkor a harmadik közben sír az éhségtől. De neked csak két kezed van. Ha már nagyobbak, akkor ugyanez a sétánál: nincs olyan, hogy sétálsz velük. Mert akkor is csak két kezed van, és mindet fogni kéne. Hogy ti nem mentek játszótérre, mert nem tudsz háromfelé szaladni.
Igen, ez egy őrület. Elolvadunk, amikor azt olvassuk, hogy hármas ikrek születtek, meg amikor szembejön a hármas babakocsi az úton, meg amikor látjuk a kis édeseket egyforma ruhában a fotókon, de ki kérdezi meg ezeket a szülőket, hogy mit segíthet, amikor a babák már hazamentek a kórházból? Mi van, ha nincs nagyszülő, nagynéni? Az anyáknak két mellük és két kezük van, két felnőtt két gyereket tud egyszerre ellátni biztonsággal, a három az egyszerűen technikailag van túl az emberi lehetőségeken.
És nem mindenhol van mindig jelen két szülő, sőt. A legtöbb családban az anya az idő nagy részében egyedül küzd, mert a másik fél keresetére kiemelten szükség van három gyereknél. A tipikus felállás ez: az apa több műszakban robotol, ha akar, sem tud otthon is helytállni. Viszont aludni sem, ami meg ahhoz kellene, hogy bírja a munkát.
Márpedig itt minden költség háromszoros. Három kiságy, három etetőszék, három hordozó, háromszor annyi pelenka, háromszor annyi kifli.
És amire szintén ritkán gondolunk: ahol ikrek születnek, ott nem ritkán van már egy-két nagy tesó is. Elképzelhető, hogyan lehet csecsemők huszonnégy órás ellátása mellett még egy ovisra vagy kisiskolásra is odafigyelni, pláne, ha épp óvoda és iskola sincs járványhelyzet miatt.
Nagyon, de nagyon hiányzik ezeknek a szülőknek a segítség, méghozzá a napi teendőkben, de lelki támogatásként is. Szükség lenne rá, hogy legyen, aki időnként odamegy, és egy-két babát megetet, amíg az anya megfürdik. Vagy megfőz neki egy ebédet. Vagy csak meghallgatja. Az fel sem merül, hogy a szülőknek bármilyen élete legyen még ezen kívül. De legalább egy hajmosás… A legjobb rokonság vagy baráti kör sem tudja ezt manapság kellő óraszámban nyújtani, és vannak, akiknek eleve nincs nagy kapcsolatrendszerük. Úgyhogy itt igencsak kéne az automatikus állami felelősségvállalás: egy gondozónő kirendelése, ha valahol ikrek, pláne többesek érkeznek.
És igen, hiányzik az anyagi segítségnyújtás is: a kedvezmények arra, ha valaki egyszerre gondoz három gyereket.
Alkalmilag vannak is ezek, de önkormányzat- és ügyintézőfüggő. Akikkel mi beszéltünk, azok egyedül küzdenek, és változó, hogy hogyan bírják. Van, akinek irigylésre méltó az énereje, aki még pogácsát is süt, mert az ő babái egyszerre alszanak és sokat. De van, aki – nem túlzás – a padlón van, és csak az tartja benne a lelket, hogy rajta múlik a picik élete, nem szállhat ki egyszerűen a saját életéből.
De miért is akarna kiszállni valaki? Hiszen ezt akarta, nem?
A pszichés faktor
Nos, a válasz az, hogy nem. Hármas ikrekre senki nem készül. A legtöbb, amit a pakliban látni vél, az az ikerpár. De általában az is túl van a terveken, a gyakori az, hogy a nagy(ok) mellé szeretnének egy másodikat, harmadikat. Mindenkit váratlanul szokott érni, ha több van úton, akár természetesen, akár mesterségesen fogantak. És ezt a tényezőt bizony nem szabad lebecsülni. Hiszen itt arról van szó, hogy valakinek fenekestül fordul fel az élete minimum tíz-tizenöt évre úgy, hogy nem maga kívánta így. Fel kell vállalnia egy hatalmas erőt, energiát igénylő feladatot, amit előzetesen felmérni sem tud. Hősies. Még akkor is, ha nemigen tehetnek mást ezek a szülők. És még akkor is, ha a gyerekek léte csodálatos – természetesen az. Ezt interjúalanyaim is mind hangsúlyozták: ha fáradtak, kétségbeesettek is, ha nem tudják, hogyan oldják meg a holnapot, akkor is fantasztikus, hogy lettek a gyerekeik, hogy egészségesek, hogy aranyosak. Hogy ez a legnagyobb érték az életben – sokak szerint legalábbis.
Ettől még ha három visít egyszerre, ha egymást tépik egy játék miatt, ha dührohamot kapnak, mert nem akarnak felöltözni és kezdhetjük elölről a készülődést, miközben késésben vagyunk, az idegölő egy szülőnek, szeresse bármennyire is a gyerekeit. Regenerálódásra, alvásra pedig mindenkinek szüksége van, és ha a környezet nem segít az ikreseknek, akkor számukra ez sokszor egyszerűen nem létezik.
A férfi, akivel beszéltem, végül elmondta a történetüket. Most csak az övével modellezném a fentieket, de a téma második részében több hármas ikres édesanyát is megismerhettek, akik ugyanezt a feladatot kapták a sorstól, és végzik, tolják becsülettel, számomra elképesztő teherbírással.
Tehát Feri.
Feri és párja négy éve ismerkedtek meg egy baráti társaságban. Feri Jóval idősebb Andreánál, akinek van már egy kislánya az előző kapcsolatából. Szerettek volna egy közös kicsit is, ám nem akart sikerülni, úgyhogy belevágtak a lombikeljárásba. Az orvos két megtermékenyített petesejtet ültetett be első körben, ám egyik sem tapadt meg. Másodjára is kettőt kértek, gondolván, legalább egy nagyobb eséllyel maradjon meg, de ha mindkettőnek sikerül, akkor háromgyerekes családként azért fognak boldogulni. Ez alkalommal nemhogy mindkettő megtapadt, de néhány hét múlva kiderült: az egyik osztódott. Elképesztő, nem? Két petesejtet ültetnek be, amiből minden józan számítás szerint legfeljebb két babára számít az ember. És akkor a kettőből egyszer csak három lesz… Sokkhatás ez már ott, az ultrahang-vizsgálaton is, még ha pozitív sokk is. „Örültem neki – erősíti meg Feri. – Akkor még nem tudtam, hogy mivel jár ez.” Innentől csak a drukk van, hogy mindhárom megmaradjon, egészségesen fejlődjön, szülessen meg annak ellenére, hogy nagy a téraránytalanság, kicsi lesz a születési súly és korai az érkezés. Három baba mindig veszélyeztetett egy olyan helyen, amit kettőre „terveztek”.
Andrea már a terhességet is félig egyedül csinálta végig, hiszen Feri visszautazott a nyugat-európai gyárba, ahol azért dolgozik, mert kétkezi szakmájából itthon csak szűkösen tudnak megélni, pláne abban a keleti megyénkben, ahol élnek. Tudta, innentől még nagyobb szükség lesz a pénzre. Minden pénzre…
Az orvos, aki addig gondozta a terhességet, nem vállalta őket tovább. Utána még számos szülész-nőgyógyász utasította el őket már telefonban, amint meghallották, hogy három baba van. Kockázatosnak ítélhették mind a terhességet, mind a szülést. Végül egy távolabbi város kórházába tudott befeküdni.
A szülés rendben lezajlott, Andrea hősiesen viselkedett, a babák egészségesen jöttek a világra: két kisfiú és egy kislány. Alacsony súlyuk miatt mindhárman inkubátorba kerültek, és bár még maradniuk kellett, Andreát egy hét után kitették a kórházból. Azt mondták, sokan szültek a napokban, kell a hely.
A szülőknek fontos volt, hogy az újszülöttek anyatejet kaptak, úgyhogy Andrea két-háromnaponta utazott hozzájuk a lefejt tejjel, friss szülési sebekkel egy másik településről, ahogy volt huszonnyolcezer forintja a taxira.
Ferinek kétszázezerbe kerül egy út Magyarországra, de ahogy tudott, jött, és beszállt az éjjel-nappali szolgálatba – ahogy ő fogalmaz. „Sírva hívott a feleségem egyik éjszaka, hogy jöjjek haza, mert már nem bírja” – meséli. „Háromóránként etetünk, egy etetés másfél-két óra. Pelenkázás, fürdetés, fertőtlenítés, tápszerkészítés, öltöztetés, altatás… aztán elölről. Az etetések éjjel is, már alig bírunk felkelni hozzájuk. A házimunkát is együtt csináljuk, mert sok a mosás, mosogatás, a kicsik miatt különösen kell a tisztaság, és valamit nekünk is enni kell. Nem gondoltuk, hogy ilyen lesz.”
Közben a hétéves nagylányra is oda kell figyelni. „Imádja a kicsiket, de már volt, hogy elaludt a suliban, mert hiába van külön szobája, azért felébred a sírásra.”
Beszélgetésünkkor a picik három hónaposak. Ferenc kapott a munkaadójától rendkívüli szabadságként öt hetet, de abból kettő már lejárt, és ők nagyon aggódnak, hogy mi lesz utána, Andrea hogy fogja bírni. A férfi legszívesebben nem hagyná itt a feleségét, de azt mondja, másként nem tudna eltartani hat embert. Itthon nem alkalmazzák kétszázezernél többért, bármennyi munkát vállalna is. Meg hát nagy gépekkel dolgozik, veszélyes, ha nem alussza ki magát. És az ikresség sokba kerül. „Olyan költségek vannak, hogy hihetetlen. Egy használt babakocsit a legolcsóbban 170 ezerért tudtunk venni. Csak a pelenka 80 ezer havonta.”
Ahogy ezt magyarázza, néha nehezebben értem a szavait. „Elnézést, fáradt vagyok, nem tudok beszélni” – mentegetőzik.
Kérdezem, nincs-e bárki, akire számíthatnának, vannak-e nagyszülők. Egyikük szülei laknak a közelben, ők amikor tudnak, átjönnek, de mivel még dolgoznak, egy-egy órájuk van csak délután. Ferenc kért segítséget az önkormányzattól, de ennek már egy hónapja… állítólag havonta egyszer ül össze a testület, akkor döntenek a kérvényekről. Kiszolgáltatott helyzet, miközben nem is kérdés, hogy kell a segítség, és hogy mennyire… „Szóval szép meg jó ez, meg minden, de nagyon megviseli az embert – mondja. – Úgyhogy én azt mondom, aki ilyenre készül, az kösse fel a gatyáját…” – mondja búcsúzóul, és én nem is hívom többet, sem a gyerekek gondozásától, sem a felesége támogatásától, sem a minimális külön idejéből nem lenne szívem elvenni egy perccel sem többet.
Üzenetben írja később, hogy meglett a döntés: kapnak egy nyolcórás gondozót. Megkönnyebbülök, mert már azt tervezgettem, hogyan szervezzünk segítő csapatokat, persze ez nem ilyen egyszerű. Úgyhogy hálát adok annak a távoli önkormányzatnak, ugyanakkor tehetetlen dühöt érzek amiatt, hogy ez (és még jó néhány dolog) nem jár minden hasonló helyzetű párnak – automatikusan.