A Vízöntõ lövõbajnok

Szerencsére kedvese és fia megérti és támogatja a sportolónőt, aki a 2008-as olimpián is szeretne indulni. Telefonon sem egyszerű elérni.

– Mindig ilyen forgalmat bonyolítottál?

– Mindig. Sokan hívnak az olimpiai bajnoki cím miatt is, de a legtöbben azért, mert szeretnének megtanulni lőni. Például leendő vadászok is gyakran keresnek.

– Miután Athénban aranyérmes lettél, kit hívtál fel először?

– A kezembe nyomtak egy telefont, és a vonal végén a fiam várt; vele tudtam először beszélni. Ezután felhívtam az édesanyámat és a páromat, majd elindult az sms áradat. Háromszázig számoltam az üzeneteket, de egész éjjel csak jöttek és jöttek.

– Pedig a sikerig kemény út vezetett, sőt, egyszer be is akartad fejezni a pályafutásodat.

– 1997-ben, az édesapám halála után úgy gondoltam, nincs értelme tovább dolgozni. Ővele elment az az ember az életemből, akiben száz százalékig megbíztam. Ő volt a mindenem; a lelki társam, az edzőm, az apám. Aztán az édesanyám irányításával mégis folytattam az edzést. Azt mondta, nem hagyhatom kárba veszni az Apuval végzett közös munkát, és biztosan ő sem akarná, hogy búcsút mondjak a sportnak. Fél évre rá világbajnok lettem, a világbajnoki címemet pedig az édesapámnak ajánlottam. Tudom jól, végig ott volt velem és segített.

–



A családotok generációk óta vadászik.

– A dédnagyapám mezőőr volt, a nagypapám erdész. Kislánykoromtól együtt töltöttem a töltényeket Apuval, együtt jártuk az erdőt, másztunk fel a magaslesre szarvasbőgést hallgatni. Ugyanakkor imádtam babázni, ruhákat varrtam a babáimnak; ízig-vérig kislány voltam, de megbabonázott az erdő, a lőpor illata.

– A fiad is fegyvermániás?

– Én sem fegyver, hanem inkább puskamániás vagyok, és ezt soha nem kevertem össze. A fiamat olyan nagyon nem fertőzte meg ez a világ. Időnként lejár a lőtérre, és kicsit gyakorol. Amikor fiatalabb volt, szívesen tanult volna lövészetet, de az anyagi helyzetünk nem engedte meg.

– Voltak hullámvölgyek?

– Anyagilag mindenképp. 1998-ig én magam vettem az összes sportszeremet, a töltényt, a korongot. Sokszor bizony nagyon mélyen a zsebünkbe kellett nyúlnunk. Azt szoktam mondani, hogy a lövészet nem az a sport, amiből meg lehet élni, hanem az a sport, amiért élni kell. Ha pénzért csinálnám, már régen abbahagytam volna. Természetesen egy olimpia anyagi elismeréssel is jár, de az addig vezető út nem könnyű.





– Hogyan ünnepelted az aranyérmet?

– Nem vagyok vadul bulizós típus, de már az olimpia előtt megígértem a barátaimnak, hogy mindenképpen tartok egy kis ünnepséget, ha megérkeztem Athénből. Azt ugyan még nem tudtam, hogy búfelejtő lesz, vagy örömünnep. Nos, végül örömünnep lett, de szolíd bográcsozással, sörözéssel, beszélgetéssel.

– A barátaid inkább civilek, vagy sportolók?

– Kevés sportoló barátom van, a legtöbben civilek, és nagyon régen ismerem őket.

– A párod a baráti körödből került ki?

– Nem, őt a fiam találta nekem.





– A fiad?

– Igen. Merthogy ketten barangoltunk az interneten, és az egyik társkereső oldalon Tomi rábukkant a páromra. Elkezdtünk levelezni, aztán telefonszámot cseréltünk, végül eljött az első randevú napja. Három éve vagyunk együtt.

– Tudta, hogy kivel hozta össze a sors?

– Igen, mert küldtem fényképet is. Többek között az is tetszett benne, hogy nem kezdett el ömlengeni rólam, hogy micsoda nagy eredményeket értem el, hanem rám volt kíváncsi, az emberre, és nem az olimpiai bronzérmesre. Nagyon jól megvagyunk, tervezzük a jövőt, de babonából még nem mondok semmi biztosat.

– A párod hogy bírja, hogy a fél életed a sportpályán töltöd?

– Jól, és ezért hálával tartozom neki. Viszont cserébe a szabadidőmet szinte csak a családommal töltöm.

Interjúnk második részében Igaly Diána beszél a mackóiról, a terveiről és arról, milyen is egy “hirtelenkedő” Vízöntő»

Fotó: Drobilich Tímea