Roman Opałka (1931-2011) lengyel származású, de élete nagyobb részét Franciaországban töltő képzőművész, pontosabban konceptuális művész volt, aki 1965-ben, mikor éppen a – ma is létező – varsói Bristol kávéházban üldögélt a feleségére várva, elhatározta, hogy elszámol a végtelenig; de nem ám csak szép csendben, maga elé motyogva, hanem úgy, hogy a folyamatot meg is örökíti egy műalkotás formájában, amit talán az emberi létezés nagy ívű metaforájának szánt, vagy esetleg a kíméletlen egyhangúsággal múló időről vagy a kozmikus végtelenség ábrázolhatatlanságáról és befogadhatatlanságáról akart mondani valami fontosat. Elvégre a nagy hírű varsói képzőművészeti egyetemen végzett!
Nagyon sok szám Opałka egyik festményén (fotó: Raphael GAILLARDE/Gamma-Rapho via Getty Images)
Szóval Opałka, akinek vezetéknevét az egyszerűség kedvéért a továbbiakban Opalkának fogjuk írni, vásárolt egy fekete alapszínű, 195X135-ös vásznat (micsoda véletlen: pont megegyezett a művész testmagasságával, valamint a műterem ajtajának a szélességével), amelynek a bal felső sarkába festett fehérrel egy aprócska, ám igen esztétikus egyest, majd a tízes számrendszer szabályai szerint haladt tovább balról jobbra, szűk, tömött sorokban, amíg a bal alsó sarokig nem ért: ekkor 35327-nél állt a számláló (mindez egyébként nem lendülettel készült, Opalka naponta átlagosan kb. 400 számot festett meg). A következő 46 évben a művész összesen 233 vásznat (ahogy ő nevezte: détail) töltött meg számokkal, és bár egyszer azt mondta, reméli, hogy halála előtt eljut a 7 777 777-ig (amely szerinte egy mély filozófiai és vallási jelentéssel bíró szám), végül hatmillió körül megállt. Az utolsó szám, amit megörökített, az 5 607 249 volt, mondjuk azt már tényleg nehéz szabad szemmel értelmezni, mivel fehér festékkel vitte fehér vászonra.
Roman Opałka (fotó: Raphael GAILLARDE/Gamma-Rapho via Getty Images)
Opalka ugyanis 1972-től kezdve minden egyes vásznat valamelyest (de tényleg csak igen csekély mértékben) világosabbra cserélt az előzőnél, úgyhogy 2008-tól kezdve a haláláig már gyakorlatilag teljesen fehér alapra festett. Ahogy ő nevezte: blanc merité-re, vagyis a „jól megérdemelt fehérre”.
A képeit mind ugyanúgy keresztelte el: 1965/1-∞
Ugyancsak ’72-től a festő elkezdte dokumentálni az alkotás folyamatát (vagyis: egyéb módokon is elkezdte dokumentálni, hisz maga a számolás is tekinthető egyfajta dokumentációnak, ahogy a dokumentáció is műalkotásnak), azaz vásárolt egy magnót, és miközben festett, hangosan felolvasta az épp aktuális számot, és ezt szalagra rögzítette. Továbbá minden alkalommal, amikor befejezte a napi munkát, fekete-fehér fényképeket készített magáról a műteremben, mindig az éppen aktuális vászon előtt, ugyanabban a pózban, egy egyszerű, fehér pólóban.
„Az idő, ahogyan megéljük, és ahogyan mi magunk teremtjük, a saját fokozatos eltűnésünket testesíti meg. Egyszerre vagyunk életben és a halál torkában – ez az élet nagy misztériuma” – fogalmazott egy 1987-es esszéjében. Hogy az 1965/1-∞ sorozat megfejtett-e valamit ebből a nagy, varázslatos titokból, azt nehéz eldönteni, ám kétségtelen, hogy egészen egyedülálló teljesítmény.
