Városi gyerek voltam, nekem tarajos gőtém volt és dobermannom, úgy kellett megtanulnom mindent. Azt is, amikor mérgezés miatt habzani kezd a gyomortartalom, és szúrni kell, mielőtt belefullad a tehén a saját habjába, és azon a bőrön nem lehet csak úgy átszúrni a tűt, tiszta erővel kell beledőlni, a folyadékot leszívni és alkoholt és olajat fecskendezni, az rendbe hozza. A gazdák ilyenkor általában pálinkát használnak, na, az nálunk nem volt, Chivast kapott a jószág, egy üveg ment is bele. Ijesztő az egész, de két nap múlva semmi baja nem volt, indult legelni a többivel, boldog volt.
Fotó: Neményi Márton
Boldog itt mindenki, itt dán a nyugdíjmodell, egy bizonyos életkor után, ha már nincs tej, egyiknek sem kell dolgoznia. Vágóhídra sem mennek, mondják, hogy tiszta hülye vagyok, főleg, amikor egy farfekvéses borjú miatt kotorásztunk az egyikben másfél órát, őt már az állatorvos is elaltatta volna. Kiszedtük, így legalább az anyát megmentettük. Nem ölünk meg senkit, akinek neve van. Ő ott Beton, ezt nagyon tudja: nézni, abból értjük, mit akar. Ő meg Bodza, ő már inkább a látványával hoz gazdasági hasznot. A múltkor leszedték a villanypásztort és elindultak, ilyenkor jön jól a kolomp, egész más a kolompolás ritmusa terelés és legelés közben, mint amikor maguktól mennek, vagy ragadozó kergeti őket. Olyankor rohanunk.
Fotó: Neményi Márton
Hét éve csinálom, az elején semmim sem volt, traktor sem, kézzel görgettem a bálát. Ma azt már inkább nem, fáradok. De akkor is jó, hogy természetközelben vagyunk. Én már februárban látom, hogy jön a tavasz, a hangokból, a szagokból, abból, ahogy melegszik a talaj. Négykor a fakopács ébreszt, fél ötkor van a leghidegebb, ha kint alszol, onnan tudod, hogy hamarosan kelni kell.
A maximum kapacitás napi 140 liter tej volt, most inkább 70-80 jön ki, ez napi két korong sajtot jelent. Sajtfesztiválra készülünk, 6-7 hónapos sajtokat táraztunk be, összesen 400 kilót. Nem piacozunk, minden évben másképp oldjuk meg. Amikor elkezdtük, azt gondoltam, minden szállodában megterítünk, de többségükben központi beszerzés van, nem tudsz labdába rúgni. Ha sikerül is, jön egy séfváltás és nem keresnek többé, mire újra eljutunk oda, hogy felvesszük a kapcsolatot… Bizonytalan az egész. Egy időben a békéscsabai kofával járunk piacra (a feleségére mutat), akitől hangos volt a csarnok, az viszonylag jó volt, csak aztán áldott állapotba került, nem tudtuk, hogyan. Aztán jött a korona is, bepánikoltunk, hogy mehetünk-e kórházba, na, mondom, legfeljebb megoldjuk házilag, kipakolom a sajtokat, kifertőtlenítem a sajtházat, saválló asztal van, kifőzöm a marhakötelet, de császárt nem vállalok. Aztán szerencsére jött egy könnyítés, mehettünk kórházba, jól is jött, harántfekvéses volt az Áron. Nem mintha nem oldottam volna meg szénával, nagyöltéssel.
Fotó: Neményi Márton
Az értékesítés közben leállt, a sajtunk is elfogyott, nem tudtuk, merre tovább. Se sajt, se tej, az ellés is még odébb volt. Feltettem egy videót a Facebookra, amelyben elmondtam az embereknek, hogy ez és ez van. Az azelőtti fesztiválon már lehetett örökbe fogadni tehenet nálunk, ekkor kapnak egy oklevelet és három hónap múlva sajtot. Inkább éttermeknek és szállodákban jött ez jól, személyesebbé vált az, hogy tudod, melyik tehén sajtját eszed. Szóval elmondtam a videóban, hogy fogadjanak örökbe, gondoltam, pár barátom majd fölhív, és ezzel valahogy kihúzzuk. Egy nap alatt 48 ezer megtekintésnél jártunk, kijött a Kossuth rádió, a HVG, a TV2, az M1, a Hévíz Tévé, közben folyamatosan pittyegett a telefon. Mondom Petrának másnap, el kell mennem a könyvelőhöz, ezt rendbe kell rakni, én nem is tudom, mit kell kezdeni ennyi pénzzel, ami csak úgy ott lett. Azóta is sokan támogatják így a gazdaságot, igaz, most már nem olyan volumenben.
Amikor a Covid alatt volt ez, hogy „ne érj hozzá senkihez”, nem sajtért, csak simogatni jöttek; emlékszem, mentünk a ködben, és láttuk, hogy az emberek ölelgetik a teheneket, örökbe is fogadták őket, de nem kértek semmit, csak hozzájuk akartak érni. Ennyire kiéhezettek voltak az érzelemre, az érintésre. Jöttek Egerből, Győrből, Salgótarjánból, Pestről, 40-50 éves, komoly emberek.
Vegyetek sajtot, ebben fölforralt görög szénamag van, attól ilyen diós az íze. A magot beleforgatjuk a sajttésztába, ezt egyébként gyógynövényboltokban lehet kapni, ezt 80 éves ecuadori bácsitól tanultam, aki most itt készít sajtot. Otthon valami gond volt a maffiával, azért jött ide.
Fotó: Neményi Márton
Van egy gyerekprogramunk is, a „mezítlábas gazdaképző”, megtanítjuk őket, hogy kell az állatokkal bánni. Öröm nézni, ahogy a 10-12 éves gyerekek szinte könyörögnek a sziesztáért, annyira kifárasztja őket. Felmegyünk reggel a platós autóval, mint a maffiózók, úgy ülnek, csak fejőgépet tartanak a kezükben puska helyett. Kapnak fésűt, kefét, hordják a tejet, itatják az állatokat, már ekkor kifekszenek. Otthon itt is kap mindenki egy állatot, Sárika a nyulat, Lacika a halakat vagy a szamarat és így tovább. Aki szorgalmas, még a saját reggelije előtt ellátja őket. Sajtot készítenek, hogy lássák, mennyi munka van egy-egy korong mögött, nem csak annyi, hogy kivesszük a Tesco pultjából.
Fotó: Neményi Márton
Van glamping lehetőség is, ha akarsz, ide visszavonulsz és hallgatod a villanypásztor csattogását és hagyod, hogy Karcsi, a szamár ébresszen. Részben hőszigetelt, október végéig simán fűthető, vízálló, berendezett, nyáron a sátor tetejéről a felső húsz centit fel lehet tekerni, akkor, mint egy beduin sátorban, mozog a levegő. Van benne egy zebrabőr szőnyeg, egy Afrikában vadászó barátomtól kaptam, szerinte illik oda. A hétvégi vendégek rá is rakták a cipőjüket, azt hitték, azért van ott a műzebra, mondtam, hogy ennek a műzebrának csak a behozatala 3000 euró volt, ha megfordítod, még az is látszik, hol lőtték meg. Lehet romantikázni, megerősítettem az ágyat, de családoknak is jó… Még nem lőttem be a célcsoportot.
Fotó: Neményi Márton
Nagyon szeretem Toszkánát, ha kimész a kapun és elmész a kanyarig, a táj egy az egyben olyan, még a nemesbüki nyárfák is olyanok, mint az oszlopos ciprusok. Kitaláltam, hogy hozok ciprusokat és elültetjük, el is ültettük, az egész faluban végig, jobb oldalt ciprusok álltak, aki ültetett, kapott kis táblácskát. Csak közben elfelejtettem, hogy Magyarországon vagyunk, elloptak hetet, tizenkettőt megrágott az őz, mondtam, oké, lehozzuk őket a házhoz. Amit tudtunk, megmentettünk, azóta itt vannak.
A papucs egy bajor sajtfesztiválról érkezett, egy völgyben, hegyek között szervezi két falu, azokban összesen négyezren laknak. Ilyenkor lehozzák a kétezer tehenet, tízezer ember eljön, tök büszkék, hogy a nagypapa bőrnadrágjában és drindliben vannak, szépen megmaradtak ott a tradíciók. Most majd kapunk bundás baseballsapkát, telefontokot is akartak küldeni, de szóltam, hogy inkább kimegyünk, megmutatom, mekkora a teló.
Fotó: Neményi Márton
Itt, a gazdaságban nincs menetrend, tervezek én, persze, de bármikor hívhatnak, hogy „figyelj, kint van két tehén”, és máris elúszott az egész. Az biztos, hogy hatkor, fél hétkor kelés, hétkor, fél nyolckor fejés. Műfalusiként, hobbiparasztként aposztrofálom magamat, próbálom élvezni ezt az életet. A lányokat beállítottuk a napi egyszeri fejésre, 30 százalékkal kevesebb a tejünk így, de ezt belekalkulálom a sajt árába. A teheneket nem szakítjuk félbe, nem kell annyi tejet adniuk, és este elég csak rájuk néznünk. Ahogy lehozzuk a tejet, fel is dolgozzuk, ezzel délután egyig megvagyunk, aztán jön a többi: nyáron a táborok, télen pedig, amikor azt gondolná az ember, hogy nyugodtabb az életünk, mindig van valami: többet kell szalmázni, etetni, befagy az itató…
Van egy japán fotós, a vízmolekulákat fotózza. Látszik a képein, hogy ha kiabálsz a vízzel, kristályosodnak a molekulák, ha lágy zenét indítasz el, minden gömbölyű, sima. Az ember háromnegyede víz – én ebből indulok ki. Tudnék mesélni, miket láttunk teleplátogatásokon. Amikor azon röhögnek az indiai munkások, hogy kinek nagyobb a husángja… Nem vagyok biztos annak a tejnek a minőségében, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy miket eszik az a szegény tehén. Nagyon sok vendégünk van, aki azt mondja, csak a mi sajtunktól nincs hasmenése, nem fúvódik fel. Úgy sem, hogy a Jersey tehén teje nem ivótej, nagyon zsíros, karakteres. A nyári tej hígabb, sokkal több víz kerül az állatba olyankor, a téli tej tömény, sárgás. Az iskolásoknak, ha jönnek, megmondom, melyik fülszámhoz melyik tehén tartozik, ők pedig a nevükön szólítják őket, „Bogár, gyere be, Boróka, te arra”, és jönnek maguktól, minden kényszer nélkül.
Fotó: Neményi Márton
Biztos nagyon sok ilyen gazda van, mint mi, de hallom a hangzatos, trendi szlogeneket is, hogy „bio” és „öko”. Mindig azt mondom, hogy el kell menni a gazdához, meg kell nézni az állatait, vagy azt, hogy egyáltalán van-e állata. Az már eleve fura, ha azt mondja, „most nem érek rá”. Az egy dolog, hogy van sajtja, de velünk szemben sem etikus, ha elmegy egy nagy telepre, megveszi a tejet, miközben papíron van egy darab állata, de annyi sajtot ad el, mintha 23 lenne. Nagyon sok ilyen van. Nincs baj azzal, aki veszi a tejet, és nincs állata, csak akkor ő nem őstermelő, rá már sokkal szigorúbb szabályok vonatkoznak, külön épület kell mindenből, termékmintákat kell küldeni, kiegyenlítődik a verseny köztünk. De van, aki megveszi a tejet, nem fej, nem etet, nincsenek ezzel költségei, majd bebilleg a mostanában trendi kézműves piacokra azzal, hogy „igen, ez boldog tehenekből származik”. Nekünk csak az állatok etetése havi négyszázezer.
A hévízi piacra mi is így jártunk, az 7-kor nyit, mi megérkeztünk 7:10-re, szarosan, mert meg kellett etetni a kisborjút, erre lecsesztek, hogy „tíz perce kinyitottunk, hol voltatok?”. Mondtam nekik, hogy én gazda vagyok, nekem első az állat ellátása, utána jöhet a piac. Jönnek ezzel, hogy „régen a parasztbácsi…”.
Régen a parasztbácsi reggel fél ötkor kelt, este fél ötkor fejt, a kettő között pedig nem szervezett fesztivált, nem fogadott csoportokat, nem posztolt a Facebookra, havonta egy vásár volt, amin ott kellett lennie. Sokkal lassabb, sokkal élhetőbb volt az élet. Villany sem volt, lefeküdt időben.
Jó, én is netflixezek, valami kell esténként.
Fotó: Neményi Márton
Jönnek még ezzel is, hogy „felelős állattartás”, amit én etikus állattartásnak szoktam mondani. Sokszor hívnak anyukák, hogy nem eszik sajtot a gyerek, beszélgetni kezdünk, mindig azt mondom, tegyük félre a nagyipari üzemeket, és hogy jobbak-e vagy rosszabbak, mint a családi gazdaságok, beszéljünk arról, ami jó esetben történik. Azt mondják, megerőszakolják az inszeminátorok a tehenet, amikor megtermékenyítik. Én erre azt mondom, „asszonyom, a természetben pedig 21 naponként üzekedik, ön szerint melyik a jobb, amikor a 300 kilós üszőre rámegy az egytonnás bika, megrogy a csípője és belerokkan – mert ilyet is láttam már –, vagy az irányított vemhesítés?”. Ha a természetben elakad benne a borjú, és meghal, vérmérgezésben hal meg a tehén is, inszemináció után pedig szinte napra pontosan tudom, mikor lett vemhes, és ha kell, segítek. Mint a természetben: adok, kapok. Persze, én is tudnék úgy kisfilmet forgatni, hogy bevizezem a borjú szemét cukros vízzel, a kamera mögé beállok cuclisüveggel tíz perccel a rendes etetés előtt, felvesszük, ahogy bőg, és odaírjuk szomorú zenére, hogy „mama, hol vagy? hiányzol!”. És ezt beveszik.
Fotó: Neményi Márton
Ösztönlényekre emberi érzéseket testálni butaság. A Boróka bármennyire is hallgat a nevére és fogad el társként, ha beengedjük hozzá Kobak kutyát és az elkezdi hajtani, úgy tapos le, mintha ott sem lennék. Csordaállat, menekülő lény. Az egyetlen, amire én is azt mondom, hogy nem etikus, ha elvesszük a borját.
De ha úgy vesszük el a borját, hogy ki se plattyan, és már viszed is, mielőtt megláthatta volna, nem is keresi. Nem sír, semmit nem csinál, éli az életét, a borjú pedig már tőlem kapja a cumit – ugyanazt a tejet kapja ráadásul, nem tápozzuk –, engem fogad el mint szülőt. Jön utánam, ő sem keresi az anyját.
Ez neki is jó: én tudom, hogy reggel és este megeszi-e a négy-négy litert, ha az anyja alatt lenne, nem tudnám.
Fotó: Neményi Márton
A nagyiparban persze több a kapok, mint az adok. Sokan próbálnak átállni az etikus fejésre, de akkor is a profit a lényeg, mint a hörcsögöknél: még, még, még, semmi sem elég. A világrekorder tehén száz litert ad naponta. Hát milyen tej az?! Ott a negyedik-ötödik év után mennek a vágóhídra. Boróka 18 éves, és szó sincs vágóhídról. Nekünk is fontos a profit, de nem kell mindenáron. Én tudom, mi az az összeg, amire szükségem van az életben, több nem kell. Nem leszek boldogabb attól, hogy évente elmegyek Balira, vagy hatszor elmegyek a… Hova is…? Nem is tudom. Jobb nekem itthon. Én már attól feszült leszek, hogy elhagyom a Nemesbük táblát, Budapesten meg konkrétan rosszul.
Amúgy eszem húst. Nem vagyok vegán, nem gondolom, hogy a műhúsé a jövő. A koronavírus rámutatott, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Amikor beütött a járvány, mindenki rohant lisztért, húsért. Nálunk nem változott semmi, ugyanúgy megvolt a lisztünk, tele voltunk fagyasztott hússal. Vettünk malacot is. Úgy vagyok vele, hogy amíg él, addig tartsuk minél közelebb a természethez. Nevet nem kapnak: aminek neve van, azt nem öljük meg. Fontos viszont, hogy a halálánál ott kell lenni. Én előtte nagyon rosszul érzem magam, úgy megyek be hozzájuk, hogy tudom, ez az utolsó estéjük. Érezd csak át, hogy az az állat az életét, az energiáját adja neked. Minden egyes porcikáját használd föl, a halál pedig legyen gyors és tisztességes. Nem úgy, mint a régi disznóvágásoknál, pálinkával, konyhakéssel, az emberek tántorognak, a szerencsétlen meg visít. Simogatod, jön a sokkoló, észre sem veszi, egy hangja nincs. Én nem tudok állatot ölni, ezt képtelen vagyok megugrani. Profikat kérek meg.
Fotó: Neményi Márton
A gyerekek már nem tudják, hogy kerül a csirkemell a habtálcára és mi mindent dobnak ki, hogy az odakerüljön. Meg kell mutatni nekik. Ha kimarad egy generáció, ennyi volt, elfelejtjük az állattartást. Nekem is úgy kellett megtanulnom mindent, de még voltak gazdák, akikhez fordulhattam. Ha elfelejtjük, végképp kiszolgáltatott helyzetben leszünk.