Aki nem akar táncolni, azt is a hajánál fogva rángatja a parkettre. Az est végén leveszi ingét, és diszkrét özönvizet idéz elő, ahogy kicsavarja azt a művelődési ház udvarán.
Ha tangózni kell, tökéletes négyzetek mentén lejt végig a zenekar előtt, keze szorosan kulcsolódik a nőére, masszívan tartja, néha pedig bedönti, ezzel okozva magas vérnyomást partnerének. Amikor a férfi dől kicsit oldalra, szájával kihalássza a vázából a törperózsát, fogsorával tüskétleníti, majd beejti a nő dekoltázsába. A rock and rollnál becsúszós figurákkal próbálkozik, majd a rángatós-pörgős technikával elszédíti a nőt, hogy utána feldobhassa a magasba, alacsony röppályára állítva, akár egy orosz távközlési műholdat.
Másrészt viszont: rendes férfi nem táncol. Békésen üldögél a sarokban; érzékszervi vizsgálatoknak veti alá a létező összes alkoholos italt, szőkenős vicceket mesél szakmányban, és nézi, ahogy partnere mindenféle ismeretlen alakokkal ráz a parketten, és szemmel láthatóan kegyetlenül jól érzi magát. A férfi ilyenkor legfeljebb beledörmögi a sörösüvegbe: nahát.
Természetesen van átmenet a két típus között. Ő kifejezetten gyűlöli a zenés-táncos szórakozóhelyeket, időről időre mégis megjelenik ezek környékén. Hiszen tisztában van vele – ám az okát nem érti –, hogy a nők imádnak táncolni, akár egész este is. Ennek ugyan sok értelme nincsen, de ha már ott vannak, oda vágynak, akkor a férfiaknak is célszerű ezeken a helyeken gyülekezni. (Techno-partik helyszíneiről ne beszéljünk most, ott ugyanis szólóban ráznak az emberek, és kevés esély van a normális ismerkedésre.)
Tehát: álldogál a férfi, rendszerint a bárpultnál, hiszen valahol erőt kell gyűjteni, és mint tudjuk, néhány korty ital a legjobb tánctanár. Nézi, nézi, ahogy mindenki táncol, rászánja magát, és beáll valamelyik körbe, és bemutatja a minimál-testmozgást: láb jobbra és balra, a kezek lazán járnak, mint egy levezető edzés végén. Közben pedig arra gondol: „Mit keresek én itt?”
Vagy inkább kit? Valószínűleg azt a szőkét, aki most éppen háttal áll, feszes, fehér nadrágban és arany, kivágott, a hátat egyáltalán nem fedő felsőben. Vagy azt a barnát, aki éppen most gyalogolt ki a parkettről, iszonyú hosszú a lába, az egész nő szinte egyetlen comb. Vagy azt a vöröst, aki Liptay Claudiára emlékeztetne, hogyha éppen hasonlítana hozzá.
A férfi tehát tétován mocorog, elvéti az ütemet, a tenyerén pedig megindul lefelé a sós kis patakocska, mint tíz évvel azelőtt. Ugyanígy állt ott, minden ismerőse körülötte, ő viszont elveszett egy barna szempár igézetében.
Aztán odapattant a bombanőhöz: „Szia, táncolunk?” – kérdezte mintegy mellékesen, mintha abszolút nem érdekelné maga a tánc, maga az eszelősen gyönyörű barnaság. Majd derékon kapta a lányt, és egy őrületes rocky után, melynek láttán John Tarvolta is elsírta volna magát és még aznap befejezte volna hollywoodi pályafutását, lassú szám jött. Nem kellett ekkor már szorítania, a lány magától is közeledett, és egyszer csak a vállán pihent a feje, a fiú arcához pedig hozzáért az illatos, puha hajkorona.
Szóval… nem ez történt. A fenti jelenet mindössze egy gondolatkísérlet volt a fiú részéről, melynek végeztével persze odament a lányhoz, táncra kérte, és két percen belül otthagyta tenyere vizes lenyomatát a ruháján, miközben különböző tantárgyakról próbált beszélgetést kezdeményezni. Minden szempár őket figyelte, a fiú pedig abban a pillanatban elhatározta, hogy másnap beiratkozik egy tánciskolába, elmegy egy önbizalom-növelő tréningre, és javít egy jegyet földrajzból.
És azóta is, ha szórakozóhelyre teszi be a lábát, megnézi az ügyeletes tánctanárokat, a sarokban csendben alkoholizáló férfi egyedeket, aztán tekintete végigsiklik a dögösebbnél dögösebb lányokon, egy kicsit lötyög, iszik valamit, megkérdezi valakitől, hogy mennyi az idő. Aztán hazamegy, és ír egy cikket a tánc értelmetlenségéről.
