Lackfi János: Három pláza-etüd
3. Plaza Salsa
A csillám-buborékos sok folyosó most morajló tenger,
villódzás földön-égen, kéken és lilán,
kezünk is zölden dereng fel.
Élet-maradék, mindenhol emberraj jár aranyló uszonnyal,
parázsló szemmel-arccal énekel belül,
üvegakváriumban mindenki izzó aranyhal.
Keringünk foszforeszkáló itallal a kézben,
kéket iszunk, és kékül az arc, a kéz, a két szem
burjánzik hullám-puha mozgásban a művi nappal!
Mélységben a magasság,
centrifuga-pörgés, szemekben borostyán,
legbelül él a néma, béna, léha csend,
zümmögve gyülemlik a habos láng.
Könnyű ölelés – minden vérem az eremben dörömböl,
a tested hóhullás, vízritmusú permetlibegés,
szívemben pendül meg a kés.
Pláza-folyosókon plankton-libegés,
most láng a kezed, pitypang a lábad,
lufivá nő a szíved, a kedved kiárad.
Él a kezed már, moccan a láb,
él a hajad, lobogó-suhogás,
él a füled, hangorgiák,
él a szemed, villog a világ…
Tágul az űr, tágul a tér,
csápjaival körbefonogat és körbeér –
mint óriási kéz,
ebből tudhatod, hogy élsz.
Szabó T. Anna: A ünnep azé, aki várja
Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?
Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.
A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?
Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
“Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.
És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.
Sík Sándor: Ó tiszta csend!
Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
És állítsd el a rádiót.
Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
És benne minden földi jót.
Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
Melyben a gondolat villámai teremnek,
A zengő percek ihletét,
Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
Zenét suhog a szent setét.
A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
Hűség, barátság, szerelem.
Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
Hangtalan örvényeiben!
És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
A hallhatatlan hallható.
Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
Amikor a magát megtáró Végtelenből
A föld szívére száll a szó.
Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
Az Istent, aki elvonul.
Milyen hiába leste sebes szél viharában,
A földrengésben is, a tűzben is hiában:
Suttogó szellőn járt az Úr.
Gépkattogása közt a rohanó jelennek
Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
Egy pillanatnyi pihenést.
Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
Csak az él, aki benned él.
Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
S füstjén az Angyal megjelen.
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
A csend-foganta Kegyelem.
Dsida Jenő: December
A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.
Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.
…Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,
s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, – mert fehér.
Varró Dániel: Maszat hegyi naptár – December
Hideg van, szél fúj, jégeső ver,
az ég egy párás, téli ablak,
December apó vállán fenyővel
az utcákon szuszogva caplat.
Verítéke homlokára dermed,
mielőtt még alácsorogna.
Egy bögre forralt borra gondol,
s szép, ausztrál karácsonyokra.
Gyurkovics Tibor: Karácsony
Egy bizonyos idő után
akárhány karácsonyfát láthatsz,
mindig csak egyet látsz
s a többi a látszat.
A többi öröm másé, idegen,
vagy elrabolt öröm,
Jézus Krisztus hozzánk
csak egyszer jön.
Csak egyszer száll le az angyal
kitárt fehér szárnnyal
és hozza el a békességet,
egyszer jön Boldizsár mirrhával.
És többé nincs békességünk,
nincs Máriánk se szalmánk,
de erre az egy éjre
mindig emlékszünk.
És ott is gondolnak ránk.
Csanádi Imre: Karácsony angyalai
December, fekete hónap,
Lesben a pőre szelek
Tar fákon, tar venyigék közt
néma sötét feszeleg,
és sárga-piros kacatokként
kései, gyér levelek
Megzendül a nyers elem: ujjuj!
Táncol a dőre sereg,
röpködne a talmi madárraj,
csaknem szó, nem csicsereg.
Advent szakad ágra, világra:
már várja mind a telet.
Üzenget a tájnak a tél,
közeleg a kegyes Karácsony.
Az utolsó megtűrt levél
első cicomája a fákon.
Fácánon őzen kósza nyulak
ámuldoznak avítt csodákon:
Békével töltözik a völgy,
csönd gyűlik földünkre, bársony, –
egyszer csap egyszer, angyalok
szállnak alá zizegő szárnyon,
fehér, fehér lesz, minden fehér, –
kivirágzik minden madárnyom.
Bella István: Karácsony-esti vers
Istennel játszom. Már mióta
játszik az Isten velem.
Karácsony este van. Ezer év óta.
Ülünk egy csendes szegleten
valamelyik világ zugában.
Játszom Istennel s ő velem.
(…)
Minthacsak értene, megmozdul
Isten. Végtelen hiány.
A világűr helyébe a nincsen
valami mássá visszaáll.
Katonaköpenytejút, s egy szó.
Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden.
Karácsony van. Mint valaha.
De valami szívemben csörren.
Ránézek. És már sehova.
Előttem, mögöttem, köröttem
Felemelt karral áll a fa.
Babits Mihály: A felnőtt karácsony
Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz
mint gyermekjátékot rugója, visszadob
utadnak elejére ahelyett
hogy az Idő fenéktelen
gödrébe suhintana?
Karácsony csenget a szörnyű télben.
Alig hallom csengését. Sárga
arcokat látok a hóverésben
s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
fojtja az ünnepek kalácsa.
Nézd ezt a kort amelynek legnagyobb
s elérhetetlen éden-álma hogy
enni legyen kinek-kinek
elég! nézz a gonosz nyájra mely
naiv báránykora multán
nem vél többé magáról semmi jót.
Nem kell neki szalag és csengő.
A gyermek megnőtt s szép játékjait
elrugta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
A szív hideg és kemény mint a föld.
Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.
Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
a földet mely a sírok rothadását
s csontok pőreségét takarja,
s az eget, a Mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot, mely mögött
nincsen még levegő sem…
Kukorelly Endre: Jönaka
Jön a Karácsony, kapok könyvet,
csokit, szeretet’, ruházatot,
élet ilyenkor jóval könnyebb,
nálunk. És nálatok?
Jönnek különböző személyek,
rokonok, vendég meg a Márti,
hogy csak nézek!
Hát ti?
Én is titokban, mint az angyal,
csak hova dugjam?
készülök rajzzal.
Látod, színes az ujjam?
Vetíti Jézuskát a tévé,
eleve ilyen egész pici,
jászol van alátéve.
Van, aki nem hiszi?
Kisebb, mint én, kisebb, mint Samu,
de mi a jászol? Az egy játék,
ugye, anyu?
Vagy valamiféle alátét?
Lesz bejgli, hal, meg még fogalmam
sincs mi, amit a boltban vesznek,
csak sajnos szálka lesz a halban.
Ti mit esztek?
Asszem kicsit meg fogok hízni,
izgalmamban tömöm a fejem,
nem is tudtam, hogy jó az izgi!
Te sem?
Alakul mindig szép kis
csúnya veszekedés
is,
na és?
Szentestig kitör majd a béke.
Jól van, lassacskán témát váltok.
Legjobb mindig a (kár, hogy) vége.
Ti mit csináltok?
Ady Endre: Ki várni tud
(Küldöm, ki érti.)
Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.
Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.
Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.
