“Ha ezt a könyvet nem írtam volna meg, akkor már nem élnék” – borderline testközelből

“Tudom persze, hogy az az időszak, amikor a privát jachtunk ringatózik az Adrián velünk együtt szimbiózisban, és csak a legforróbb nyári slágerekre kell összpontosítani, vagy amikor a kabrió Mercedesem suhan a Balaton-parton, és belesüppedek a kagylóülésébe, miközben azon gondolkozom, hogy mit vegyek fel aznap az operába… Na igen, már tudom, hogy az az időszak elmúlt, mi több, soha az életben nem jön vissza többet.” 

Felnőtt nőként, a könyvedben Römmer doktornak nevezett pszichiáter jön rá a betegségedre. Hogyhogy nem derült ki előbb?

Furcsa kislány voltam, felnőttként pedig kívülálló. Állandóan generáltam valamilyen balhét, otthon is, a közösségben is, nem volt könnyű velem. Valószínűleg azért csináltam ezt, hogy eltereljem a figyelmet magamról, miközben imádtam a középpontban lenni.

Nyilván feltűnt a szüleimnek elég korán, hogy más vagyok, mint a többi gyerek, és kiskoromtól fogva hordtak pszichológusokhoz, de senki nem tudta megmondani, hogy van-e konkrét bajom, és ha igen, akkor mi az.

Fotók: Leéb Ádám

Nagyon nehezen viseltem az állandó összehasonlításokat, amit a szüleim rendszeresen az orrom alá dörgöltek: például a szomszéd kislány milyen aranyos, és jól is tanul, te miért nem ilyen vagy. Engem nem nagyon érdekelt az iskola, az irodalmon kívül szinte semmiben nem voltam jó. A matematika a mai napig akkora kihívás, hogy egy sima százalékszámítást sem tudok elvégezni, miközben a IQ-m az átlagosnál sokkal magasabb.

Önsebzők: azért vagdossák magukat, hogy ne fájjon

A tanáraim sem rajongtak értem, mert iszonyú pofátlan voltam, én gondolkodás nélkül bármit megkérdeztem bárkitől, nem mérlegeltem. Ez a legtöbb embert zavarba ejti, sajnos a mai napig előfordul. Nagyon vicces és szórakoztató tudok lenni, ha éppen olyannak akarok látszani, szinte bármit megtettem azért, hogy elfogadjanak. Leginkább egy elképzelt álomvilágban éltem, ami az állandó hangulatingadozásaim miatt nagyon nehéz lehetett a szüleimnek. És ehhez még az is hozzájárul, hogy remekül tudok rögtönözni, nagyon kreatívan oldok meg helyzeteket, ha kell, akkor iszonyú fifikás tudok lenni. Szóval velem nem egyszerű az élet, és sosem volt az.

Amiket eddig elmondtál, azok a borderline személyiségzavar tipikus jellemvonásai?

Nyilván nem lehet egy sémát ráhúzni az összes borderline-osra, de azt gondolom, hogy ezek jellemző vonások. Ha valakinek rossz napja van, és nem úgy szól hozzám, ahogy megszoktam, akkor személyes sértésnek veszem, és amilyen fent tudok lenni, olyan mélyre is kerülök egyetlen pillanat alatt. És még egyszer hangsúlyozom: annyira őszinte vagyok, hogy az már a képtelenség kategória.

A könyv azért nemcsak a betegségedről szól, hanem inkább egy fordulatokkal teli, sztoris történet, amiben a családod is helyet kap…

Ha ezt a könyvet nem írtam volna meg, akkor már nem élnék. És ez nem túlzás, vagy csak annyira, amennyire tőlem minden az. Akkoriban lett egyre rosszabb az állapotom, amikor kiderült, hogy a szüleim tönkrementek. Ezt úgy értsd, hogy mi nagyon gazdagok voltunk, tulajdonképpen bármit megengedhettünk magunknak, és aztán néhány céges hitel miatt egyre nagyobb és nagyobb lett a baj, és mostanra teljesen eladósodtunk. Én csak akkor fogtam fel, hogy mekkora a baj, amikor már tényleg nem volt szinte semmink, addig igyekeztem az álomvilágomban maradni.

A szüleim alatt értsd az anyukámat és a második férjét, aki nem az apukám, hanem a nevelőapám, és papának hívom. Hétéves voltam, amikor a szüleim elváltak, de ez nem volt akkora lelki törés az életemben, mert a nevelőapámat is szerettem, és persze megmaradt az apukám is, akiért viszont egyenesen rajongtam. Ő soha nem bírált, soha nem akart megváltoztatni, és nagyon szórakoztató ember volt. Az apukám minden kóbor állatot befogadott, és igyekezett segíteni a rászoruló embereknek is. És ezt nem posztolta ki sehova, nem dicsekedett ezzel, csak csinálta, magától értetődően. Amikor az apukám meghalt, akkor úgy éreztem, hogy összedőlt a világ, és a mai napig nagyon hiányzik.

Az öcsém  az egyetlen, aki ezt a hiányt enyhíteni tudja, ő az az ember, akit a világon a legjobban szeretek és ő ért meg engem a legjobban. Ő a nevelőapám fia, tehát vérrokonság nincs köztünk, de nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk egymással. Ha pedig baj van, akkor rohanok hozzá. Szerintem a felesége csak azért tudja mindezt elviselni, mert gyerekkorom óta ismer engem, és barátnők vagyunk. 

Egy kicsit elkalandoztam, ott tartottunk, hogy nagyon gazdag volt a családom. Saját jachtunk volt az Adrián, egy hatalmas villában laktunk, ahol nemcsak medence, de minden luxuscikk megtalálható volt, és egy kisebb személyzet is járt hozzá. Így nőttem fel, számomra ez természetes volt, és csak akkor gondolkoztam el ezen, amikor egy pasim a fejemhez vágta, hogy a szüleim nélkül egy nagy nulla vagyok. Akkor viszont beindult a megfelelési mániám, és kimentem Angliába, hogy bebizonyítsam: egyedül is boldogulok.

Eleinte nyelviskolába jártam, persze a szüleim fizették, és a legdrágább helyen laktam, amit csak el lehetett képzelni, de aztán tényleg a sarkamra álltam, és elmentem dolgozni, eleinte takarítottam, később pedig egy szendvicsbárban dolgoztam, ahol üzletvezető-helyettes posztig vittem. És közben megtanultam angolul is, szóval bebizonyítottam, hogy megállok a saját lábamon.

Ja, azt még nem mondtam, hogy én iszonyú sznob vagyok, miközben a szüleim nem azok. Inkább nem ettem, de Chanel napszemüveget vásároltam, és persze nem tudtam a pénzt beosztani. Az anyám és a nevelőapám nem volt soha sznob, és a gazdagságuk ellenére nagyon normális értékrenddel éltek: az érettségi után nekem is dolgoznom kellett, mert nem engedték, hogy csak úgy lébecoljak.

Milyen munkahelyeken dolgoztál?

Amíg volt pénzünk, addig a nevelőapám vett nekem szépségszalont vagy gravírozóüzletet, de hozzá kell tennem, hogy életben tartottam ezeket, volt annyi profitunk, hogy az alkalmazottakat és a saját életemet finanszírozni tudtam. Aztán később, amikor már nem volt pénzünk, akkor is dolgoztam, rengeteg munkahelyem volt, például kétszer is megpróbáltam egy multi környezetébe beilleszkedni, de az nem nagyon ment. A monotonitást és a sok embert nehezen viseltem, és ez a fajta munkahely nem ment nekem. A munkát magát mindig jól elláttam, de az összes többi annyira nyomasztott, hogy elég gyorsan kiakadtam és leléptem. Az anyukám pedig újra és újra követelte, hogy dolgozzak, mert felnőttként ezt kell, és nem értette, hogy miért nem maradok meg sehol sokáig. Most már legalább tudjuk.

A könyvből sok olyan dolog kiderül, amit most elmondtál, pedig az életed csak nagyon rövid időszakát dolgozza fel, leginkább a pszichiátria falain belül játszódik…

Rengeteg öngyilkossági kísérletem volt, amíg nem tudtuk a viselkedésem okát, mindenki azt gondolta, hogy csak fel akarom hívni a figyelmet magamra, jó dolgomban nem tudok mit tenni. Amikor pedig már nem voltunk gazdagok, akkor azt hitték, hogy a csődöt nem tudom feldolgozni, és azért vagyok kiborulva. 2015 februárjában magamtól vonultam be a pszichiátriára, és ott maradtam hónapokig, ezt az időszakot dolgozza fel az Én, a megbélyegzett című könyvem. Ott derült ki, hogy borderline személyiségzavarom van, akkor szerettem bele a pszichiáterembe, ott szereztem új barátokat is, és azóta egy kicsit jobban is vagyok.

Elhatároztam, hogy írok egy könyvet erről, de senki sem hitte el, pedig elkészült. Magánkiadásban adtam ki, és hitelt vettem fel rá, amit nem könnyű fizetni, de az első kétezer példányt gyakorlatilag elkapkodták, most nyomtunk újabb ezer példányt. És tervezem, hogy írok egy következő kötetet is, ami az utána következő évről szól majd, ennek hamarosan nekilátok. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már írtam ez előtt is egy könyvet, de az nem az én saját nevemen jelent meg, szóval ez már nem az első kötetem. Örülnék, ha valaki filmet akarna csinálni a sztoriból, ez egy nem titkolt vágyam.

Tartod még a kapcsolatot a pszichiátrián szerzett barátaiddal, Danival és Gézával?

Danival mostanában nem találkozunk, mert a családja eltiltotta tőlem, Géza pedig éppen megint kórházban van az alkoholizmusa miatt. Mindketten nagyon fontosak nekem, ahogyan a többi igazi barátom is. Amíg gazdagok voltunk, addig azt hittem, hogy rengeteg barátom van, de a család csődje után csak azok maradtak meg, akik nem a pénzemért vagy a státuszomért szerettek-szeretnek, hanem magamért. De jól van ez így.

Most hogy vagy?

Van egy stabil kapcsolatom, albérletben lakunk, és éppen munkát keresek. 2015 augusztusában volt az utolsó öngyilkossági kísérletem, és nem állítom, hogy minden rendben, de alakulok. Vannak nagyon rossz pillanatok, és vannak persze nagyon jók is az életemben, érzelmileg nem egy felnőtt nő szintjén állok, hanem egy 12 éves gyerekén, de ez együtt jár a betegségemmel. Állítólag a borderline csillapodik 40 éves kor felett, és remélem, hogy ebben igaza lesz az orvosomnak. Addig is igyekszem jól lenni…

A regényben szereplő alakok valóságosak?

Minden, amit leírtam igaz, de a szereplők neveit megváltoztattam, mert túlságosan ismertek ahhoz, hogy megjelenhessen nyomtatásban a nevük. Nem akartam senkinek sem problémát okozni, ezért a névváltozás. Römmer doktor valóban egy okos, sármos, intelligens orvos, akibe beleszerettem, de hogy mi történt utána, az legyen a következő kötet témája. Egyébként ő sem hitte el, hogy a könyvet megírom, és igencsak meglepődött. David, a gazdag volt barátom valóban létezik, itt él Magyarországon, és a mai napig jóban vagyunk. És a Mercedes-mániám is igaz, hivatalos orvosi papírom van róla, rajongok ezért a típusért, sajnos most nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen autóval járjak, de hátha egyszer megint lesz Mercedesem.

És nagyon bízom abban, hogy ez a könyv segíthet másoknak is, akik borderline személyiségzavarral küzdenek, illetve a rokonaiknak, családjuknak, akik nem értik őket. Nagyon fontos ez nekem, ezért felkutattam Magyarország egyik legnagyobb “borderline szakértőjét”, dr. Keresztes Zoltánt, aki annyira ismeri ezt a betegséget, hogy őt nem lehet manipulálni. Azt mondta, hogy orvosi szemmel is érdekes és jó a könyvem, és elhatároztuk, hogy ketten együtt csinálunk egy speciális csoportterápiát, kifejezetten borderline-szindrómásoknak. Nagyon várom, remélem, sokaknak segít majd.