A legtöbb színészgyereket attól kezdve, hogy bejár a szülei előadásait megnézni, magával ragadja a színház világa. Ez nálad is így volt?
Akkor most beszéljünk arról, ami a színészgyereklét hátulütője! Sok ember eleve előítélettel viseltetik irántad. Vagy atyala-patyalázás anyuka-apuka kislányával, a másik végleten pedig könyörtelen sztereotípiák. Soha nincs olyan, hogy belépsz valahová, és kiharcolod magadnak a helyedet, hanem mindig valamilyen képet kell megváltoztatnod vagy kitöltened. Ez nagyon rossz. Ha kapsz egy ötöst, akkor azt mondják, persze, mert veled kivételeznek. Ha kinyitod a szádat, azt mondják, persze, mert neked úgysem lesz semmi bántódásod. Ha jól kijössz valakivel, akkor a harmadik azt mondja, a másik csak azért barátkozik veled, mert a szüleid
Én borzasztó nehezen találtam meg önmagam. Szerettem volna belesimulni a tömegbe. Semmi más vágyam nem volt, mint hogy csak észre ne vegyenek. Ez a vágy pedig nyilvánvalóan ellentmond a színészetnek.
Ők sem erőltették a színészi pályát?
Nem erőltették, de eleinte nyilván szerették volna. Huszárik Zoltán Szindbádjában lett volna egy pici jelenetem. Annyit kellett volna mondanom: Vecsernyekor. Ez tetszett, olyan ódon hangulatú szó. Emlékszem, a felvidéki forgatásra Zoltánnal együtt utaztunk. Tüneményes volt, ontotta a remek történeteket. Addig élveztem is a forgatást, amíg csak vele kellett sétálgatni, bár az már gyanús volt, amikor Huszárik óvatosan megkérdezte: Mondd, Éva nem mondott neked valamit erről az egészről? Szörnyű lett a jelenet, végül ki is vágták a filmből, csak egy távoli áttűnésem maradt benne. A szüleim nyilván hamar észrevették, hogy semmit sem örököltem tőlük. A tehetség nem egyfajta. Aki tehetséges, az általában sokfélét tud. Apukám fantasztikusan rajzolt, anyukám is elég jól, mindkettőnek szép énekhangja volt, jól mozogtak mindebből nekem semmi sem jutott.
Végül is, mit örököltél az édesanyádtól?
Talán a vidámságát, és azt, hogy én is mindig a történések jó oldalát próbálom látni.
Latinovits Zoltán és édesanyád kapcsolata tönkrement volna, ha nincs a tragédia? Úgy tudni, az utolsó évben már nem éltek együtt.
Ez nem így történt. Zoltán látványosan szakított, úgy intézte, hogy mindenki tudjon róla. De a halála előtt már újra együtt voltak, és egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy különválnak, sőt! Annak ellenére, hogy mi a párommal, Szigethy Gáborral mindent gyűjtünk, ami velük kapcsolatos, úgy érzem, vannak dolgok, amik nem rám tartoznak. Én sosem fogom elolvasni az anyukám és Zoltán levelezését, sem a naplójukat. Egyikük sem nekem szánta. Vannak dolgok, amiket a szülők nem a gyerekkel beszélnek meg. A gyerekek nem foglalkoznak a szüleik szerelmi életével.
Gyerekkorunkban nem, de felnőtt fejjel?!
Engem úgy neveltek a szüleim, hogy egyenrangúak vagyunk. Ha levelet kaptam, azt csak én bonthattam fel. Tehát nekem sem jut eszembe, hogy olyasmit elolvassak, amit nem nekem szántak.
Azt mondod, minden erőddel távol akartad magad tartani a színháztól, és ki akartál szakadni a szüleid hatása alól. Mégis az életed párja színházzal foglalkozik, és azáltal, hogy könyvet írt Latinovitsról is, Ruttkairól is benne tart téged az ő életükben. Itt van a Ruttkai-emlékház is, amelyet közösen hoztatok létre.
Amikor Gábort megismertem, reformkori irodalmat tanított a bölcsészkaron. Én a bölcsészkar után elmentem a Fővárosi Állatkertbe könyvtárosnak. Aztán a Nemzetközi Színházi Intézet magyar központjába kerültem. Ott jöttem rá, hogy micsoda előny, hogy rengeteg gyerekkoromtól meglevő ismeretem van a színházról, és hogy ennyi embert ismerek a színházi életben. És akkor azt mondtam: jó, megadom magam. Tizenhat évig voltam ott ügyvezető titkár. Ez egy nemzetközi UNESCO szervezet volt. Programokat szerveztünk, művészeket fogadtunk, kiadványaink voltak, fesztiválprodukciókat hoztunk be.
Amikor 1987-ben meghalt az édesanyám, akartam valami emléket állítani neki a Vígszínházban. Az emlékdíjat azért alapítottam, mert emlékeztem, mennyire örült az Ajtay-díjnak, amelyet a saját színházában a kollégáitól kapott. Aztán jött az ötlet, hogy a hajdan nyaralónak használt ki házban emlékházat hozzunk létre.
Ezt nagyon intim módon működtettétek: mintha a magánéletetekbe engedtétek volna be a látogatókat péntekenként.
Igen, így képzeltük. Az emlékházban sehol egy felirat. Nincs is bejegyezve, hivatalosan ez sosem volt múzeum. Egyszerűen meghirdettük, hogy péntek délutánonként hozzánk lehet jönni, mindenkit fogadunk, és mindenkinek mesélünk. Mindig úgy történt minden, ahogy a látogató akarta. Volt, aki fél órát töltött ott, volt, aki hétkor kapott észbe, de hiszen hatig vagyunk nyitva. Mondtuk, semmi probléma.
Latinovits halála után gondolom közelebb kerültetek egymáshoz az édesanyáddal.
Nem is távolodtunk el soha. A mi kapcsolatunk annyira tökéletes volt, hogy talán ezért is nem lett nekem gyermekem, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy ezt a kapcsolatot meg lehessen ismételni. Pedig ő nagyon szeretett volna unokát, de azután, hogy meghalt, már nem lett volna kinek szülnöm.
