“Zsuzsi háztartásbeli mesterjogász, élményrajongó és alkalmazkodóművész. Legfőbb vágya biztonságosan hazaérni. Az expedíció másodlagos sofőrje, navigátora, fotográfusa és főszakácsa. Csaba bürokrata, irodaszék-forradalmár és látványosságvadász. Legfőbb vágya, hogy kipipálhassa az összes világörökségi helyszínt. Az expedíció vezetője, elsődleges sofőrje és autószerelője. Közös célunk a felnőtté válás.“
A fenti sorok a Zsuzsi és Tekergő című blog bemutatkozójában olvashatók (innen származnak a lenti kiemelt sorok is), mellettük két szimpatikus fiatal fotója, akik a brüsszeli felnőtt lét megkezdése előtt vágtak bele a nagy kalandba: bő egy év alatt körbeautózzák az afrikai kontinenst. Marokkóból indultak – pontosabban ott léptek be Afrikába – majd a dél-afrikai Fokváros érintésével végül Egyiptomból indulnak majd hazafelé. Minderre körülbelül 12-16 hónapot szánnak, a céljuk, hogy 2018 első felében már újra munkába állhassanak.
“Az ötlet akkor merült fel, amikor kiköltöztem Brüsszelbe” – írta Csaba, valahonnan Gabon és Egyenlítői Guinea határáról. “Ekkor vehettem volna adókedvezménnyel egy autót. Ki is néztünk egy kis városi autót, már az extrákat és a színt is kiválasztottuk, a próbaút is megvolt, már csak a fizetés lett volna hátra. De az ezt megelőző este utoljára végigbeszéltük a dolgot, és arra jutottunk, hogy szeretnénk még egy kis szabadságot a brüsszeli nyárspolgári életünk megkezdése előtt. Én akkor már nagyon régóta dédelgettem azt az álmot, hogy valamikor hosszú távú utazásba kezdjek, de eszembe sem jutott, hogy a nyugdíjas éveim előtt erre lehetőség nyílik. Aztán végül úgy döntöttünk, hogy inkább most utazzunk egy évet mint, hogy autót vegyünk, meg lakáshitelt.”
Zsuzsinak és Csabának ezután azt kellett eldöntenie, mi legyen az úticél. Úgy gondolták, most, amikor még rugalmasabbak, nekimennek a legnehezebb úti célnak: Afrikának, ahol az utazás igazi kihívásokat tartogat mind az autós, mind a hátizsákos turistáknak. A készülődés “bruttó” két évig tartott.
Egy kisebb lakás árát viszi el az út
“Az első fél évben főleg olvasgattunk, és kerestünk egy autót, amire rábízhatjuk magunkat” – írta Csaba. “Ez bizonyult a legnagyobb kihívásnak, a felkészülés utolsó öt hónapjában már csak az autón dolgoztunk. Egy 17 éves Toyota Land Cruiser terepjáró mellett döntöttünk. Nekem ez az első autóm, és már most többet vezettem Afrikában, mint máshol összesen.”
Egy ilyen út sok előkészületet igényel, és persze a költségekre is gondolni kell. Főleg, mert az utazás idejére Csaba fizetés nélküli szabadságot vett ki, Zsuzsinak pedig épp nem volt munkája, amikor elindultak. Előre kellett spórolni is, már csak azért is, mert bő négymillió forintot fizettek a terepjáróért, amire még jócskán kellett költeniük is, hogy felkészítsék a nagy útra. Az autó belsejét fával borították be, hogy jobban pakolható legyen, de került rá erős csomagtartó, a tetőn felállítható sátor és természetesen az utat pásztázó műszerfal-kamera sem maradhatott ki.
“Két főre havi 400-500 ezer forintot kell számolni, főként az üzemanyag és a vízumok miatt, ezek teszik ki a költségek oroszlánrészét” – magyarázta Csaba. “Afrika drágább, mint Ázsia vagy Dél-Amerika, a szállodák pedig a tisztasággal és a szolgáltatásokkal egyenes arányban drágulnak, mi inkább vadkempingezünk, ha lehet, vagy ha nem lehet, akkor igyekszünk rendes kempingben megszállni. Az autón nem spóroltunk, elindulhattunk volna egy 1-2 milliós kocsival is, de lényegesen jobb döntés egy túrázásra felkészített autóval nekivágni. Persze ez nem jelent luxust, ez a kocsi kilencvenes évek szintjét jelenti. Akikkel eddig találkoztunk, bőven tízmillió feletti autókkal közlekednek, igaz, nekik nem is feltétlenül kell kempingbe menniük, ha már nagyon szeretnének zuhanyozni egyet. De, akiben megvan a kellő kalandvágy és nem akar ennyit sem költeni, megteheti, hogy egy szervezett túrához csatlakozik. Vannak olyan buszos utak, ahol 15-20 ember akár 40 héten keresztül együtt utazva járja körbe a kontinenst. Egyébként, ha bárkinek szüksége van ilyen jellegű információra, szívesen segítünk, ha ír nekünk Facebookon vagy a Zsuzsi és Tekergő blogon keresztül.”
Messi-t és Neymart a világ végén is ismerik
Az olvasók szerencséjére Zsuzsi és Csaba nem fukarkodnak az élménybeszámolókkal. Blogjukon nem nehéz elveszni, mivel a posztokban számtalan helyszín, tájegység és esemény jelenik meg, így kicsiben de a karosszékben ülve is átélhetőek az afrikai kalandok. Mivel szerencsére a szálláshelyek környékén általában találnak internet-hozzáférést, így fotók és egy-egy videó is felkerül néha az oldalra.
“Az eddigi legnagyobb élményünk talán a Banc d’Arguin nemzeti park Mauritániában (a mauritániai sivatagban készült az alábbi videó is – a szerk.), mert az volt az első aha élményünk” – írta Csaba. “Itt voltunk először nagyon szabadok, majd’ két napig szinte egyedül bóklásztunk a parkban. Egy csapat legelésző teve mellett vertünk tábort, tüzet raktunk, és bámultuk a csillagos eget. Persze a táj is nagyon szép volt: homokdűnék, kősivatag és füves sivatag, és lápok, de a távolból a tenger is látszott. Másfajta, de szintén nagy élmény volt Szenegálban, amikor egy tucat kisgyerek körbevezetett minket a falujukban, hogy megmutassa, honnan mernek vizet és melyik fának ehető a gyümölcse. Burkina Fasóban elrohantunk egy fenyegető elefánt elől, Ghánában pedig egy másikat húsz percig figyelhettünk pár lépés távolságból.”
Maliban elvetődtek egy olyan faluba is, ami még a térképen sem szerepelt, nem csoda, hogy a körülbelül 300 lakosú településen hamar híre ment a fehér terepjárós európai utazóknak. Ahogy a blogon is írták: “Nehéz úgy vacsorát főzni, hogy karnyújtásnyira körbevesznek a gyerekek. Felmentő seregnek reméltük a közeledő idősebb hölgyet, aki díszes ruhát viselt, ízléses ékszereket és mindennek ékéül egy nagy aranyfog csillogott egyébként kifogástalan mosolyában. Mivel semmit sem értettünk belőle és az udvariasságaink láthatóan nem elégítették ki, egy gyereknek kellett elmagyaráznia nekünk, hogy a hölgy griot és ajándék jár neki. Rövid töprengés után kezébe nyomtunk 500 szífát (~250 forint), aminek nagyon megörült és eloldalgott. Természetesen a gyerekek ezután szintén elkezdtek ajándékot kérni. Próbáltuk oldani a helyzetet egy kis labdázással, de ezzel alig felüket tudtuk lekötni. Az unatkozó gyerekek egy része Messi, Neymar és Djobe feliratokat ír az autó porába.”
Bár tény, hogy egy ilyen hosszú úton bármi történhet, Zsuzsi és Csaba nem vállalnak felesleges kockázatokat. Több olyan helyet ki kellett hagyniuk, amit mindenképpen meg szerettek volna nézni – például a mauritániai Chinguetti, Dogonföld Maliban vagy épp az elefántjairól híres Pendjari Nemzeti Park Beninben –, ugyanis az aktuális biztonsági helyzet többször keresztülhúzta a számításaikat.
“Nem megyünk sehova, ami kockázatosnak tűnik, de ez nagyon relatív fogalom” – magyarázta Csaba. “Vannak nálunk sokkal bevállalósabb utazók, például találkoztunk olyanokkal, akik hat hetet autóztak Csádban, ami egészében utazásra nem javasolt térség. Közben minket mindenki kockázatkeresőnek tart, Nigériában még így is párszor összeszorult a gyomrunk.”
Amennyire nyelvtudásunk engedi, beszélgetünk picit egy idősebb japán hölggyel, aki elég keményen tolja – a veszélyesebb észak-burkinai meg nigeri területekre kirándul, összesen 7 kiló cuccal, úgy, hogy még kis gázfőző is van nála, és se angolul, se franciául nem tud nagyon. Vicces az afrikai módra fonott hajjal.
Igazi veszélybe szerencsére nem kerültek, vagy, ha igen, akkor, ahogy mondják, nem tudnak róla. A közlekedés az egyik legkomolyabb veszélyforrás, rengeteg a baleset, az afrikai utak mentén pedig nem kell sokáig menni, hogy egy-egy autóroncsot lásson az ember.
“A legijesztőbb talán az volt, amikor megérkeztünk Nigériába” – írta Csaba. “Pár perccel utána elénk toltak egy szöges útakadályt és már rohant is felénk vagy egy tucat egyenruha nélküli fiatal férfi, az egyikük rögtön pénzt is kért. Nem tudtuk, hogy most épp kirabolnak minket vagy itt ez a szokásos módja az útdíjszedésnek. Mindenesetre, amikor egy pillanatra visszahúzták az útakadályt, rögtön elindultunk. Két perc múlva ugyanilyen útakadály, ugyanúgy egyenruha nélküli fiatal férfiak, de ezúttal egyikük hátán gépkarabély is volt. Itt már tényleg megijedtünk és megálltunk, de kiderült, hogy csak a rendőrség/nemzetbiztonság ellenőrző pontja.”
Accra felé megálltunk Kumasiban, ahol alapvetően az Afrika legnagyobbjának tartott piacot akartuk megnézni. Szerencsére épp nem volt piacnap, így a 45 000 üzletnek csak a töredéke működött és anélkül járhattuk körbe, hogy pánikrohamot kapnánk.
Bár a félénkebb utazóknak már ennyitől inába szállna a bátorsága, Zsuzsi és Csaba még akkor sem hátrált meg, amikor nem sokkal az utazás kezdete után egyiküknek pozitív lett a maláriatesztje. Persze erre is igyekeztek felkészülni és köszönhetően a gyógyszereknek és a helyzet tudatos kezelésének, sikerült kikezelni a betegséget. A legnehezebb pillanatokat nem is Afrikában, hanem még Magyarországon élték át, az utazás kezdete előtt.
“Sajnos nagyot és nagyon drágán csalódtunk az első autószerelőnkben, egy darabig nagyon úgy tűnt, hogy az autó sose lesz kész, és nem megyünk sehová, miközben kidobtunk az ablakon rengeteg pénzt, és kábé kétévnyi készülődést” – írta Csaba. “Az úton akkor jelentkeznek a nehéz pillanatok, amikor már kicsit egymás agyára megyünk. De ez a velejárója annak, hogy már három hónapja egy autóban élünk, mégpedig nem egy kényelmes kempingautóban, hanem egy házilag bedobozolt öreg terepjáróban.”
A szocialista Budapest emléke Ghánában
Bár számtalan helyen jártak már, a nyelvi akadályok miatt főként a többi utazóval tudnak kommunikálni, illetve olyan európaiakkal, akik már évek óta valamelyik afrikai országban élnek.
Magyarország neve nem ismeretlen Mauritániában. Amikor megemlítettük, hogy honnan jöttünk, mindenki egyből vágta rá a Budapest-Bamako rallyt. Egy kivétel volt, a nemzeti park hatvanas biztonsági őre, aki egy ősrégi újságkivágást kotort elő az Afrikai Futball 1954-1972 című könyv lapjai közül, miközben koksziszt emlegette. Az újságban Kocsis Sándor, az 54-es VB gólkirályaként szerepelt, 11 góllal Just Fontaine (13) mögött és Eusebio (9) előtt. Puskásról persze sosem hallott.
“Az egyik legjobb házigazdánk a holland Casper volt, aki pár héttel a bamakói terrortámadás előtt nyitott kempinget Mali közepén” – írta Csaba. “Ő azóta főként banántermesztésből él, szabadidejében pedig járja a környékbeli falvakat, és megjavítja a vízpumpáikat. Honfitársa, Pieter Kelet-Nigériában vezet önkéntesként egy drill-, és csimpánzrezervátumot. Korábban adatbázis-építéssel foglalkozott, aztán évekig tömegközlekedéssel utazott Afrikában. Egy ideig egy kikötőt igazgatott Sierra Leonében, de az nem tetszett neki, ezért ma már inkább egy rezervátumot menedzsel. Órákat tudott beszélni arról, hogyan tervezte meg az elektromos kerítésrendszert, aminek akkor is bent kell tartania a csimpánzokat, ha az esős évszakban rázuhan egy 20 méteres fa a kerítésre. Ghánában pedig egyszer egy olyan bácsinál laktunk, aki a nyolcvanas évek elején Budapesten járt politikai kiküldetésben, hogy tanulmányozza a szocializmust, de ő inkább füvezett és Pink Floydot hallgatott. Ha jól értettük, hazaérkezés után nem javasolta a szocialista állammodell átvételét.”