Talán lehet velük vitatkozni, hogy akkor most náluk a szabályok hogyan vannak, másképp vannak, mit engednek meg és mit nem, nyilván lehet ütközőpontokat keresni és találni, de tulajdonképpen mindenkinek iszonyúan jó, hogy vannak.
Eleve, ha belegondolunk, nekünk milyen volt a nagyinál lenni, hát ugye, hogy teljesen más, mint otthon?
Mert eleve nagyinál nem kellett óvodába meg iskolába menni, fagyizni viszont nagyon is kellett, kicsit persze ránk parancsoltak, hogy leszünk szívesek rendesen enni (egy vidéki nagyinál ez elkerülhetetlen), de nem volt nehéz eredményt produkálni, tekintve, hogy ott érdekes módon minden, de minden iszonyúan finom volt, ha meg mégsem, akkor kértünk egy másik fogást, és kaptunk, vagy egy harmadikat, mert hát fő szempont mégiscsak a gyerek hasa, és nem probléma a rántott hús, a szilvás gombóc, a tökfőzelék, a kolbászos kenyér, a lekváros bukta egy nap majdnem egyszerre, meg persze ez óhatatlanul összemosódott nyaralással, fürdéssel, stranddal, kifulladással és lángosozással, később pedig a legnagyobb titkok megosztásával meg az unokatestvérekkel való iszonyúan izgalmas foci- és kézilabdával a sportpályán.
Azóta hallottam nagyszülőket – nem a sajátjaimat – olyan különleges dolgokat mondani, hogy “akinek nincs unokája, nem is tudja, mi az igazi szeretet” meg “mióta megszületett az unokám, minden megváltozott az életemben”. Nyilván eleinte nem értettem, sőt, felháborodtam ezen, azért ne túlozzunk már, mégiscsak az ember gyereke, meg minden, de később rájöttem, hogy ezzel valószínűleg az együttlét olyan formájára utalnak, ami korábban nem sikerült, nem adatott meg, nem volt lehetséges nekik a saját gyerekükkel.
Nem azért, mert ne szerettek volna eléggé, ne gondoskodtak volna eléggé, hanem, mert egy teljesen más élethelyzetben voltak, szülőként, felnőttként, egy olyan programban, amikor a gyereket nevelni kellett, tanítani, gyakorlati problémáit megoldani, a teljes életéért felelősséget vállalni, közben pedig dolgozni, karriert építeni, valamit megmutatni magukból a világnak, megvalósítani azt a dolgot, amit az életben akarnak, azt a művet, azt a hivatást, létrehozni, alkotni, teljesíteni. Nem könnyű ez egyszerre.
Aztán sokkal később nyugdíjasok lettek, és ez már így egyszerre nem futott.
Nem feladat volt a gyerek, aki már addigra felnőtt, nem kellett többet bizonyítani, és nem kellett többet dönteni az életéről. Nagyszülők lettek, és odacsöppent egy élet, akit lehetett egyszerűen csak szeretni. Szinte semmi mást, csak szeretni (meg a szülők elvárásainak megfelelni az altatást és etetést illetően – valljuk be, nekik sem könnyű). Az élet nem abból állt, hogy el kell jutni A-ból B-be, és ezért akár el is rángatom a gyereket, hanem lehet rá várni bármeddig. Hirtelen nem volt fontos, hogy teljesítik-e az aznapi programot, lehetett a gyerekhez is igazodni. Meg lehetett főzni háromféle ételt, és volt idő követni a ritmusát, mert már nem számított más cél a szereteten (na meg a szülők mentesítésén) kívül. Az a gyereket körbevevő, elvárásoktól mentes figyelem, az az, ami mindent visz. Ideje lenne, ha ők is tudnák, milyen jó, hogy vannak.
Nagyjából ezekért:
- mert el lehet nekik mesélni a nagyon nagy titkokat, amit sosem árulnak el, mert jól lehet velük szövetkezni a szülők ellen – ezt is egy nagyszülőtől hallottam, kárörvendő, huncut mosollyal adta elő nekem, de hát végül is egy kis titkos szövetség senkinek sem árt.
- mert őket sokszor tényleg nem érdekli szinte semmi más, mint az együttlét, a közös játék, a labdázás, a kirakózás, a fürdés, az állatkert, és nem susog a fejükben ezer más gondolat arról, hogy még ezt el kell intéznem a munkahelyemen, három e-mailt dobni kell a kollégáknak, az iskolai beíratásról nem késhetek, szülői van az oviban, közben be kell vásárolni a holnapi kötelező családi kertészkedő napra, és azt aztán már tényleg hagyjuk, van-e tiszta nadrágja a gyereknek holnapra, pedig biztos, nincs, mert már megint kinőtte és/vagy kiszakította, és a kötelező oltást megkapta-e már, francba’, nem hívtam fel a védőnőt, most vajon mi lesz, meg kellene tervezni a jövő heti menüt, de arra most nincs idő gondolni.
- mert érdekes dolgokat tudnak mutatni, hiszen ők ugyanúgy rácsodálkoznak a világra, mint a gyerekek, és észreveszik, hogy szépen kinőtt a citromfű, kapirgál a tyúk, és a felhők is másképp repkednek ma, a vonatok eleje tényleg piros, vagy éppen kék, és ez furcsa meg különleges, és azt is tudják, hol lehet kis kecskét, nyuszit meg nyújtózkodó, napozó macskát látni, és egyáltalán nem unják sokszor megnézni mindezeket.
Persze, most kihagytam, mennyire jó, hogy segítenek, hogy egyszerűen rájuk lehet bízni az unokát, de nem is ezt szerettem volna hangsúlyozni. Nemcsak az a jó ugyanis, hogy segítenek, hanem az, ahogyan csinálják. Lassan, figyelmesen, nyugodtan, érdeklődve. Az az, ami mindent visz.
