Miért is szeretek annyira nőkkel beszélgetni, és miért is érint meg ennyire… talán azért, mert – ezt nem tudom szofisztikáltabban mondani – az élet nagyon mélyre tud menni nekik. Ennek az oka többrétű. Ott van bennük az anyaság lehetősége; a szülőséget teljes testükkel élik meg és szolgálják az elején. Ugyanaz a forrás, ami anyává tesz, szexuális lénnyé változtathat. Mindkettő nagy magaslatokba vihet, ugyanakkor végtelenül kiszolgáltatottá tehet egy nőt.
Ha a nyers erőt nézzük, akkor a nő a hierarchia második helyén áll – az állatok és gyerekek előtt. Hogy ebből a „másodikságból” lesznek-e hátrányai, az múlik azon, hogy hova születik, hogy milyen lehetőségeket kap, milyenek az egyéni képességei, énereje, milyen érzelmi intelligenciájú partnerekkel találkozik. Részben tehát a szerencsén. Lehet, hogy ebből a másodsorból semmit nem érzékel, mert a sors és önmaga sikerrel egyenlítik ki a potenciális hátrányt, de lehet, hogy elnyomásban fog élni, amit senki nem érdemel.
Sok nő sorsában láttam már ezt a bizonyos kódolt elnyomást, de Renáta történetében jóval több megmutatkozik.
Hogy egy gyerek minden racionalitáson túl, megmagyarázhatatlanul képes ragaszkodni a szüleihez.
Hogy egy nő mennyi mindent képes megtenni a gyerekeiért.
Hogy a társadalom mennyire magára hagyja ebben a küzdelemben mindannyiukat.
Hogy a szociális szféra munkatársa lehet empatikus, elkötelezett, aki mindent megtesz a rábízottakért, de lehet nemtörődöm, apatikus, aki a kisujját se mozdítja. És utóbbi is állásban maradhat.
Hogy egy anyákat és gyerekeket befogadó otthon működhet odaadóan, profi módon, és működhet csak a minimum minimumát adva, valós segítséget nem nyújtva. És utóbbi is működhet tovább.
Hogy gyerekek, családok sorsa sokszor csak azon múlik, hogy melyik típusú ellátással találkoznak. Hogy akad-e egy szív-ember munkatárs az ellátórendszerben, aki érti a munkáját.
Hogy milyen pusztítást lehet véghez vinni a vallás nevében.
Hogy milyen a prostitúció valósága.
Hogy milyen mentális, morális szinten tartanak férfiak tízezerszám. Hogy milyen drive a tesztoszteron, és hogyan asszisztál ehhez egy társadalom.
Hogy hányszor lehet a semmiből újrakezdeni.
És hogy olykor elég egyetlen érzékeny ember, hogy megtörje a rossz láncolatot.
Egy anya, aki bánt
Renáta egy nyugat-magyarországi városban született, az életét egy egyedülálló anya kisebbik lányaként kezdte. „Édesanyám nagyon problémás életet élt” – így fogalmazza meg azt, hogy az anyja prostituált volt, kábítószerfüggő, őt folyamatosan bántalmazta. Volt, hogy négy-ötéves korában nyugtatót, altatót adott neki, és bezárta a lakásba, amikor dolga volt. A kislány úgy indult az első osztályba, hogy nem volt felszerelése. Máskor bugyi nélkül indították útnak. „Néhány emlék élesen megmaradt. Amikor édesanyám későn jött haza, én már nagyon éhes voltam, és enni kértem, amiért nagyon kikaptam. Meg amikor el kellett, hogy bújjak, mert azt mondta, jönnek az ufók. Hallucinált. Többször megvert, de magában is kárt tett. Meggyújtotta, összevagdosta magát.”
Bár Renáta még négyéves sem volt, amikor az óvoda jelezte a gyámhatóságnak, hogy nem látják el rendesen, már hétéves volt, mire a rendszer lépett. „A gyámügy és a rendőrség együtt jött ki, rátörték az ajtót anyámra.” Apja nem tartotta velük a kapcsolatot, mindössze kétszer beszéltek. Így a nagyszülőknél helyezték el őt tizenéves nővérével együtt. Mélyen vallásosak voltak, szigorúan fogták a lányokat. Renáta iskola után nem mehetett sehova, nem találkozhatott barátnőkkel sem. „Nem tudom azt mondani, hogy rosszul bántak volna velem. Volt egy házirend, amit be kellett tartani, de azon kívül mindent megkaptam.”
Testvére sokszor elszökött otthonról, olykor rendőrök hozták haza. Külföldre is eljutott, ahol Renáta szerint prostituáltként dolgoztatták, és rászokott a drogra. „Ő ebbe menekült – mondja róla húga. – Időnként hazajött.”
Első próbálkozás
Renáta tizenhat éves volt, amikor nagyszüleivel együtt ment rokonlátogatóba, de mivel a felnőtteknek még dolguk volt, megkapta a kulcsot, és egyedül ment haza. Így ő találta meg a nővérét. „A fürdőszobában feküdt. Lila volt az arca, és habzott a szája. Később megtudtam, hogy túladagolta magát. Azóta hatalmas ellenállás és harag van bennem mindenféle szerrel, drogokkal, alkohollal szemben, és nem tudom elviselni, ha valaki ilyesmit használ. Nem érzem igazságosnak, hogy ez történhet valakivel.”
Renáta már fiatalon megismerte az élettársát, akitől egy lánya és egy fia született (most tizenhárom és nyolcévesek). Budapesten éltek, jómódban, de érzelmi elhanyagolásban. „Nem bántott, csak semmivel nem foglalkozott. Megelégeltem, és otthagytam. Hazaköltöztem azzal, hogy új életet kezdünk.”
Renáta mindig is dolgozott. Eredetileg szociális gondozónak tanult, de inkább a vendéglátásban kapott munkákat. Hol hotelben volt szobalány, hol éttermekben szakács, felszolgáló, pultos. Vallásosan nevelték, így mindig is járt istentiszteletekre. Egy keresztény gyülekezetben ismerte meg férjét is, aki végzett teológusként maga is vállalt szerepet az egyházi életben. „Akkor azt hittem, hogy nagyon jó ember. Azt hittem, hogy ismerem, hiszen évekig csak ismerkedtünk. Én meggondolt voltam, hiszen két gyerekkel nem volt mindegy, hogy kivel állok szóba. Azt hittem, ő lesz az, aki képes lesz sajátjaként szeretni a gyerekeimet, és engem is megbecsül majd.”
Második csalódás
Megszületett a kisfiuk, és mint a nő meséli, pár évig minden jó volt, utána kezdődtek a gondok. „Sok mindent csak azután tudtam meg, hogy összeházasodtunk. Például azt, hogy korábban drogfüggő volt. Egy idő után el is kezdett kábítószerezni, és bántani. Engem lenézett, azt mondta, primitív vagyok. Közben a környezetünkben mindenki azt hitte, hogy szép család vagyunk. Muszáj volt adni a külsőségekre, azt kellett mutatni, hogy minden tökéletes.”
Fotó: nlc.
Renáta sokáig vívódott. Érezte, hogy sem ő, sem gyermekei nincsenek biztonságban ebben a házasságban, de félt a válástól is. Azokhoz fordult, akikben leginkább megbízott: a gyülekezet vezetőjéhez és feleségéhez. „Azt mondták, hogy semmi szín alatt nem válunk el a férjünktől. A feleség dolga az, hogy rendben tartsa a házasságot. Különben a válás az én bűnöm lesz, és a bűn zsoldja a halál. Meg hogy miattam a férjem is elkárhozik. De ne aggódjak, mert az Úr meg tudja változtatni a férjemet. Úgyhogy én bíztam istenben, és reménykedtem.”
Renáta annak ellenére próbált maradni, hogy többször el kellett jönnie a lakásból, mert veszélyben volt ő, és a gyerekei is. „Sokszor meg akart ölni, késsel támadt rám, ütött, rugdosott. A lányaimat azért bántotta, hogy nekem fájdalmat okozzon. Ez odáig fajult, hogy a nagylányom feje megsérült, mert lecsapta egy székkel.”
Lánya nyolcéves volt ekkor, kórházba került, kijött a rendőrség, Renáta feljelentést tett, férje végül négy év börtönt kapott, de Renáta elmondása szerint azóta is szabadlábon van. Ő ekkor elszánta magát, és beadta a válást. „Imádkoztam. A Biblia azt írja, hogy az ember azt tegye, amiben békessége van. Ez bátorított.”
De hiába költözött másik városba, ahogy az lenni szokott, a neheze csak ekkor kezdődött. A zaklatás ugyanis azért különösen aljas és hatékony, mert nemcsak a zaklatott személyre van hatással, de annak egész életvitelére, környezetére is, ellehetetlenítve a lakhatását, a munkavállalását. Hiszen ki akarna egy olyan lakót megtűrni, akinek folyton verik az ajtaját vagy olyan pincérnőt alkalmazni, akinek a volt férje rendszeresen botrányt csinál az étteremben? Egyedülálló anyaként eltartani három gyereket és megoldani a mindennapokat enélkül is nehéz. Egy zaklatóval a háttérben viszont lehetetlen.
„Próbáltam normálisan élni a gyerekekkel, és meg is tudtam volna oldani. Dolgoztam, jól kerestem, fenn tudtam tartani egy lakást, még bébiszittert is tudtam fizetni, ha muszáj volt. Amikor azonban bejött a munkahelyemre és megfenyegette a főnökömet, felmondtak nekem, és borult minden. Amikor az óvodában kértem, hogy ne adják ki a fiamat, mert a férjem agresszív, felháborodtak, hogy hogy mondhatok ilyet az édesapára. Volt, hogy elvitte a kicsit, és nem hozta vissza. Máskor ránk rúgta az ajtót, naponta jártak hozzánk a rendőrök.”
Menekülőút – látszólag
A helyi családsegítő támogatásával a háromgyerekes anya bekerülhetett egy védett házba, titkos lakcímmel. Lassan megnyugodtak, újra munkát talált. Csakhogy ez az intézmény nem vállalt gyerekfelügyeletet, márpedig három gyerek mellől minden segítség nélkül lehetetlen folyamatosan és megbízhatóan munkába járni, ezt minden szülő tudja. Még azt sem engedték meg, hogy az itt élő anyák pár órán át egymás gyerekére vigyázzanak. „Semmilyen támogatást nem kaptunk az ágyhelyeken kívül, pszichológus sem volt, semmi. Teljesen tanácstalan voltam, mert jött a vakáció, nekem meg nem volt felügyeletem. Próbáltam tanácsot kérni az ottani családgondozótól, azt mondta, az én gyerekeim, oldjam meg.”
Renáta először az édesanyját hívta fel kérve, hogy vigyázzon a gyerekekre a nyári szünetben. Nemet mondott. Az anyja testvére szintén. Bár a lányok apja akkor már kilenc éve nem kereste a gyerekeit, arra is rászánta magát, hogy őt felhívja, de nem vállalta a felügyeletet. „A nagylányom megkérdezte tőle, hogy »de apa, találkozni sem akarsz velünk? Legalább hétvégente?« Azt mondta, hogy nem.”
A munkahelyén elmondta, hogy a nyarat ki kéne hagynia, de így nem alkalmazták tovább. „Nagyon kikészültem. Úgy éreztem, egyszerűen nem vagyok alkalmas arra, hogy ellássak három gyereket. Sem mentálisan, sem fizikailag. Úgy éreztem, mint anya kudarcot vallottam.”
Renáta öngyilkosságot kísérelt meg. Bevette az összes otthon talált gyógyszert, a sürgősségin ébredt fel. Ma sem tudja, ki vitette be.
A gyermekvédelmi rendszer támogatás, esetleg pszichológiai segítségnyújtás helyett ezúttal is az egyszerűbb utat választotta: elvették, és gyermekotthonban helyezték el Renáta gyerekeit. Valahogy azonban az, hogy vissza kell kapnia őket, erőt adott a fiatal nőnek. „Az otthon vezetője azt mondta, van rá lehetőség, hogy visszakerüljenek hozzám, de nagyon nehéz lesz. »Rajtad múlik«” – ezt mondta. Igaz, már nem lehettek együtt, így viszont Renáta már el tudott járni dolgozni. Pestre utazott, és nem egy, de két állást is vállalt, sőt, az egyik helyen – egy hotelben – szállást is kapott. Elkövetett azonban egy hibát.
„Ezek nagyon nehéz hetek voltak, egyszerűen szükségem lett volna az anyámra, hogy beszélhessek vele, csak hogy meghallgasson. Elmeséltem neki, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Tudta, hogy a férjem elől menekülök, tudta, hogy bántotta a gyerekeimet, mindenről tudott. Mégis elárulta neki, hogy hol vagyok, hogy hol dolgozom, hogy hová vitték a gyerekeket.”
Férje elment a munkahelyére, és a vendégek előtt fojtogatta a főnökét. Újra mennie kellett. Nemcsak a munkahelye szűnt meg, de a frissen szerzett lakhatása is.
Jézus nevében
„Ültem a cuccaimmal a villamosmegállóban összetörve, és gondolkodtam, hogy most mihez kezdjek. Egyszer csak ott termett mellettem egy nő. nem tudom, hogy szúrt ki, de megkérdezte, mi a baj, tud-e segíteni.
Azt mondta, hogy keresztény, úgyhogy elhittem, hogy jóindulatú.
A nő nem keresztény volt (vagy legalább is nem tudni), hanem prostituált és kerítő. Férjével meggyőzték Renátát, hogy adnak neki szállást, dolgozhat náluk. Gyűjt majd egy csomó pénzt, új életet kezd, és visszakaphatja a gyerekeit.
Fotó: nlc.
„Soha nem csináltam ilyen munkát azelőtt, nekem három férfi volt összesen az életemben. Olyan ruhákat sem szoktam hordani, nemhogy az utcán. Mondtam, hogy nem leszek rá képes, de biztattak, én meg nagyon elveszettnek éreztem magam. Végre valaki segíteni akart.”
Az első „üzletben” – ott így mondják, Renáta lefagyott, elnézést kért a kuncsafttól „új vagyok, nekem ez nem megy”, felhívta a futtatóit, hogy jöjjenek érte. „Azt mondták, tudnak nekem olyasmit adni, amitől majd levetem a gátlásaimat, mert az a baj, hogy én túl konzervatív vagyok.”
Renáta csak kábítószer hatása alatt tudott „dolgozni”. Szállást, tisztasági szereket és ételt kapott, de nem mehetett sehova, és telefonszámot kellett cserélnie. Az utcán, türelmi zónában várakozott. Ahogy beült valakihez, telefonálnia kellett, és akkor is, ha végzett, bemondva, hogy „hányas üzlet” volt, vagyis milyen „szolgáltatást” rendeltek. Olyankor autóval rögtön jöttek is a pénzért.
„Nagyon vegyes. Munkások, migránsok, külföldiek, magyarok. Volt egy orvos. Volt egy rendőr. Meglepődtem, mert velem mind kedves volt. De ez akkor sem… semmiképp sem. Szörnyű érzés, hogy hozzám ér egy idegen ember… mintha a testem egy eszköz lenne. Lehet százötven kilós, lehet hetvenkét éves… különböző pózok, fizikailag is megterhelő, és az embernek még mosolyognia is kell. Mondták, hogy lesznek majd durvább dolgok is, nekem az szerencsére nem volt, de hát csak két hétig bírtam. Közben egy perc nem telt úgy, hogy ne a gyerekeimre gondolnék. Nem volt elég a bűntudat, hogy magukra hagytam őket, most még ezt csinálom… Itt vagyok az utcán beállva, egy prostituált… hogy is kaphatnám így vissza őket… És ugye nekem lányom is van, hát milyen példát lát? Hová lett az emberi méltóságom? Meg kell mutatnom nekik, hogy igenis számíthatnak rám.”
Átmeneti végállomás
A kliensekre nem jellemző, hogy foglalkoznának a szexmunkások megélésével, de Renátának ezúttal szerencséje volt. „Hova jöttél te? Ez nem a te világod” – mondta neki az egyik vendége ráérezve, hogy nem szabad akaratából csinálja, amit csinál. Renáta elmondta neki, hogyan került ebbe a helyzetbe, és megkérte, ne vigye vissza a fuvarból. A kliens – egyébként kockázatot vállalva – lényegében kilopta őt. Több hotelnél megálltak, de mind tele volt, mert „valamilyen fesztivál volt a városban” – mondja Renáta.
Ez a férfi addig autózott vele, amíg nem találtak szabad helyet, közben beszélgettek. „Családos ember volt.” Végül pénzt is adott a nőnek, mielőtt elköszöntek. Renáta másnap egy telefonos áldozatsegítő szolgálatot felhívva kapta meg egy vidéki befogadó otthon címét. Furcsa látvány volt, ahogy fekete bodyban, apró piros szoknyában és magas sarkú körömcipőben bebotorkált a házba, ahol anyák, gyerekek élnek ideiglenesen. Ez már több hónapja történt, minket is itt lát vendégül.
Futtatói még sokáig hívogatták és küldtek neki üzeneteket, győzködték, hogy nem bántják, csak a ruháiért menjen vissza. Sosem látták többet.
Az ügyből tárgyalás lesz, titkosított adatokkal, de a fiatal nő így is fél attól, hogy megtalálják. Most már nem csak a volt férje elől kell bujkálnia.
Ahogy kicsit összeszedte magát, rögtön munka után ment, elhelyezkedett, és takarékoskodni kezdett. Gyakran látogatta a gyerekeit, noha négy és fél óra volt a vonatút. Folyamatos kapcsolatban állt a gyámhatósággal is, akik alaposan megvizsgálták a helyzetét, és…
„A családgondozó behívott, hogy üljek le, fontos dolgot akar mondani. »Megkapta a gyerekeket« – mondta, és mosolygott. Ez nekem nagyon nagy dolog volt. Állítólag ritka eset, ideiglenes elhelyezésből nagyon ritkán kerülnek vissza gyerekek a családjukba. Egyből hívtam a nagylányomat, persze sírt a telefonban. »Anya, én tudtam, hogy megcsinálod!«”
Fotó: nlc.
Kaptak itt egy családi szobát (igaz, átmenetileg, de az átmenet lehet akár néhány év is), és mellé igazi, értő támogatást. Például az édesanya reggel hétre jár dolgozni, de iskolába csak később indulhatnak a gyerekek, ezért már hattól vigyáznak rájuk. Renáta állását is a családgondozó szerezte, még az interjúra is elment vele. „Mindenkivel jól kijövök, a munkahelyemen is megbecsülnek. Szeretnék albérletre gyűjteni, és a városban maradni. Maga a tudat, hogy a gyerekeim itt vannak velem… egy anyának ez a minden. Férfit magam mellé? Nem, azt nem szeretnék többet soha.”
Anyja hiányától viszont a mai napig szenved, azt mondja, nagy szüksége lenne rá, hogy legalább felhívhassa. Kérdezem, hogy lehet valaki ennyire fontos, aki mindig csak bántotta? Meglepő, amit mond.
Én szerettem az anyámat nagyon. Noha nem emlékszem arra, hogy valaha adott volna egy puszit, vagy megölelt volna. És mindennap kérdéseket vet fel bennem ez így, hogy én is anya lettem. Főként, hogy már nincs rajtam kívül más gyereke.
Renáta azt mondja, gyülekezetbe már nem jár, de még mindig hisz Istenben. És rendszeresen olvassa a Bibliát.
Az, hogy mindez talán végződhet valamiféle hepienddel, a mégiscsak létező emberségnek, és egy nő életerejének köszönhető, miközben „csak egy gyerek” hitt benne a maga naivitásával. Bár olyan lenne a világ, amilyennek egy gyerek képzeli… bár képesek volnánk tanulni tőlük – egykori önmagunktól.
(Nyitókép: illusztráció, Getty Images)
