Emlékszem arra a napról napra duzzadó örömérzetre, amely úrrá lett rajtunk, amikor felvéstük a táblára a felkiáltójelet, aztán egy héttel később már ott díszelgett a szó, amely egyet jelentett 10 hét kalanddal, játékkal, önfeledt tapasztalással. Kitört a vakáció! Apám cinkosan várt otthon az utolsó tanítási nap végén. Amikor hazaértem, lehajítottam a táskámat, és szertartásosan bömböltetni kezdtük a Dolly Roll Vakáció-ó-ó! című bakelitjét – apu a seprűvel léggitározott, én meg kornyikáltam teli torokból. Nem volt több dolgozat, házi feladat, kelés ébresztőórára. Végre kifújhattam egy kicsit a levegőt, és átadhattam magam az elfolyó időnek.
A nyári szünet egy részét általában falun töltöttem, a nagyszüleimnél, a maradékot pedig a budafoki panellakásunkban vagy a szemközt lakó Kata barátnőméknél. Volt egy egyezményes jelünk Katával: az ablakunkban mindig ott díszelgett a (zöld) környezetismeret füzet vagy a (piros) matekfüzet. Utóbbival azt jeleztük, ha épp nem értünk rá, előbbivel pedig, ha szabad volt a pálya. És ha zöld volt az út, perceken belül csengetett valamelyikünk a másiknál. Rengeteget bandáztunk, és jobbnál jobb játékokat eszeltünk ki. Olyan sosem volt, hogy unatkoztunk volna. Persze a mai gyerekeknek a mi játékaink talán már nem tűnnek túl izgalmasnak, nekünk mégis a világot, az igazi életet jelentették. Jöjjön most néhány dolog, amit imádtam csinálni a nyári szünetben.
Gumizni – olyan nem fordulhatott elő, hogy legalább tíz méter félcentis nadrággumi ne lett volna otthon. Összehurkoltuk, és már ugráltuk is a jól ismert koreográfiát. Ehhez három ember kellett, de ha csak ketten voltunk, akkor sem estünk kétségbe: a gumi egyik végét a kukára vagy egy szék támlájára erősítettük, és már kezdődhetett is a gumizás.
Követ törni – Sokat jártunk le a Duna-partra, ahol gyűjtöttük a kavicsokat. A laposakkal kacsáztunk, a többit pedig nagyobb kövekkel törtük szét. Mindig az nyert, aki előbb talált olyat, amelyiknek gyönyörűen csillogott a belseje.
Sünit etetni – A nagyszüleim kertjébe esténként egy kis műanyag tálba raktunk ki egy kis ételmaradékot szürkületkor, és vártuk, hogy menetrend szerint előkerüljenek a környék tüskés hátú lakói, akik irdatlan csámcsogás közepette pusztították el a potya falatokat.
Ország-városozni – Talán a földrajz és az utazás iránti érdeklődésem kialakulásában is része volt annak, hogy rengeteget forgattam az asztali földgömbömet, memorizálva minél több távoli ország és város nevét – azért, természetesen, hogy minél pengébb legyek a játékban.
Naplót írni – Igazából nem szabályos napló volt az, hanem levélváltások tömege. Leírtuk, mi foglalkoztatott épp bennünket, sztoriztunk, vicceket osztottunk meg egymással. Reggelente aztán izgatottan fürkésztük a postaládát, írt-e a másik valamit előző este. Ezeket a leveleket aztán nagyon sokáig őrizgettem, szerintem ma is megvannak valahol. Sok évvel később, amikor már mindketten önálló, felnőtt emberek voltunk, beültünk Katával egy kávézóba, és sírva röhögős felolvasást tartottunk belőlük egymásnak.
Buborékot fújni – Elképesztő türelemmel kísérleteztük ki, melyik samponból vagy mosószerből készül a legjobb elegy, amelyből a legszebb, színes buborékokat tudjuk elővarázsolni.
Verset faragni – Ehhez az kellett, hogy legalább hárman legyünk. Írtunk egy papírra egy sort, aztán odaadtuk a mellettünk ülő játékosnak. Ő írt valamit, ami az előző sorhoz rímelt, majd az első sort behajtotta, hogy ne látszódjon, s továbbadta a papírt. Így aztán minden körben csak az előző játékos által írt verssort láttuk, amelyhez próbáltunk valami kínrímet kiötleni. A játék végén pedig kihajtogattuk a papírt és felolvastuk a művet. Mondanom sem kell, ilyenkor is könnyesre nevettük magunkat.
A konyhában sertepertélni – Megtanultam a nagymamámtól csipetkét készíteni, aztán néhány egyszerűbb sütit is egyedül megcsinálni. Amikor aztán egyedül is sikerült, az óriási sikerélmény volt.
Tollasozni – Ha nem fújt nagyon a szél, gyakorlatilag egész nyáron ütöttük a tollaslabdát. Volt, hogy csak akkor hagytuk abba, amikor már majd összeestünk a fáradtságtól, vagy amikor már nem láttuk a labdát, mert időközben ránk sötétedett.
Diafilmet nézni – Amikor még egész kicsi voltam, a szüleim vetítettek nekem diafilmet, amikor aztán nagyobb lettem, a barátnőmmel és az unokatesóimmal diafilmeztünk sokat. Ilyenkor általában abból állt a játék, hogy a jól ismert történetekhez nem olvastuk fel a szöveget, hanem a képekhez próbáltunk költeni valami teljesen más sztorit. Mondanom sem kell, a próbálkozásaink irdatlan vihogásba torkolltak.
Rengeteget sportoltunk és még többet nevettünk. Bár a gyerekkoromat nem szívesen élném újra, de ha lehetne visszautazni egy kicsit az időben, egy-két régi nyári napra biztosan váltanék jegyet.
