Pár napot kórházban feküdtem néhány éve.
A végére megállapítottam, hogy egy kórházban csak sokkal rosszabbul lenni lehet, mintsem gyógyulni.
Általában pont arra nincs mód, amire egy beteg embernek a legnagyobb szüksége lenne: pihenésre.
Kezdjük ott, hogy hajnali fél hatkor ébresztenek. Lázmérés, reggeli, vizit, ilyesmik. Erre körülbelül annyira nincs értelmes magyarázat, mint arra, amikor a kis alsósokat be kell vinni hétre, nulladik órára.
Illetve mindkettőre van: a műszaknak így kényelmes. Ha háromkor végezni akarnak, akkor hétkor kezdeni kell. És ezt én nem is becsülöm le:
mind a kórház, mind az iskola nagyüzem, amely csak pontos rendben, a bürokrácia megbonthatatlan szabályai szerint működik.
Az eredménye is olyan.
Aztán: az ember nem válogathatja meg a szobatársait, értelemszerűen. Valami egészen extrém helyzet az, amikor idegen, felnőtt emberek egy légtérben alszanak együtt tíz négyzetméteren. Ez még akkor is extrém, ha egyikük sem horkol, nyögdécsel vagy jajgat éjszaka, és egyiknek sem kell segíteni felkelni, lefeküdni, vizet inni, kacsát behozni. Ám egy kórházban ez mind előfordul. És egyik sem könnyíti meg a sima vakbélgyanús páciens gyógyulását.
De a legnehezebb pillanatom ott, a kórházban, azt hiszem, az volt, amikor meghalt a mellettem fekvő asszony. Nagyon idős lehetett már, nagyon törékeny és nagyon gyenge. Még pár szót szóltam hozzá, aztán fél óra múlva láttam. Nem tudom, honnan, mert hangot sem adott ki, a szeme sem akadt fenn, semmi ilyesmi. Mégis láttam. Mentem szólni a nővérnek.
Ilyenkor az történik, hogy kiküldenek mindenkit a kórteremből, az elhunytat letakarják egy lepedővel, és onnan senki se ki, se be többet, amíg meg nem érkezik a hozzátartozó. Tetszett nekem ez az eljárásmód. Akkor nem morgott senki, hogy a folyosón kell ülnie. Megadták, megadtuk a tiszteletet. És ott, a folyosón ülve egyszer csak belém hasított a gondolat:
élt egy ember a Földön, aki velem beszélt utoljára. Megajándékozottnak éreztem magam.
Mindazonáltal… hozzánk vajon ki szól majd utoljára? Gondolnánk-e, hogy egy idegen lesz az?
Nem szeretjük nagyon elképzelni, de ki ne úgy képzelné, hogy az utolsó pillanatait valamelyik, számára fontos ember karjaiban tölti majd? És ki ne úgy gondolna legfontosabb szeretteire, hogy majd ott ül az ágyuk szélén, és a homlokukat simogatja, amikor eljön az idő?
Van ember, aki el tudja képzelni, hogy azért nem lehet ott a férje/felesége/édesanyja/édesapja/szerelme halálos ágyánál, mert az illető nem látogatási időben haldoklik?
Persze, most azt mondjuk, nincs se isten, se ember, aki megállíthatna minket egy ilyen helyzetben. Csakhogy… nem számolunk a főnővérrel.
Azt írja Garzó Gábor a Facebookon, hogy egy asszonyt nem engedtek be egy ilyen helyzetben a pécsi kórház geriátriai osztályára, mert látogatási időn kívül ért oda. “A főnővér kiutasította a kórházból (…) merthogy mi lenne, ha mindenki csak úgy önkényesen bemenne, és figyelmen kívül hagyná a látogatási időt.”
A Szabad Pécs megkérdezte a PTE Klinikai Központját, ahonnan azt a választ kapták, hogy “az I.sz. Belgyógyászati Klinikán jól szabályozott látogatási rend van, melynek érvényesítése alapfeltétele a klinika hatékony működésének. Ugyanakkor a hozzátartozóknak egy formanyomtatványon lehetőségük van a látogatási időn kívüli beteglátogatást kérvényezni – éppen a levélben említetthez hasonló esetekre való tekintettel –, melyet a kezelőorvos hozzájárulásával a telephely-vezetők engedélyeznek.”
A nő férje a napokban hunyt el. Nem tudjuk, volt-e idő kérvényt írni, és vajon hány nap annak az átfutási ideje.
Senki nem tudja persze azt sem, hogy valakinek mikor jönnek el az utolsó percei. De akik a leginkább meg tudják jósolni ezt, azok az ápolók. Hatalmas tapasztalatuk van ebben. Azt mondják, abból tudják, ha közel az idő, hogy az érintettek kicsit jobban lesznek. Mert megbékélnek a sorssal. Lélekben úgy egy nappal előbb elengedik az életet.
Anyám is tudta, miért hívják aznap a kórházból. Rohant. Hogy még utoljára. Nagyanyám az intenzív osztályon feküdt, ott tilos a látogatás. Nem is akarták beengedni. De az anyám ÚGY nézett. És akkor mondták, hogy rendben, kap öt percet. Azzal ment be, hogy ő ugyan nem nézi az óráját, nem mozdul onnan, amíg ki nem rúgják. És volt az tizenöt is. Mert ott emberek dolgoztak még az intenzíven is. Anyám el tudta mondani, amit szeretett volna, sőt még választ is kapott. A bátyja sajnos már nem ért oda időben.
Anyámnak a mai napig sokat jelent az a tizenöt perc. De ha akkor, ott egy kevésbé emberséges ember állja az útját, nem biztos, hogy bejutott volna.
Másokra vagyunk utalva. Hiába gondoljuk, hogy nem hagynánk, mert hagynánk. És ez rossz. Mert van a kórházi szabályzat, és vannak a szent dolgok. A halál az.
