Mindenki tudja, milyen az, amikor a távolból, valahol a város gyomrából hallatszó halk morajlás azt jelzi számunkra, hogy még fél perc, és végre itt a metró. Aztán a morajlás zajjá erősödik, és végül befut a várt szerelvény.
Madridban az történt, hogy a megszokott hangok megvoltak, a morajlás és a felerősödő csörömpölés is egyaránt, de a metró elmaradt. A peronon az emberek nem hittek a szemüknek (vagy a fülüknek), hiszen a szerelvényt nem látták sehol, az mégis nagy robajjal megérkezett, fékezett, hallatszott, ahogy kinyitotta az ajtóit, sőt, egy fél perc után tovább is ment – otthagyva ledöbbent utasait.
Mi a fenet volt ez? – látszódott az értetlenség és a zavarodottság a várakozók arcán. Aztán a láthatatlan, szellemmetró távozását követően egyszer csak megszólalt a Szellemirtók zenéje, és a spanyol Shackleton kreatívügynökség reklámja a kijelzőkön. Nagy kő eshetett le a szívükről.
A metróhangokat az alagútba installáló ügynökség ezzel az igen hatásos reklámmal arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy ha nem hirdeted magad és a céged (természetesen az ő segítségükkel), akkor láthatatlan maradsz, és a kutya sem figyel fel rád.
