Imádni valók a női szellemirtók, már csak egy jó film kéne köréjük

A legtöbben az új Szellemirtókat azért támadták jó előre, mert a régi pasigárdát négy nőre cserélték. A film szerencsére bizonyítja, hogy ez a lehető leghelyesebb döntés volt. A négy színésznő nem az 1984-es eredetiben megismert pasikarakterek női változatát alakítja, hanem teljesen új figurákat, akikben nagyjából két közös pontot lehet felfedezni: ők is geekek, és köztük is van egy afroamerikai szereplő. Annyiból még kicsit szimpatikusabb is az új banda, hogy a csapattagok itt mind teljesen egyenrangúak, míg régen Bill Murray-t igencsak kiemelték a többiek közül. Most is volt egy nagy sztárkomikusuk Melissa McCarthy személyében, de ő egyáltalán nem lett fontosabb szereplő a többieknél, ráadásul

a legviccesebb dumákat és jeleneteket a sztárstátusszal aztán egyáltalán nem vádolható Kate McKinnon kapta, akinek a madonnás táncjelenetéért simán adnék egy Golden Globe-jelölést komikusi kategóriában.

Ha valamiért érdemes volt elkészíteni az új Szellemirtókat, akkor az pont ez a négy csaj volt, akikre egyáltalán nem lett túl nagy az ikonikus kezeslábas, sőt olyan frissességet hoztak a képletbe, amitől ez az új film még akkor is szimpatikus lett, ha más szempontból amúgy telis-teli van fájdalmas hibákkal.

Régi idők dicsősége

A Szellemirtók reboot lett (amikor nem folytatnak, illetve nem remake-elnek egy szériát, hanem újraindítanak és újragondolnak új szereplőkkel, új ötletekkel, és akár új történettel dolgozva), és nem remake. Egy olyan világban járunk, ahol most először törnek ki a szellemek, és senki sem emlékszik a nyolcvanas évek szellemirtóira, mert ebben a világban ők nem léteztek. Ez nagyon helyes elgondolás, hiszen az újrakezdésnél elengedhetetlen a régi gyökerek eleresztése és minél több friss gondolat felhasználása.

Csakhogy a nagy újragondolás közben Paul Feig rendező (A kém) és a Sony stúdió nem tudott megszabadulni a régi film bűvkörétől, és azt gondolták, hogy hiába az új karakterek és az új sztori, a nézőket minél többször kell emlékeztetni a régi filmre is. Nemcsak a logót és a főcímdalt hasznosították újra – utóbbi az új változatban bántóan béna lett –, hanem megjelenik a filmben Slimer, a mindent felzabáló, zöld szellem, a Habcsókember, és még a felhőkarcoló felett cikázó villámokat lövellő félelmetes viharfelhő is, egy kis csavarral felbukkan az irodájuknak otthont adó elhagyott tűzoltó-parancsnokság, és persze a jellegzetes szellemirtómobil is. Persze kell néhány átvétel, hogy a néző tudja, hogy tényleg egy Szellemirtók filmet – így néznek ki az eredeti film szereplői mostanában – néz, de a túl sok emlékeztető inkább csak arra jó, hogy tízpercenként kirántson a filmből, és eszünkbe juttassa, milyen klassz is volt az 1984-es változat. Ez a sok döcögős nosztalgiázás valószínűleg annak is szólt, hogy produceri szinten az eredeti alkotók is ott ólálkodtak a produkció körül, ráadásul Rick Moranis kivételével mind feltűnnek egy rövid cameo erejéig. Fáj látni, hogy a film mennyire nem tud mit kezdeni ezekkel a vendégszereplésekkel: Bill Murray cameója például kínosan erőltetett és humortalan lett.

A látvány vonzásában

Egy Szellemirtók film esetében persze fontos a látványvilág, és a jól kivitelezett szellemek és démonok, de egyik korábbi Szellemirtók mozira sem a jól koreografált akciójelenetei miatt emlékezünk vissza szívesen, hanem a humoráért és a szívéért. Sajnos a Sonynál úgy gondolták, hogy speciális effektusoktól – amúgy a szellemek kifejezetten jól néznek ki, és sokkal félelmetesebbek, mint a 84-es verzióban – túlzsúfolt, végső nagy akciójelenet nélkül nem lehet manapság nyári filmet készíteni, így a film végén a négy csaj úgy irtja a protonpuskákkal a túlvilág lényeit, mintha csak egy Marvel-mozi végső nagyjelenetét nézném.

Ez a szuperhősfilmekbe illő óriási akciózás idegen testként lóg le a filmről, és láthatólag a rendező is kissé ügyetlenül mozog ezen a hozzá nem illő terepen. Aki látta Paul Feig előző filmjeit (Koszorúslányok, Női szervek, A kém), az tudja, hogy a rendező elsősorban abban jó, hogy őrült szituációkba sodorja hőseit, ahol vadul improvizáltatja őket, és a legjobb dumákat végül beválogatja a filmbe. Csakhogy egy speciális effektusokkal telirakott filmhez alapos tervezés kell, és jól megtervezett jelenetek, melyek így sokszor nem engedik kibontakoztatni Feig jellegzetes humorát. Ráadásul ő nem igazán sztoriközpontú rendező. A filmjei inkább vicces szituációk laza sorozatából állnak többé-kevésbé össze, csakhogy ez a stílus egy szorosabb történetvezetést kívánó filmnél nem feltétlenül jelent jót. A Szellemirtók kissé széteső, és sok esetben vontatott lett, és a viccek is meglehetősen egyenetlenül működtek benne.

Már bejelentették a folytatást

A film egyik üde színfoltját mindenképp Chris Hemsworth jelenti, aki látható örömmel játszik egy egysejtű agyával határos agykapacitású együgyű fickót. Azok a jelenetek, amikor ő a vásznon van, szinte mindig piszkosul viccesek.

Feig továbbra is azokban a jelenetekben érzi igazán otthon magát, amikor a szereplői nem csinálnak mást, csak jártatják a szájukat egymás társaságában. Ilyenkor szabadjára engedi csodás színésznőit, és hagyja, hogy kedvükre marháskodjanak, és ez a laza spontaneitás az, ami sokszor annyira szerethetővé teszi az új Szellemirtókat. Sajnos ezek a jelenetek gyakran mennek a cselekmény feszességének rovására, és azt kell mondjam, hogy bármennyire imádtam nézni ezt a négy zseniális komikát, 116 perc egyszerűen túl sok volt belőlük. Az Egyesül Államokban két hete már megvolt a premier, és ugyan a film nem hozott erős számokat, azért nagy bukásnak sem nevezhető. A Sony már bejelentette a folytatást, amit örömmel támogatok abban a reményben, hogy talán másodjára egy jobb történettel, feszesebb cselekménnyel és kevesebb feleslegesen felduzzasztott akciójelenettel Melissa McCarthyék végre egy hozzájuk méltó filmet kapnak maguk köré.