Az emberek – vagy legalábbis az európai emberek – régen, mondjuk úgy a kései antikvitástól egészen a felvilágosodás koráig nem nagyon úszkáltak, se pragmatikus célból, se csak úgy úri passzióból; ami azt illeti, nem is igazán tudták, hogyan kell. A tavak, folyók és a tengerek gyanús, veszélyes, ijesztő helyeknek tűntek, amelyekbe jobbnak látszott nem belemerészkedni. A mai értelemben vett sportolás fogalma (azaz: testedzés pusztán szórakozásból vagy a jobb egészségért) pedig még nem igazán létezett, ahogy a fürdőruha sem, ami szintén nem könnyítette meg a dolgot. Az úszást gyakran tiltották is, főként az egyetemi városokban, ahol a zabolátlan ifjúság hajlamos volt időnként kissé elvetni a sulykot; a törvényeket, némileg paradox módon épp azért hozták, mert túlságosan sokan fulladtak vízbe ilyen-olyan okokból, noha joggal gondolhatnánk, hogy a vízbefulladás elleni egyetlen ésszerű intézkedés az lenne, ha megtanítanák az embereket úszni.
Ez néha egészen abszurd helyzetekhez is vezetett: a Duna melletti Ingolstadtban például ha valaki beleveszett a vízbe, annak a holttestét temetés előtt még jól meg is korbácsolták, Cambridge-ben pedig két nyilvános korbácsolás, tíz shillinges pénzbírság és egy nap kalodában töltött nap járt a vétkesnek, a visszaesőket meg kiutasították a városból. Nálunk még az első és a második Ratio Educationis (1777, 1806) is kimondta, hogy „nyáron ragadó folyókban fürdeni vagy úszni” a legszigorúbban tilos – noha akkoriban már például Angliában több iskolában is kísérleteztek úszásoktatással.
A Balaton a századforduló környékén (fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum)
Jellemző, hogy a Balaton melletti települések lakói sem igen használták a tavat úszásra vagy legalább pancsolásra; így történhetett, hogy az első – dokumentált – balatoni úszást nem egy helyi, és még csak nem is egy magyar ember hajtotta végre, hanem egy angol úr, a kitűnő sportember hírében álló Hompes-Bollhei báró, aki előszeretettel időzött Magyarországon – elsősorban állítólag a szép tájak és a szép hölgyek vonzották hazánkba. 1787-ben egy nap valahol Fürednél csónakba szállt, és mélyen beevezett a tóba, azonban a rozoga lélekvesztő közben léket kapott, és rohamos sebességgel süllyedni kezdett, úgyhogy a báró inkább kiugrott, és körülbelül 6-7 kilométert úszott visszafelé, míg végül épségben partot nem ért. A csuromvizes – és valószínűleg majdnem teljesen meztelen – angol ott aztán rögtön bele is botlott egy előkelő társaságba, akiktől ruhát kért, ám hiába próbálkozott anyanyelvén, majd németül is, sajnos nem járt sikerrel. Az akkoriban országos hírűnek számító költő, Pálóczi Horváth Ádám, aki számos versében énekelte meg a Balatont, így számolt be az esetről:
Mikor közel vólt a’ parthoz, eleget kiáltozá:
Mantel, mantel! de nem érté senki, ’s elő se hozá.
Kéntelen vólt amaz első ártatlan őltözetben
Kiszálni, a’ sok piperes ruhás gyűlekezetben.
A’ szemérmes Kis Asszonykák szemeiket befedték,
Csak az árnyék tartón által ’s újjok közt nézegették,
Mert nem bújhatott árnyékra ’s a’ figefa alá itt,
Hogy befedné levelekkel ártatlanság-ruháit.
Persze, ez még nem igazi Balaton-átúszás volt; arra még jó száz évet várni kellett. Vagyis, ha pontosak akarunk lenni, Wesselényi Miklós báró (megint egy báró!), az árvízi hajós 1847-ben Füredtől Tihanyig átúszta ugyan a Balatont, ami a maga idejében igen komoly teljesítménynek számított, de azért az inkább csak afféle bemelegítés volt. Az első valódi Balaton-átúszónak épp ezért a remek nevű Szekrényessy Kálmánt szokás tekinteni, aki 1880. augusztus 19-én tempózott át Siófokról Balatonfüredre, ahol a hírek szerint több ezres (de minimum több százas) ünneplő tömeg fogadta; az előkelő fürdővendégek és a helybéli gazdálkodók mellett még maga az angol konzul is a fogadására sietett a családjával együtt. A 34 éves, dagadó izmú, hetyke bajuszú dzsidáskapitány vállalkozásának sikerében nem mindenki hitt, egyes lapok egyenesen képtelenségnek nevezték a tervet, és természetesen sokan fogadtak ellene nagyobb összegekben is, ám Szekrényessy kicsit kevesebb mint hét óra alatt simán teljesítette a távot.
„Előbb egész testét beolajozták. Pázmándy Béla és Labros urak kisérték, mint ellenőrök csolnakon. Szekrényessy 11 óra 7 perczkor kezdte meg az úszást s 5 óra 58 perczkor érkezett meg Füredre. Az úszó, kinek izmai bámulatra méltón edzettek, könnyen hasítá a hullámokat és folytonosan beszélgetett kisérőivel. Fél négykor láthatólag kifáradt, de egy kis bort vevén magához, visszanyerte erejét. Megérkezése perczében mozsarak durrogása üdvözölte. Az úszó megdörzsöltetvén, pár csésze teát s kalácsot vett magához, többet ennie nem volt megengedve. Ágyba küldetett, később másodszor megdörzsöltetett, azután jó vacsorát fogyasztott el. Szekrényessy az egész után, hét óra alatt, semmit sem evett. Kezei egészen megfehéredtek s hónalja kissé megdagadt.”
Szekrényessy Kálmán portréja (fotó: Wikipedia)
Szekrényessy nem a semmiből jött; meglehetősen kalandos ifjúság állt mögötte. Amint az Szekrényessy Attila történész (egyúttal a nagy Balaton-átúszó ük-unokaöccse) vonatkozó cikkéből kiderül, Kálmán apja, Szekrényessy József, Széchenyi belső munkatársa és bizalmas embere volt, valamint ügyvéd és Pest első közjegyzője, aki a szabadságharc után sokakat mentett meg a kivégzéstől. Az 1850-60-as években a Margitsziget, Orczy-kert, Rudas fürdő, Lóversenytér és Császár fürdő ismert bérlője volt, Kálmán pedig itt, apja fürdőbérleményeiben tanul meg úszni. Elvégezte a bécsi katonai akadémiát, a pesti Zeneakadémiát, hallgatott orvostant és jogot. Összesen tíz idegen nyelven beszélt.
1866-ban, húszéves korában a porosz–osztrák–olasz háború észak-itáliai frontjának egyik legnagyobb ütközetében, a custozzai csatában tüntette ki magát, később részt vett a francia-porosz háborúban, a spanyolországi polgárháborúban a Don Carlos híveiből toborzott karlisták oldalán, az orosz-török háborúban a török hadban, majd feltűnt az egységes Olaszországért harcoló Garibaldi seregében, illetve a Balkán-félszigeten szüntelen tomboló háborúkban. Közben színdarabokat, regényeket, verseket és tanulmányokat írt, rajzokat készített és még a fényképezésbe is belekóstolt. Bejárta az egész világot Bécstől Szentpétervárig, Londontól Konstantinápolyig, és ahogy az egy fiatal tiszttől elvárható, valósággal hajszolta a gáláns kalandokat.
Szekrényessy Kálmán szobra Siófokon (fotó: Wikipedia)
Az úszással 1875-ben, a Matthew Webb-féle La Manche csatornaátúszás hatására kezdett komolyan foglalkozni,: edzett a dán szigeteknél, valamint az északi-tengerben Helgolandnál, és több alkalommal átúszta a Boszporuszt is. Amint azt Szekrényessy Attila írja, 1879. április 24-én, a királyi pár aranynásza alkalmából rendezett berlini estélyen Szekrényessy Kálmán angol mintára tiszttársainak fogadást ajánlott, miszerint képes bármely európai tó vizében egyéni rekordteljesítménynek megfelelő távúszást végrehajtani. Sajnos az időjárás kissé szeszélyesnek bizonyult, így aztán egy hónapig tologatták az időpontokat, míg végre – 140 ezer forint fogadási összeg mellett – augusztus 29-én végre megtörtént a történelmi jelentőségű Balaton-átúszás, ami igazi médiaszenzációt keltett az egész Monarchiában, sőt, még azon kívül is: Szekrényessy még egy színaranyból készült serleget is kapott Angliából.
Még három ízben úszta át a Balatont, legutoljára 49 évesen. 1883-ban megalapította az első magyar sportújságot, amely a nem túl fantáziadús Sport nevet viselte, 1888-ban pedig az első magyar sportegyesületet, a Magyar Testgyakorlók Körét. Dolgozott a Pesti Hírlap munkatársaként, és komoly részt vállalt a léghajózás hazai meghonosításában. Állítólag ő alkotta meg a kerékpár és az erőgép szavainkat is. 1923-ban, 77 éves korában hunyt el Budapesten.
