Amikor kezet fogunk, arcán látom ugyan a fáradtságot, de szemei úgy ragyognak, arca pedig úgy nevet, mintha csak egy mese főhőse lenne, aki épp túljárt a király eszén, és elnyerte legszebb lányának kezét. A fejemből pattant mese pedig tényleg megelevenedik, amikor József csodaszép felesége nyit ajtót nekünk, és beszippant minket az a kiegyensúlyozott boldogság, amiben az öttagú Mádi család éli a mindennapjait. A háttérben felszabadult gyerekkacajt, örömteli visítást hallunk, a háznak pedig minden szeglete egy vidám család ujjlenyomatát őrzi. Ezek között a képkockák között látom meg annak a nőnek a tekintetét, aki úgy pillant férjére, hogy abban az egy másodpercben benne van minden: erő, hit, szerelem, büszkeség és hála. Mádi Józsefet Éva jelölte a legjobb apuka címére, a tudta nélkül, az utolsó pillanatban, a határidő előtt pár órával küldték el kisfiával azt a levelet, aminél szebben köszönetet mondani egy férfinak talán nem is lehet. Meséljen most ez a levél arról a férfiról, férjről és édesapáról, aki erős sziklaként minden lélegzetével a családjáért él!
“Gyermekkorom óta ismerem: ő volt az első szerelmem. Tinédzserek voltunk még az első rejtett kézfogós párkapcsolatunkban, de az élet elsodort minket egymástól. Nekem született egy gyönyörű kisfiam, Kristóf, aki a történet ihletője. A házasságom tönkrement. Talán túl fiatal voltam, és magamra maradtam ezzel a gyönyörű, barna szemű poronttyal.
A kisfiam számára hétéves koráig én jelentettem a családot. Egyedül vittem mindenhova, és titokban sírtam azokon a programokon, amikor apuka helyett apukának kellett lennem. Aztán, amikor beletörődtem, hogy ez a sorsunk, megtörtént a csoda. József 12 év után az iwiwen ismerősnek jelölt. Nagyon csodálkoztam, de társalgásba elegyedtünk, amit néhány héttel később randi követett.
Nem köntörfalaztam, közöltem vele, hogy van egy első osztályos kisfiam, nagyon jól megvagyunk mi ketten, és csak akkor fogom neki bemutatni, ha közöttünk komolyabbra válik a kapcsolat. Nem akartam, hogy Kristóf csalódjon, és nem akartam én sem csalódni. József türelmes volt. Csak akkor jött hozzám, amikor Kristóf már aludt, vagy amikor láthatáson volt. Aztán egyszer úgy adódott, hogy találkoztak az otthonunkban. Azonnal egy hullámhosszra kerültek.
Újabb csodának lehettem a szemtanúja: a kisfiam végre nemcsak velem társasjátékozott, nemcsak nekem olvasott, de József elkísért minket egy-két iskolai ünnepségre is. Kristóf három hónappal később vacsora közben odafordult a páromhoz, és közölte: “Én úgy érzem, hogy te vagy az apukám, és mostantól szeretnélek apának hívni.”
Ezt a mondatot mindketten megjegyeztük. Rajtam a jeges rémület hullámai kezdtek eluralkodni, hiszen Józsinak nem voltak apai tapasztalatai, ő “készen kapott” egy hétéves gyermeket, aki nem az ő nevét viseli, egy gyereket, aki bízik benne, és akiért felelősséggel fog tartozni. A fiúk szeme könnyes volt.
Próbáltam lebeszélni Kristófot, hiszen akárhogy is, de neki van egy biológiai apukája, ám ez a kis manó egyre csak azt mondta, ez az ő döntése, és várja a választ, és Józsi azt mondta: igen, az apukája lesz. Azóta kilenc év telt el, kapcsolatuk példaértékű, a kilenc év alatt pedig rengeteg olyan dolog történt, ami mind az bizonyítja, hogy ez a férfi remek apa.
Az első közös gyermekünk, Kende, 2009-ben született meg, 36 hétre. Hat hónapig gondolkodott a névválasztáson, hogy az egész életében megfeleljen a kisfiúnknak. Soha ki nem hagyott egy nőgyógyászati vizsgálatot sem, és végig ott volt velem a vajúdás és a szülés alatt. Egy-egy rosszabb nap után elég volt neki, ha Kristóf azt mondta, hogy szeretnék »Mádi« lenni, vagy Kende átölelte hurkás kis karjaival. Kende fiunk kétéves volt, amikor meghalt a férjem nővére. Ekkor minden este a gyerekekkel aludt el József. Megnyugtatta őt a srácok szuszogása.
Akkor lett igazán boldog, amikor egy messzi útján felhívtam, és közöltem vele, hogy terhes vagyok. A fiaimat soha nem mutatta ki egyetlen terhességi gyorsteszt sem, így reménykedtem, hogy ez a kis albérlő kislány lesz. Örömünk öt hétig tartott. Kiderült, hogy méhen kívüli terhes vagyok. Igazából fel sem fogtam, mi történik velem. Józsi vitt egyik vizsgálatról a másikra, aztán be a kórházba, majd otthon is helytállt a fiúkkal.
Megműtöttek, de nem akartam gyógyulni, ezért öt nap múlva egy nagyobb műtét következett. Józsi ült az ágyam mellett, amikor jött az altatóorvos és megkérdezte, hogy a férjem-e. Akkor még nem voltunk házasok, így nem lehetett volna mellettem, de József felnézett, és így szólt: »Még nem a feleségem, de amint kikerül innen, az első adandó alkalommal feleségül veszem!« Velem maradhatott, és átadtam neki a levelet, melyet előző este írtam arról, hogy mit hol talál, ha esetleg tragédia történne velem, valamint megígérte, hogy Kristófot nem hagyja magára akkor sem, ha én esetleg…
Túléltem a műtétet, hiszen írom a nevezését, de egy év pokol következett. A házasságkötésünk csodálatos volt, bár a szülei nem támogatták őt, nem jöttek el az esküvőnkre, hiszen a nővére csak nemrég távozott közülünk. Tényleg elvett a műtét után két héttel, úgy, hogy mindenkivel szembement.
Aztán jött a letargia. Neki az elvesztett testvére, nekem az elvesztett gyermek miatt. Nem sikerült teherbe esnem, és már pszichológushoz akart vinni, amikor a születésnapomon, tizennégy hónappal a műtét, tizenhat hónappal a nővére távozása után kiderült, hogy terhes vagyok.
Közösen jártuk végig azt az utat, amit Kendével, és ismét a szülőszobán találtuk magunkat, ismét jó pár héttel a kiírt időpont előtt. Kislányunk született, Luca. Amíg a koraszülöttosztályon volt a pici lány, ő tanult Kristóffal, vitte Kendét oviba, mosott, takarított, és támogatott engem. Mellesleg dolgozni is eljárt. Hazaérkezésünk után sem volt ez másként. Ez a kislány ismét boldoggá varázsolt minket.
Hálás vagyok ennek a férfinak azért, mert egy olyan gyermeknek adott apaképet, aki ilyennel nem rendelkezett, és aki ugyanolyan szeretne lenni, mint ő. Kristóf minden adandó alkalommal rágja Józsi fülét, hogy vegye a nevére, pedig már 16 éves.
Kende kiköpött József. Na jó, talán a szemét tőlem örökölte, de ízig-vérig Mádi József. Ennek a most hétéves kis embernek fát lehetne hasogatni a hátán, rajongásig szeret mindenkit, és mindenkihez van két jó szava, akárcsak az édesapjának. A kislányunk hároméves és szerelmes az apukájába. Nagyon sok időt töltöttek együtt, mivel anyagi gondok miatt már egyéves korában vissza kellett mennem dolgozni, így József a szabadnapjait Lucával töltötte. Igazi szimbiózis az övéké. Apuka hagyja, hogy a kislánya csatokat tegyen a hajába, kilakkozza a körmeit, és még sorolhatnám a közös programjaikat.
Aztán itt vagyok én mint feleség, nő és anya. Ez a férfi megmutatta nekem, hogy egy idegen, készen kapott gyermeket is lehet sajátként szeretni, nevelni, terelgetni. Ez a férfi rajongásig szereti mindhárom gyermekünket. Ez a férfi elfogadta, hogyha nekem dolgoznom kell, akkor ő nemcsak apuka, de anyuka is lesz. Ő az, aki apaként helytáll, amikor én a tanulmányaim miatt távol vagyok. Ő az, aki ha kell, szülői értekezletre megy, vagy orvoshoz viszi a gyerekeket, és ő az, aki ki meri jelenteni mindenki előtt, hogy nálam csodálatosabb anyát nem találhatott volna arra, hogy gyerekeket ajándékozzon neki. Neki minden természetes, úgy érzi, hogy apaként teljes lett az élete.
Ő készen kapott egy családot, és egyik pillanatról a másikra apává vált. Alkalmazkodott hozzánk és úgy alakította apai lényét, hogy az észrevétlenül belengte és belengi mindennapjainkat. Imádattal csüngünk minden szaván, és ő is imád minket. Talán közhely, de tényleg példát mutat életével, cselekedeteivel, állandó igazmondásával.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy visszasodorta őt hozzám!”