Mindenki utálja a férjemet

Szia, kedves Soma!

A problémám igazából teljesen egyszerűen hangzik, de valahogy mégsem tudom helyére tenni a dolgokat. Én az az igazán befelé élő emberke vagyok, aki jól megrágja a dolgokat. Az emberek gyorsan a bizalmukba fogadnak, mert átérzem a gondokat, és nem is jelent problémát másoknak lelki erőt adnom. Van egy-két ember, aki ismeri a gondjaimat, mondhatjuk, hogy nem is értem, miért kötötten ki nálad, vagy miért nem próbálom meg magamtól mozaikokból összerakni a képeket.
De úgy érzem, talán Te rávilágíthatsz valamire, mint kívülálló személy, amit én már képtelen vagyok dekódolni.

Szóval, van egy férjem, aki nagyon érdekes figura, utálja mindenki a környezetemben őt. Először csak a saját családja utálta, ma már az enyém is.
Képtelen empatikus lenni az emberekkel – vagyis nem is akar az lenni. Nem tud társaságban ellazulni, csak akkor, ha róla van szó. Nem tud csak azért figyelni, hogy adjon. Sőt nem tud, nem képes csak úgy adni. Szóval egy ember, akit simán áthúzhatnánk egy egyenes vonallal, olyan, mintha nem is volna szíve.

És én szeretem. Nem azért, mert mazochista vagyok, nem azért, mert önbecsapás ez most (ezeket a kérdéseket már átrágtam), hanem azért, mert szerethető, és én elfogadtam olyannak, amilyen. Velem nem ilyen, engem végighallgat, a kislányunkat imádja, elég okos, racionálisan ugrik a dolgoknak, de mellette a tenyerén hordoz (persze a saját keretein belül, de nekem ez is bőven elég). Szeret minket. Teljesen ellentétesek vagyunk, kiegészítjük egymást. Kislányunk pedig egy remekmű. Szóval a házasságunk jó, én tudom kezelni a természetét, és ő is tudja hozzám a használati utasítást. Szóval a látszat csal, nem egy undok béka, akiből majd királyfi lesz: ő a királyfi, aki általában egy undok béka.

Édesapja pedig egy végtelenül önző ember, aki ezt soha nem is söpörte a szőnyeg alá …

A szülei elváltak, az édesanyja a szívével élő ember, aki annyira a küzdésre koncentrált, hogy csak magára tud már figyelni. Nem ismertem fiatalabb korában, de úgy hiszem, mindig hajlama volt rá. Édesapja pedig egy végtelenül önző ember, aki ezt soha nem is söpörte a szőnyeg alá, bár azt hiszem, nem is igazán sikerült volna neki. Ezt csak azért írtam le, hogy tömören rálássál a háttérre: semmi különös, csak a jó magyar átlag. A fiútestvér, aki három évvel fiatalabb nála, szívből utálja, a mai napig rivalizál vele.

És itt jön az én családom. Régóta zavart már, hogy amikor hazamentünk, a párom félrevonult, mindig külön olvasgatott, csak ne kelljen a családom tagjaival “jópofiznia”. Kértem, hogy legalább egy kicsit próbáljon meg vegyülni. Apukám elég öntudatos ember, kétkezi munkás, nyilván úgy érezte, lenézik őt. Hatvanadik születésnapján nagyon drasztikusan ki is jött belőle: olyan igazi olaszos kitörés volt ez, mediterrán módra, magyarul. A barátnőm is felhívta a figyelmemet rá, hogy ez a viselkedés neki sem tetszik, de majd én biztos megtanítom rá, ha eddig nem sikerült neki magától, hiszen én jó fej vagyok, pszichológus alkat.

Beszélgettünk sokat erről, azt érzem, hogy ez nem fog megváltozni, talán enyhülhet, de nem igazán akarok megváltoztatni senkit. Megtanítani próbálom sok mindenre, ahogy én is tanulok tőle. Nem tudom, hol van a kutya elásva. Nem akarok már sehová menni, lassan már én sem igazán tudok alkalmazkodni a családjához, őket okolom. Messze élünk családtagjainktól, ritkán látogatunk haza, de én ennek ellenére ápolom a kapcsolataimat, nekem fontosak az emberek, akiket magam köré gyűjtöttem, és a család is fontos. A szüleim indítottak el minket, sok mindent kaptunk tőlük, fáj, hogy a férjem nem akarja őket tisztelni, becsülni (ha már szeretni képtelen).

És közben folyamatosan a saját családja szeretetéért küzd, ami persze teljesen természetes. Szóval egy komplexusháború kellős közepén vagyunk, csak fogalmam sincs már, hogy itt nekem mi a feladatom, mi a szerepem. Az érzelmeim kesze-kuszák, összegabalyodtak. Szerinted?
Mit kell tennem?

Szia!

Hagytam magamban érni a problémádat, és a következő ugrott be, mint kulcsgondolat: megértés, és megértetés. Mivel ebben a helyzetben te vagy a fő megértő, ezért – ha segíteni szeretnél – neked kell a fő megértetőnek is lenned. Hiszen végül is mindenkit meg lehet érteni. Hogy megértetni, és elfogadtatni sikerül-e a másikat, azt nem tudom, de legalább próbáld meg! Bízzunk benne, hátha elindul valami pozitív változás!

A férjed szüleiről azt írtad, hogy mindketten alapvetően magukkal vannak elfoglalva. Feltehetően gyermekkorában sem kapott tőlük elég figyelmet, ezért van az is, hogy: “nem tud társaságban ellazulni, csak akkor, ha róla van szó.” Végre rajta van a figyelem, amivel nem lett jóllakatva! (Bár, hozzáfűzöm, nem hiszek abban, hogy minden sérülésünkért és problémánkért a szülőket kell hibáztatnunk. Kis korkülönbségű, együtt fölnőtt édestestvéreknél is gyakran látom, hogy, bár ugyanazt a genetikai állományt hozták, ugyanazt a neveltetést, a szülők nem kivételeztek velük, mégis egészen másként reagálnak a körülöttük levő világra. Míg a szülők nem odafigyelése az egyikben bizonytalanságot, befeléfordulást hozott, a másikban lobogó exhibicionizmust és erős szocializáltságot. Az ember egyébként hajlamos rá, hogy másokat okoljon a hibái miatt. (Freud óta a szülőket divatos.)

No, de vissza az eredeti gondolatmenethez. Feltételezzük azt, hogy a férjedre elmondott előbbi okok igazak. Már ha fontos egyáltalán valami okot keresnünk, itt az összefüggések bonyolult, és megfejthetetlen világában…
De az biztos, hogy mégis könnyebb valakit megértenünk, ha sejtjük az okot. Mindenesetre egy olyan embernél, aki önző szülők mellett nőtt föl, nagy valószínűsége lehet annak, hogy ha bekerül egy olyan családi közegbe, ahol egymásra figyelő emberek vannak, ez felhozhat benne feldolgozatlan sérüléseket, és ez blokkolhatja. Ha ezt sikerül megértetned a szüleiddel, talán
ők is jobban elfogadják az ő viselkedését.

Azt írod: “lassan már én sem igazán tudok alkalmazkodni a családjához, őket okolom.” Na de ki tudja, ők miért lettek ilyenek? Ők mit kaptak, mit hoztak, mit láttak, hogy ilyenné váltak? Bennük vajon milyen blokkok vannak? Ők milyen szeretet-mintát hoztak magukkal? Végül is bizonyos szempontból mindegy is, sokkal inkább az számít, hogy vajon hogyan lehetne a szívüket némileg megnyitni, ha ugyan te tényleg szeretnél ezen dolgozni? Azt tapasztaltam, hogy a legnagyobb gyógyító erő a megértés, és elfogadás. Amikor nem várunk el a másiktól mást, mint amit adni képes. Nem követelőzünk, és igazából nem akarjuk megváltoztatni. Kissé ördögi körnek tűnik, úgy remélni a változás elindulását, hogy ne akarjunk senkit se megváltoztatni. Pedig mégis ezt látom a legjobb megoldásnak. Megértetni apukáddal, hogy a férjed nem bántani akarja, egyszerűen valami miatt ő most erre képes. És ha nem várnának el – akár kimondatlanul is – tőle más viselkedést, hanem őszintén, és tényleg elfogadnák őt olyannak, amilyen, akkor lehet, hogy épp ez az elfogadás oldana a blokkjaiból.

Persze neked is el kell fogadnod az ő szüleit. Senki nem törhet pálcát a másik fölött, úgyhogy hagyd abba az okolásukat, nem mégy vele semmire. Ha nem tudod elfogadni őket, nem szeretsz velük egy társaságban lenni, önerőszaknak éled meg, akkor nyugodtan ritkítsd az együttléteket! Nem hiszem azt, hogy családtagoknak feltétlenül, és minden áron közeli lelki-érzelmi kapcsolatban kell egymással lenniük. Van úgy, hogy ez egyszerűen nem megy. Persze, jobb, ha működik, de végül is van olyan helyzet, amikor az a maximum, hogy nem bántják egymást. Bizony gyakran előfordul, hogy egy családba kerülnek egészen más lelki beállítottságú emberek. Mindenáron megpróbálni összehangolni őket, csak azért, mert családtagok, energia-folyatás lenne.

Az, hogy a férjed nem tudja kifejezni a szüleid előtt az érzelmeit (nyilván a saját szüleivel szembeni érzelem kinyilvánításával is bajban van), nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem becsüli, és nem tiszteli őket. Ezt mondd el a szüleidnek is! Egymás megértése nélkül nem fog enyhülni a feszültség. Nyilván a férjednek már sokszor magyaráztad a szüleid aspektusát, ne mondd el neki többször, mert amíg elvárást, és nem elfogadást fog érezni, nem fog tudni kiengedni.

Az, hogy nem tud (rajtad, és a kislányotokon kívül) másnak adni, ez is arra utal, hogy nincs rendben magával. Érdemes lenne elkezdenie magán dolgozni, mert ha ezen a vonalon marad, egy begubózott, keserű, és társfüggő emberré válhat! Ugyanis két alapvető módon kaphatunk emberektől energiát.
Az egyik, ha mi magunk is adunk. Ugyanis adva kapunk. A másik, ha különféle módszerekkel (rengeteg van) elszívjuk a másiktól az energiát. (Lehet hatalmi drámával, megaláztatással, harsánysággal, túlzott titokzatossággal, erőszakos módon, panaszkodással, érzelmi zsarolással, stb…) Szóval, jó lenne valahogy ráébreszteni a férjedet arra, hogy egyszerűen könnyebb, kellemesebb lenne az élete, ha meg tudna nyílni másoknak, és tudna adni. Nem azért, mert te így nem fogadod el őt, hanem azért, mert tudod, hogy sokat adnak az emberi kapcsolatok, amiktől most akaratlanul is megfosztja magát.

Bizonyára nem véletlen, hogy épp te, aki olyan megértő vagy, és másoknak adsz lelki erőt, egy ilyen fejlődési lehetőséget kaptál, hogy még tovább mélyítsd a benned lévő bölcs, nagy elfogadó lelket! Sok-sok erőt hozzá!

Soma Mamagésa

Soma a soma@nlcafe.hu e-mail címre várja leveleiteket!

Tipp: Soma leveleit a Szeressünk rovatban olvashatjátok el! Klikk ide! »