A Great Chicago Fire, vagyis az 1871. október 8. és 10. között Chicagóban tomboló nagy tűzvész hatalmas pusztítást végzett: nagyjából 9 négyzetkilométernyi területet perzselt fel (köztük a városközpontot is), körülbelül 300 ember halálát okozta, 17 000 épületet semmisített meg, és több mint 100 000 chicagói lakost tett otthontalanná. A tűz a városközponttól délnyugatra fekvő egyik negyedben, egészen pontosan DeKoven Street 137. szám mögötti sikátorban, egy pajtában ütött ki este 9 óra körül, majd villámgyorsan terjedt tovább, köszönhetően a hosszú ideig tartó forró, száraz, szeles időjárásnak és a város látképét akkoriban alapvetően meghatározó faépületeknek.
A katasztrófa fő felelősét hamar megtalálták, meglepő módon
egy tehén személyében.
A gyújtogató hajlamú szarvasmarháról (a nevét sajnos nem tudjuk, de bizonyára Daisy lehetett) amely bizonyos Patrick és Catherine O’Leary tulajdonában állt, már október 9-én, a kora reggeli órákban (vagyis akkor, amikor még javában zajlott a tűzvész) beszámoltak a helyi lapok: állításuk szerint tűz akkor keletkezett, amikor a tehén felrúgott egy petróleumlámpát, miközben Mrs. O’Leary éppen megfejte.
Miután a tüzet eloltották, a média szokás szerint tovább görgette a történetet: egyes lapok arról számoltak be, hogy O’Leary asszony illegálisan árulta a tehén tejét, és amikor a városi tisztviselők erről tudomást szereztek, visszavonták az engedélyét. A tüzet, úgy vélték, bosszúból okozta. Más újságok azt állították, hogy a tűz baleset volt, és hogy a lámpát véletlenül borította fel a a tehén, vagy Mrs. O’Leary. Sőt, még olyan pletykák is szárnyra kaptak, miszerint az istállóban tiltott szerencsejáték folyt.
Mrs. O’Leary és a tehén a Harper’s Magazine korabelii illusztrációján (Forrás: Wikipedia)
Még az év novemberében a rendőrség és tűzoltóság vizsgálatot indított: a bizottságnak adott kihallgatásokon Mrs. O’Leary azt vallotta, hogy soha nem fejte meg a teheneket esténként, és hogy a tűz keletkezésekor aludt, mivel korán lefeküdt, és a fájó lábára panaszkodott. Daniel „Pegleg” Sullivan, a szomszéd, aki elsőként vette észre a tüzet, szintén tanúskodott, és megerősítette Catherine alibijét. Két hónap és 1100 oldalnyi kézzel írott tanúvallomás után a tanács tagjai továbbra is tanácstalanok voltak a tűz keletkezését illetően; csak annyit sikerült megállapítaniuk, hogy a pajtában ütött ki: Hogy a kéményből azon a szeles éjszakán kifújt szikrából keletkezett-e, vagy emberi közreműködéssel gyújtották meg, azt nem sikerült kideríteni.
Azonban Mrs. O’Leary és tehén jó hírneve (már ha egy tehénnek van bármilyen hírneve, de miért is ne lehetne?) súlyos és visszavonhatatlan károkat szenvedett: az asszony élete hátralévő részét visszavonultan élte le, és állítólag csak akkor hagyta el otthonát, ha misére ment. A riporterek minden októberben felkeresték, hogy valamilyen idézetet kérjenek tőle a tűzvész évfordulójáról szóló cikkeikhez, de ő rendszerint elhessegette őket, és a fiára hivatkozott, aki „Big Jim” O’Leary néven hírhedt maffiafőnökké nőtte ki magát. Ismerek néhány veszélyes fickót – mondta ilyenkor az újságíróknak, miközben kitessékelte őket az ajtón. 1895-ben halt meg: a gyászjelentés és a halotti bizonyítvány szerint akut tüdőgyulladásban, de a szomszédok és a barátok szerint a valódi ok az volt, hogy összetört a szíve az őt ért alaptalan vádak miatt. A tehén – vagyis: a 19. század talán leggyűlöltebb amerikai tehene – sorsáról további részleteket sajnos nem tudunk (a legvalószínűbb, hogy szerencsétlen elpusztult a tűzben).
A chicagói tűzvész egy litográfián (Forrás: Wikipedia)
Aztán nagyjából egy évszázaddal Mrs. O’Leary halála után Richard Bales, egy chicagói biztosítótársaság regionális tanácsadója új bizonyítékokat ásott elő. A férfi akkor kezdett el érdeklődni a nagy chicagói nagy tűzvész iránt, amikor egy egyetemi kurzusra dolgozatot írt róla. Kutatásairól 1997-ben cikket, majd később könyvet is publikált.
Bales arra jutott, hogy a tüzet valószínűleg nem szándékosan gyújtották. O’Learyék istállójában öt tehén, egy borjú és egy ló volt elszállásolva: az állatok egy része a szomszédoké volt, a többi pedig Catherine tejüzletéhez tartozott. A közeli sikátorban egy szekér állt, és egyik ingatlan sem volt biztosítva. „Ha Catherine a tűz kitörésekor az istállóban tartózkodik, valószínűtlen, hogy visszaszaladt volna az otthonába, és hagyta volna, hogy a tulajdona, vagyis minden vagyona szó szerint és metaforikusan is füstbe menjen – írta Bales. – Ehelyett segítségért kiáltott volna, és megpróbálta volna eloltani az akkor még csak kisebb pajtatüzet, és megmenteni az épületet és annak tartalmát.”
Ami a tehenet illeti, évtizedekkel a chicagói nagy tűzvész után több érintett újságíró is elismerte, hogy a lámpát felrúgó tehén története kitaláció, vagy legalábbis megbízhatatlan forrásokból származik. Michael Ahern riporter, aki 1871-ben a Chicago Republicannál dolgozott, 1921-ben a Chicago Tribune egyik rovatában bevallotta, hogy ő és két kollégája találták ki a tehenes történetet, hogy színesítsék a cikkeket. Ezt követően egy másik riporter, John Kelley azt írta O’Learyék unokájának, hogy valójában ő írta a tehénsztori első változatát Ahern neve alatt, mivel kollégája túl részeg volt ahhoz, hogy leadja a cikket.
Bales azt gyanította, hogy a tüzet valójában „Pegleg” Sullivan gyújtotta: O’Learyék szomszédja, vagyis az a férfi, aki először észlelte a lángokat, és később Catherine mellett vallott. Amikor a vizsgálóbizottság kihallgatta, Sullivan azt mondta, hogy este 8 óra körül látogatott el az O’Leary-házba, és Catherine-t az ágyban találta, Patrick pedig készen állt, hogy csatlakozzon hozzá. Hazafelé indult, de aztán megállt az egyik szomszéd háza előtt, hogy pipázzon. Felnézett, és látta, hogy tűz ütött ki O’Learyék pajtájában, úgyhogy berohant, hogy megpróbálja eloltani a lángokat és kiszabadítani az állatokat, mielőtt segítséget kért volna.
Az O’Leary-ház (Fotó: Wikipedia)
Miután feltérképezte a különböző házakat és ingatlanokat, Bales komolyan elkezdett kételkedni Sullivan meséjében. Az épületek ugyanis úgy voltak elrendezve, hogy onnan, ahol megállt pipázni, Sullivan nem láthatta volna az istállót, mert egy másik ház eltakarta a kilátást. Ráadásul, írta Bales, Sullivan falábú volt – ahogy a beceneve alapján sejteni lehetett –, és nem tudott túl gyorsan mozogni. A férfi mégis azt állította, hogy a dohányzóhelyétől a pajtáig futott, ami körülbelül egy futballpálya hosszának a fele; elmenekült a pajtából, mielőtt a tűz felemésztette volna, majd rohant, hogy riadóztassa O’Learyéket és a hatóságokat. Tekintettel a mozgáskorlátozottságára, az érintett távolságokra és a tűz terjedésének sebességére, Bales azzal érvelt, hogy Sullivan nem tudta volna ezeket véghez vinni anélkül, hogy ne szenvedjen súlyos sérüléseket a tűzben.
Az is kérdéses, hogy Sullivan miért sétált el a saját háza mellett, hogy a szomszéd háza előtt pipázzon. Bales szerint ez Sullivan jól kitalált alibijének része volt: így – elvileg – láthatta a tüzet, de nem volt a szomszédai, McLaughlinék látóterében, akik aznap este partit rendeztek, és kiszúrhatták volna, ha a saját háza előtt állt volna. Bales úgy véli, hogy Sullivan aznap éjjel az istállóban vagy annak környékén tartózkodott – az anyja ott tartotta az egyik tehenét, és lehet, hogy elment megetetni az állatot. Aztán véletlenül – elég egy kóbor parázs a gyufából vagy a pipából – felgyújtotta az épületet. És amikor rájött, hogy egyedül nem tudja eloltani a tüzet, segítségért rohant, és kitalált egy fedősztorit, hogy elkerülje a felelősségre vonást.
1997-ben, a Bales által előásott bizonyítékok alapján a chicagói városi tanács egy rendeletben hivatalosan is felmentette O’Leary asszonyt és tehenét.
