Tom Ripley karaktere régóta nem ismeretlen a krimik szerelmeseinek, hiszen a híres krimiszerző, Patricia Highsmith öt regényt is épített rá. A filmek szerelmesei pedig 1960 óta találkozhatnak vele, a bőrébe bújt már többek között Alain Delon, John Malkovich és Matt Damon is. A regényfolyamból egyértelműen az első, A tehetséges Mr. Ripley örvend a legnagyobb népszerűségnek, az 1999-es filmfeldolgozása több Oscar-jelölést is kapott, és sztárt csinált a fiatal Jude Law-ból (aki nem Ripleyt, hanem az aranyifjú Dickie Greenleafet alakította).
Egy rideg gyilkos fekete-fehérben
Amikor először hallottam arról, hogy a Netflix minisorozatot tervez a regényből, nem igazán értettem a döntést. Egy majdhogynem tökéletes filmadaptáció után mi szükség lenne rá? Csakhogy elég volt megnézni az első epizódot a nyolcrészes sorozatból, hogy rögtön rájöjjek: ez a verzió szinte teljesen másképp értelmezi a regényt és a karaktert/karaktereket, mint a korábbi változat. Míg a híres film (ami amúgy megnézhető a Netflixen és a SkyShowtime-on is) egy színpompás, életteli, érzelmes mozi volt, amiben Ripley karaktere inkább ölt szenvedélyből és féltékenységből, mint rideg számításból, és csak idővel, a sztori végére vált azzá a számító pszichopatává, amilyennek a többi Ripley történetben láthatjuk, a minisorozatban kezdettől fogva egy számító féreg, aki már azelőtt csalásból, hamisításból és hazugságokból él, hogy betenné a lábát Olaszországba.
Nem csoda, hogy a sorozatot fekete-fehérben fényképezték, hiszen ez sokkal inkább kifejezi a Ripley karakter lelkében lakozó ridegséget és ürességet, mintha Olaszországot a maga színpompás világában mutatnák. Míg a filmváltozat Ripley-je az elkövetett bűnök hatására válik egyre rosszabb emberré, a sorozat címszereplője eredendően gonosz figura, aki semmiféle karakterfejlődésen nem megy át az epizódok során.
Fotó: Netflix
Maximum azt látjuk, hogy egyre könnyebben és magabiztosabban csal, hazudik, lop és gyilkol, és soha, egyetlen tettét sem bánja meg igazán. Talán azt se tudja, mi az a megbánás. Az, hogy talán neki is lehet lelke, semmi más nem jelzi, csak az időnként bemutatott rémálmai. A sorozat egyik erőssége, hogy nem analizálja Ripley-t, nem tudjuk őt könnyedén besorolni a pszichopata, a szociopata vagy valamelyik egyéb népszerű kategóriába, mert ehhez túlzottan kiismerhetetlen.
Túl szép az olasz idill, kár lenne otthagyni
Aki nem ismerné az alapsztorit, összefoglalom. A New Yorkban tengődő Tom Ripley-t megkeresi egy gazdag gyáros, hogy mivel még az egyetemi évekből ismeri a fiát, Dickie-t, segítsen őt hazacsábítani Olaszországból, mert az apjának és a családi vállalkozásnak szüksége van rá. Bár Tom és Dickie csak távoli ismerősök (sőt, úgy is lehet értelmezni, hogy valójában tévedés az egész, és sosem ismerték egymást), Ripley örömmel vállalja a feladatot, hiszen jár vele egy retúrjegy Olaszországba és szép adag költőpénz, miközben tudja, hogy nem sok esélye van arra, hogy az aranyifjú Greenleaf meggondolja magát. A fiatal férfi élvezi a tengerpartot, a napsütést, a jó olasz ételeket, miközben festeget – a sorozat visszatérő poénja, hogy milyen riasztóan tehetségtelen – és éli a gondtalan gazdagok aranyéletét a barátnője, Marge oldalán, mivel minden hónapban részesedést kap az egyik családi cégből a számlájára.
Tom ettől még bevágódik mellé, és elnyeri a bizalmát azzal, hogy elmondja, valójában az apja megbízásából jött. Annyira élvezni kezdi az új, olaszországi életét, hogy a kelleténél kicsit jobban rátelepedik Dickie-re és Marge-ra, akik ezért egy idő után jobbnak látják hazaküldeni őt. Csakhogy Tomnak esze ágában sincs távozni: egy közös csónakázás során hidegvérrel meggyilkolja Dickie-t, elrejti a holttestet, majd a hamisítási képességeit és a hazugságait latba vetve felveszi Dickie Greenleaf személyazonosságát. Innentől kezdve pedig a sorozat legfőbb kérdése, hogy mikor bukik majd le, vagy lebukik-e egyáltalán?
Dakota Fanning és Johnny Flynn (Fotó: Philippe Antonello/NETFLIX © 2021)
Megelevenedik egy régi kor filmművészete
Steven Zaillian Hollywood egyik legbiztosabb kezű forgatókönyvírója, aki nagyon ért a könyvek filmre adaptálásához. A nevéhez fűződik a Schindler listája, A tetovált lány és Az ír adaptációja is, és bár filmrendezőként eddig nem alkotott maradandót, az Aznap éjjel című sorozattal már megmutatta, hogy képes egyedi hangvételű, különleges sorozatokat készíteni. A Ripley minden szempontból maga a csoda. Csoda már az is, hogy a Netflix megengedte neki, hogy fekete-fehérben forgasson.
A sorozat képeit látva rögtön úgy érezzük, mintha egy régi Hitchcock-filmben járnánk, sőt a régi film noirok fény-árnyék játékaival is eljátszik a miniszéria, ami egy ennyire napsütötte, látszólag vidám és életteli környezetben, mint Olaszország legturistásabb részei, igazán különleges hatást kelt.
Ripley a történet során megfordul a varázslatos Atraniban (a város hosszú, soha véget nem érő lépcsőit visszatérő poénforrásként használja), Rómában, Nápolyban, Palermóban, sőt még Velencében is megcsodálhatjuk kívülről és belülről a festői palazzókat, de a jó ízlésű rendezésnek köszönhetően sosem érezzük azt, hogy az alkotók csupán turistás háttérként használnák Olaszországot, az ország itt tényleg a szíve-lelke a történetnek, ami az amerikai főhősök ellenére teli van fontos olasz karakterekkel, és tényleg rengeteget beszélnek benne olaszul. Festői helyszíneken járunk, és mivel Zaillian ráérősen mesél, pompás beállításokban csodálhatjuk meg a pazar történelmi helyszíneket, itt mindenre jut idő.
A ráérős tempó gyakorlatilag védjegye a sorozatnak, olykor hosszú időt tölthetünk el a házinéni kíváncsi macskájának nézésével, egy régi lift működésének tanulmányozásával, egy fárasztó lépcsőzéssel vagy akár azzal, hogy egy szálloda recepciósa furcsa vigyorral az arcán végzi a munkáját, de ez soha, egy pillanatra sem lesz unalmas. Míg a filmben a gyilkosságokra alig néhány perc jutott, a sorozatban a Ripley által elkövetett két emberölésre egy-egy teljes epizód jut, amibe persze a holttestek eltüntetése is beletartozik. És bár Ripley ravasz, azért messze nem mesteri vagy hibátlan bűnöző, a bénázásait pedig a filmesek nagy örömmel mutatják be: olykor tényleg kizárólag a szerencséjén múlik, hogy nem bukik le.
Annak szurkolunk, akinek nem kéne?
Először voltak azzal gondjaim, hogy a regényben fiatalemberként megismert Tom Ripley-t az új változatban a Fleabag szexi papjaként megismert Andrew Scott játssza, ugyanis bár Scott csodálatos színész, mégis csak 47 éves. Az átalakulást nyilván segíti, hogy tíz évet bármikor letagadhatna, ahogy az is a malmára hajtotta a vizet, hogy ez a Ripley nem itt „veszíti el az ártatlanságát”, mint a korábbi verzióban. A sorozatban eleve egy dörzsölt csalóként ismerjük meg.
Scott ráadásul bravúrosan játszik: vérbeli pókként szövögeti a saját hazugságaiból szőtt, idővel csak egyre bonyolultabbá váló hálóját, amiben egy idő után azt érezzük, csak ő maga igazodik ki, vagy még ő sem. A sorozat izgalmait csak fokozza az a rengeteg hiba, amit a karakter a bűntettei során elkövet, ez ad neki valóságszagot, és még humort is sikerül belecsempészni.
Fotó: Netflix
A Ripley már csak abból a szempontból is különleges élmény, hogy bár a főhőse egyáltalán nem szimpatikus, az emberi esendőségéből adódóan, valamint annak köszönhetően, hogy igazából az áldozatai sem különösebben rokonszenvesek, nézőként egy idő után mégis az ő oldalára állunk. Azért szurkolunk, hogy ne bukjon le a római nyomozóval játszott izgalmas macska-egér játékában, miközben egyértelműen megérdemelné a lebukást. Csodálatos sorozat a Ripley, a Netflix eddigi legjobbjainak egyike. Mintha egy másik korban készült volna. Hihetetlen, hogy 2024-ben megszülethetett.
A Ripley összes epizódja a Netflix kínálatában látható.
