Interjú a Kék Pelikan író-rendezőjével, Csáki Lászlóval

Stílusosan MÁV szerelvénnyel érkeztem az interjúra, és késett is, igaz, csak öt percet. Mit gondolsz, fejlődött a MÁV a kilencvenes évek óta?

Leginkább a Budapest – Mosonmagyaróvár viszonylatban használom, arra pedig a Railjet jár, az meg elég profi cucc, de ha jól tudom, nem a MÁV üzemelteti. Amennyire én látom, a MÁV nem nagyon változik, legalábbis a késések tekintetében.

Először 2019-ben találkoztunk, amikor még hamis jeggyel utazók sztorijaira vadásztál, amiket aztán fel akartál használni a filmben. Most, hogy a Kék Pelikan már mozikba került, a vetítéseket követően gondolom sokan találnak meg elképesztő sztorikkal a korszakról, amik pár évvel ezelőtt jobban jöttek volna.

Persze, abszolút. Tegnap továbbítottak nekem egy produkciónak küldött e-mailt, amiben hosszan írtak nekünk arról, hogyan lehetett annak idején egy darab telefonkártyával hosszú órákon keresztül külföldi számmal beszélni, vagy miképpen volt lehetséges bizonyos telefonfülkében a pénzérmét a készülékbe úgy belógatni, hogy mindig a megfelelő pillanatban kihúzva és visszaeresztve a végtelenségig folytatni lehessen a beszélgetést. De hallottam már sztorit hamis polgári szolgálati igazolványról is. Akkoriban mindennel trükköztek, mindent hamisítottak, analóg világot éltünk.

Fotó: Ács Zsuzsanna

És olyan sztorit hallottál, amit, ha pár évvel korábban hallasz, jó eséllyel felhasználod a filmben?

Az egyik közönségtalálkozón felszólalt egy úr, és elmesélte, hogy ő nászúton volt a hamis vonatjeggyel. Egy hamis vonatjeggyel megtett boldog nászút biztosan érdekes eleme lehetett volna a filmnek.

Bár 2019-ben utazástörténeteket gyűjtöttél, ezeket végül nem nagyon használtad fel a filmben. Elmondod, hogy miért?

Ahogy dolgoztunk a filmen, a történet egyre inkább krimis irányba fordult. Ez 2019 elején, a találkozásunk idején még nem annyira látszódott. Az lett a fő szál, hogy van a három jegyhamisítónk, akikhez odacsapódik egy negyedik szereplő. Ő tőlük megtanulja a fortélyokat, de már lazábban csinálja a hamisítást. Ez az egész egy nagy hálózattá fejlődik, és a nagy lazulásból végül lebukás lesz egy nyomozó által. Így összeállt egy kerek sztorivá a film és azt vettem észre, hogy nem nagyon férnek el benne az utazástörténetek. Eszembe jutott Dárday István filmje, az 1974-es Jutalomutazás , ami az egyik kedvenc filmem. A húzóerejét pont az adja, hogy ugyan utazásról szól, de utazást mégsem láthatsz a filmben. Úgy éreztem, erősebb lesz a film, ha főképp itthon maradunk és csak az első utazást mutatjuk meg, amikor a jegyhamisító trió élesben teszteli az általuk hamisított jegyeket. Illetve még bekerült egy utazás, ami aztán a lebukáshoz vezetett, mert a lebukás pillanatát mindenképp meg akartam mutatni. Egyébként nagyon-nagyon jó utazástörténeteket gyűjtöttünk össze, csak azt éreztem, hogyha még azokat is kibontom, az már egy teljesen másik filmet eredményezne.

A feleslegek lenyesése során voltak olyan jelenetek, amiket valamilyen okból kiszedtél, pedig nagyon közel álltak a szívedhez?

A Kék Pelikan sokáig orrnehéz volt. Túl lassan indult be. Volt az elején egy 3-4 perces szekvencia, ami egy ötvenes évekbeli jegyhamisítást mutatott be. Nekem ez azért volt fontos, mert a MÁV-osoktól tudom, hogy jegyhamisítás mindig is volt, és úgy éreztem, hogy jó lenne ezt megmutatni. Nagyon szerettem, de a filmet összerakva mégis azt éreztem, hogy túl messziről ugrunk neki a történetnek, mert van az ötvenes évek, van a nyolcvanas évek, majd jön a rendszerváltás. Rájöttem, hogy az egész elejét le kell csapni. Vagy ott van a filmben a bicikliküllős rész, aminek a segítségével lopni tudtak a MÁV jegypénztáraiból. Ehhez a küllős sztorihoz csináltunk egy 4-5 perces, David Lynch: Kék bársony hommage-t arról, hogyan szerzik meg az akcióhoz a küllőt egy sötét pincéből. Gyönyörűen összeraktuk, fantasztikus volt a suspense, játékos jelenet volt, közben sajnos nagyon megakasztotta a történet folyását, és istenigazából nem volt szükség rá.

Kék Pelikán

Nemcsak filmes és képzőművész vagy, hanem egyetemi oktató is, és ha jól tudom, számos volt és jelenlegi animáció szakos tanítványod dolgozott veled a filmen a Metropolitan Egyetemről. Elmeséled, hogyan és miért vontad be őket?

Ez a folyamat akkor kezdődött, amikor megkaptuk az Inkubátor programban a film gyártási támogatását 2019-ben. Hirtelen lett pénzünk, de ott találtuk magunkat egy légüres térben. Ha itthon élőszereplős filmet csinálsz, számtalan emberhez fordulhatsz segítségért, megvan a kiépített infrastruktúra a stúdiókkal, a kamera bérlési rendszerrel, tudhatod, honnan szerezz lámpákat… Az animáció viszont nem ilyen. Van a Kecskemétfilm és a Cinemon Entertainment, aztán jó napot kívánok. Szerencsére a Cinemon beszállt a filmbe, Temple Réka lett a koproducere a Pelikannak, ők gyártották az animációt és a kifestést, ami hatalmas segítség volt, de így is rengeteg olyan tervezői és alkotói feladatkör maradt, amit nekünk kellett megoldani. Fantasztikus volt, hogy tudtam azokra az emberekre támaszkodni, akiket tanítok vagy tanítottam a METU animáció szakán, és akiket nagyon tehetségesnek tartok. Mivel elég régóta benne vagyok ebben, pontosan tudom, kik azok az alkotók, akikkel egy ilyen filmet marha jól meg lehet csinálni. Magamról is tudom, miben vagyok jó és miben nem, és azokat a munkafázisokat, amikben rossz vagyok, inkább kiszerveztem. Kaptam az alkalmon, hogy sok-sok tehetséges emberrel dolgozhatok. Ráadásul nagyon ritkán nyílik alkalom ebben a szakmában Magyarországon, hogy valaki animációs nagyjátékfilmen dolgozhasson, ezért ez mindenkinek jó tapasztalatszerzési lehetőségnek bizonyult.

Biztos vagyok abban, hogy a film nem nézne ki ilyen jól, ha nem velük készítem el. Nagyjából tucatnyi volt és jelenlegi animáció szakos tanítványom dolgozott a filmem, ami talán elsőre nem tűnik nagy számnak, de ezt a filmet egy egészen kicsi, nagyjából harminc fős stáb készítette. 

A Kék Pelikanban a nosztalgia jelentős szereppel bír, a filmed mégsem kapta meg azt a vádat, ami például A besúgóval kapcsolatban többször is elhangzott, hogy már-már kellékpornónak tűnt, annyira teli volt zsúfolva korabeli tárgyakkal. Figyeltél arra, hogy ezt a csapdát elkerüljétek?

Szerintem az animációs forma ebben sokat segített. Egy rajzanimációs filmben egyszerűen nem tudod túltolni. Egy élőszereplős filmben minden oda van dugva a kamera elé, hogy a kedves néző még véletlenül se gondolja úgy, hogy nem abban a korban vagyunk, amit a film meg szeretne idézni. Ezt egyébként szinte csak az amerikaiak tudják jól csinálni, ők valahogy el tudják találni a helyes arányokat. Mások sokszor ráfeszülnek, mert attól paráznak, hogy nem alakul ki a nézőkben a korszak érzete, ezért túlkompenzálnak a sok kellékkel. Egy animációban a rajzolt vagy festett világ miatt minden autentikusan belesimul a film látványvilágába, nem kirakatnak tűnik, ami oda van tolva az arcodba. Tudtam, hogy emiatt nem fogjuk túlfűteni a nosztalgiavonatot. Lehet, hogy pont ugyanannyi kellék van benne, mint A besúgóban volt, csak animációs formában nem terheli túl a nézőt.

Plakátragasztás (Fotó: Ács Zsuzsanna)

Sok filmbéli tárgyat azonban nemcsak animációs formában mutatsz, hanem super 8-as kamerával is felvetted őket. Nem féltél attól, hogy ezek a momentumok kizökkenthetik a nézőt?

Nem, mert korábban egy animációs rövidfilmemben, a Bagatellben ezt már kipróbáltuk és teszteltük. A visszajelzések alapján működött. Úgy éreztem, hogyha minden csak animációs formában jelenik meg, akkor egy csomó dolog anyagszerűsége és fizikája jelentéktelenné válik. Bármit meg lehet festeni vagy rajzolni, de mégis más a hatása – talán rajzolt formában fikciónak tűnhet – , ha valóban látod, ahogy egy indigóval írt szöveget valaki az ujjával szétmaszatol egy papíron. Lesz egy ilyen „Aha!” élménye a nézőnek, hogy basszus, tényleg létezett ilyen jegy és így nézett ki. De tök jó volt megmutatni azt is, hogyan kellett használni a tárcsás telefont. Ezek a pillanatok kiemelték, hogy a Kék Pelikan tényleg egy dokumentumfilm, a valóságot tudtuk velük hangsúlyozni. Plusz, ha nettó animációban készült el, akkor nem lett volna meg ez a játékosság a filmben, ami most benne van. Szerintem úgy kicsit unalmasabb lenne.

Most egy játékra invitáljuk a nézőt, amiben az animált figura benyúl valamiért, de a mozdulat végén már egy forgatott képben egy igazi kéz fogja meg az igazi tárgyat. El tudom fogadni azt az érvet, hogy ez így sok, lehet, hogy kissé túlzsúfoltam a filmet, de egy első filmnél ez talán bocsánatos bűn. Mindenkinek egyszer van csak első egész estés animációs filmje, szóval nem is tudtam volna mihez képest visszafogni magam. Ha majd egyszer lesz második, ott már tudok mihez viszonyítani. Most senki sem kérte, hogy fogjam vissza magam, ez a film teljesen szabadon készült.

Arról már sokszor meséltél, hogy nagyon örülsz annak, hogy a sok magyar jellegzetesség ellenére külföldön is értik a filmet, engem viszont az érdekelne, hogy a fiatalok is értik? Vagy leginkább azoknak készítetted, akik maguk is megélték a filmben bemutatott korszakot?

Nagyon boldog vagyok, mert látom, hogy a huszonéveseknél és a kora harmincasoknál is működik. Nem szerettem volna, ha a Kék Pelikan csak a mai negyvenesekhez és ötvenesekhez szól. A húgom lánya most 18 éves, a fiúja pedig 17, és még rajtuk is láttam, hogy rá tudnak csatlakozni és kaptak tőle valamit. Szerintem az, hogy valaki fiatal és utazni akar meg világot látni, és ezért akár szabályokat is hajlandó áthágni, egy univerzális dolog. A filmben van annyi magyarázat, hogy a fiatalok is értsék.

Csáki László a bíróság szekvencia gyártása közben (Fotó: Ács Zsuzsanna)

Volt azért olyan aspektusa a filmnek, amit külföldön nem igazán értettek?

Azt nem nagyon tudták hová tenni, hogy miért ilyen vicces és pozitív a film. Merthogy a rendszerváltásról és a rendszerváltás utáni évekről a régióból korábban csak nyomasztó vagy letargikus filmeket láttak. Többen is megkérdezték, hogy nekem ez a korszak tényleg ennyire jó volt? Ilyenkor mindig elmondom, hogy a kilencvenes években huszonévesnek lenni piszok jó állapot volt. Tényleg azt érezted, hogy változik körülötted a világ, hirtelen egy csomó mindent lehetett csinálni, amit korábban nem, több lehetőség volt, és szerintem ezt sikerült átadni a filmben. Mindenki tenni akart valamit, teli voltunk tervekkel.

Ehhez képest érdekes, hogy nagyon kevés filmünk készült a rendszerváltásról, pedig rengeteg kibeszéletlen dolog kapcsolódik hozzá. Ráadásul a téma külföldön is érdekes és egzotikus, mert a vasfüggöny lebontása után annyi prekoncepció kapcsolódott az itteni országokhoz, hogy sokáig nem jöttek ide nagyobb számban a külföldiek, valójában fogalmuk sem volt, milyen az itteni élet. És a külföldi közönség azonnal levágta, hogy a Pelikanban nem színészek beszélnek, hanem ezek a történetek valódi emberek hangján szólalnak meg. Így még hitelesebbnek érezték és tudtak menni a történettel.

Ha már említed a valódi embereket, nagyon izgultál, amikor megmutattad a történeted hőseinek a kész filmet? Végül is az ő történetüket mesélted el.

Borzasztóan izgultunk. Októberben hívtuk őket össze egy szombati délután, ott volt minden hamisító, a nyomozó, a MÁV-os, az utasok… Szerettem volna, hogy ők lássák először és véleményezzék, hogy ez számukra oké vagy nem. Egy ember kivételével mindenki eljött a vetítésre, neki utána online screeneren küldtem el a filmet. Semmit nem reagált rá. Legközelebb a film díszbemutatóján láttam őt. A vetítés előtt odamentem hozzá, hogy „Ugye már láttad? Hogy tetszett?” És kiderült, hogy nem nézte meg, a premieren fogja először látni. Az egész vetítés alatt azon izgultam, hogy mit fog szólni hozzá. Benne volt a pakliban, hogy odajön majd hozzám, hogy „A rohadt életbe, ember, mit csináltál a sztorimból?” A meghajláskor megláttam, hogy ő is kijön a vászon elé, ami a szememben azt jelentette, hogy vállalja a filmet, és ettől picit megnyugodtam. Utána odamentem hozzá, és azt mondta, hogy „Figyelj, Laci, ez tök oké. Kurva jó”. Örültem, hogy megvolt az utolsó olyan ember áldása is a filmre, akinek a véleménye sokat jelentett. Ezek az emberek megosztották velem az életük egy fontos szeletét, bizalmat adtak nekem és fontos volt számomra, hogy úgy használjam fel a történeteiket, hogy az számukra is rendben legyen.

Egy kicsit furcsa számomra, de senkitől sem hallok negatívumokat a Kék Pelikanról. Olyan szeretet övezi a filmedet, amire csak nagyon ritkán van példa. Szerinted ez minek köszönhető?

Nagyon boldog vagyok a fogadtatásától, de azért én már találkoztam negatív véleményekkel is. Mivel a vonatjegyhamisítós sztori először Török Feri Moszkva tér című filmjében jött elő – ráadásul mindkét film főhősét Petyának hívják – , voltak, akik arra számítottak, hogy a Kék Pelikan is olyan lesz, mint a Moszkva tér. Ők csalódtak, mert nem olyan lett. De még jó, hiszen nem is lehet, sőt.

Hogy miért szeretik? Ennek sok oka lehet. Mázlink volt azzal, hogy pont jókor készült el a film, a kilencvenes évek nosztalgia most egyre erősebb. Elég, ha csak megnézed a mostani ruhákat: mindenütt magas derekú farmereket és neonszínű ruhákat látsz. És az is a film mellett szól, hogy a Kék Pelikan egy történelmi film, de nem kurzusfilm. A kisemberek szemén keresztül mutat be egy korszakot, és erre az átlagemberek könnyen rá tudnak csatlakozni. Ez egy őszinte film, és a nézők vevők az őszinteségre. Emellett van egyfajta naivitása is, mert tulajdonképpen magunkon röhögünk benne.

Emellett az animációs forma is vonzó lehet. Ugyan valódi emberek szólalnak meg benne, a rápakolt animáció által az egész mégis nagyon laza lesz. Olyan érzés, mint amikor valaki ül melletted a buszon, és elkezd mesélni neked egy klassz sztorit, ami megelevenedik előtted. Talán érdekesebb ilyen formában, mintha valaki ezt megírja, majd egy színész elmondja a szöveget a kamerák előtt. És azt látom, hogy az emberek nagyon szeretik a film életszagú, az életből kölcsönzött dumáit, beszólásait is.

Kék Pelikán

Tizennyolc éve foglalkozol a Kék Pelikannal. Most, hogy elkészült, sikerült már elengedned vagy még mindig körülötte járnak a gondolataid?

Azt hiszem már el tudtam engedni, de ez egy túl hosszú és túl intenzív munkafolyamat volt ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra ki tudjak belőle ugrani. Annyira körülötte forogtak éveken át a gondolataim, hogy talán emiatt nem is gondolkodom most más filmterven. Én a Kék Pelikantól megkaptam mindent, amit meg akartam ettől kapni. Boldog alkotónak mondhatom magam, sőt a bemutatón elmondtam, hogy még jobb lett, mint amilyennek megálmodtam.  És ez annak a sok-sok embernek köszönhető, aki dolgozott a filmen. Ez nagyon-nagyon jó érzés, és talán pont emiatt tudom elengedni. Nincs olyan filmötletem, ami jelen pillanatban igazán foglalkoztatna. Abban az egyben vagyok biztos, hogy amennyiben lesz még egész estés animációs filmem, az is animációs dokumentumfilm lesz. Megszerettem a történetmesélés e formáját. De nem akarom ezt hajszolni, nem akarom túlfűteni.

Csodálatosnak tartom, hogy a tizennyolc év során egyszer sem untam rá, egyszer sem fáradtam el benne. Szerintem ez hatalmas dolog. Volt, hogy egyéb projektek – egy rövidfilm vagy egy saját kiállítás – miatt egy kis időre félretettem, de mindig biztos voltam abban, hogy valahogy ez a film el fog készülni.

A Kék Pelikan már megnézhető a magyar mozik műsorán.

Ezt olvastad már?

„Hogyan döntjük el, hogy bizonyos embertársaink másodrendűek hozzánk képest?”

Ez is érdekelhet Megnézem