Így néz ki a Sziget napsütés nélkül: csodálatos fotók a fesztivál hőskorából

Benkő Imre fotós még a hetvenen túl is kijárt a Szigetre, amelynek születésénél is ott volt, persze géppel a nyakában. Úgy fotózta a fesztivált napközben, hogy egyik képén sem süt a nap, ami egy augusztusi egyhetes buliban önmagában művészet; elmeséli, hogyan és miért alkotott ilyen megkötésekkel.

Neményi Márton

2024. Augusztus 10.

A veterán Sziget-látogatóknak ismerős lehet az élmény: kiérnek a fesztiválra, megveszik az első sört, elkezdik nézegetni a programfüzetet, majd egy kicsit beljebb érve, odébb a tömegtől észrevesznek egy idős, jól öltözött urat, amint egy fa alatt, az árnyékban áll egy kisebb analóg fényképezővel a kezében. Furcsának tűnhet a látvány, de aki rendszeresen kijár, az évek során megszokta, akinek pedig van köze a fotográfiához, az azt is tudja, ki ő: Benkő Imre, a magyar fotótörténet egyik élő, nemzetközileg is ismert, agyondíjazott lengedája. A fa alatt pedig arra vár éppen, hogy eltakarják végre a felhők a napot.

Persze mindig túlzás, ha egy élő emberről azt írjuk, legenda, de Benkő esetében közel járunk az igazsághoz. Nyolcvanegy éves, ötven éve fotózza Magyarországot, néha Indiát, Kínát is. Ikonikus, spontán, mégis az utolsó részletig tudatosan komponált képeit azok is ismerik, akik őt magát nem. Végigfotózta az ózdi acélmű utolsó éveit, majd a város kifosztását, a Sziget felnövését, Budapest átrendeződését. Ha kiszemel egy témát, évtizedekig visszajár, mert ezeknek a történeteknek sosincs végük. Minden képén van ember és egyiken sem süt a Nap. Fotói ott és akkor készülnek, azokba sosem nyúl bele. Nincs szüksége Facebookra, mobilra, autóra, jó neki a hírek peremén. Megkapott mindent, a World Press-díjtól a Prima Primissimáig. Számtalan kiállítása volt már, nemrég egy retrospektív a Műcsarnokban. Amikor elhatároztuk, hogy előtúrunk egy galériára való archív képet a Sziget első éveiből – amikor még Diákszigetnek, majd Pepsi Szigetnek hívták -, nagyon gyorsan rájöttünk, hogy a legjobb, amit tehetünk (magunkkal és az olvasóval is), hogy egyszerűen elkérjük tőle a kedvenceit abból az időszakból. Minden további nélkül odaadta őket.

© Benkő Imre: Hajógyári-sziget, Budapest, 1999

Benkő fotói persze nem bombasztikusak, így aki a szokásos szexi, táncoló-őrjöngő fiatalokkal teli képeket várja, az csalódni fog. Őt az arcok, a mozdulatok és a hangulat érdekli – méghozzá az a hangulat, amely nem csak egy helyzetet, hanem egy korszakot is lefest. A Sziget pedig tökéletes terepe volt ennek. Pár éve nyilatkozott arról, hogy miért. „A kezdet kezdetén, ’93-ban kíváncsiságból mentem ki, miért ne mentem volna, ha egyszer Budapestet is fotózom. Mindig is szerettem a nyüzsgést. Megfogott az a hétvége – mert akkor még csak egyetlen hétvégén rendezték -, olyan volt, mint a hetvenes-nyolcvanas években tabáni koncerteken fényképezni a fazonokat. A Tabánban és az első Szigeten is azt éreztem: ez az én világom. Az idei Sziget lesz a huszonötödik, remélem, azt a strigulát is behúzom még.”

Behúzta, és aztán még jópárat; arról nem tudunk, hogy idén is kint lesz-e.

© Benkő Imre - Hajógyári- sziget. Budapest, 1995

Hiába a kis, analóg gép, és az, hogy ordít róla, hogy nem partifotós, neki is nehéz elérnie, hogy a fiatalok természetesen viselkedjenek előtte. „Nehéz fotózni, mert ma már mindenki bele akar esni a kamerába, ha látják, hogy fényképezek. De én mindig elfogadom, ami van, nem akarok motiválni senkit, semmit. Érdekel a változás, hogy hogyan jelenik meg a korszellem egy-egy helyzetben, és mi irányítja a közösségek életét. Pontosan ezt figyelem a Szigeten is: hogyan mozdulnak el a lemezek, hogyan változik a generációk kultúrája, hogyan kezdik szemlélni, újraépíteni a maguk életét.

Lehet, ez már nem minden képemen jön át, összecsúsznak a hangulatok, kevesebb a háttértörténet, nincs omladozó, szétlőtt fal a háttérben, hanem minden évben felépül egy város, mindig egy kicsit másképp, én pedig csak figyelem, mit hordoz magán az a sok ember. Mint egy divatbemutató.

Az elején jobban megmutatkozott az egyes zenei irányzatok jellege, mára viszont globalizálódott minden, a divat is, ráadásul kisebbségbe kerültek a magyarok. Közben mégis visszajönnek a bandák, a filmművészetből is ismerős partifigurák. Lehet, most még nem érezzük, de ha fordul a kocka, jobban tudjuk majd, mit jelentenek a macijelmezben, nyúlfarokkal mászkáló fazonok.”

© Benkő Imre: Hajógyári-sziget, Budapest, 2001

Az sem véletlen, hogy kizárólag szórt fényben – ahogy ő fogalmaz, „szürke fényben” – dolgozik: a napsütés kemény árnyékokat vet az arcon, elvonja a figyelmet a tekintetről, az arckifejezés sem az igazi; az ő fényeiben mindenki sokkal őszintébb. „Durva, erős fényekre is lehet életművet építeni, de én ebbe a szürke világba álmodtam bele magam, és aztán bele is ragadtam. Az arcok érdekelnek, azokat pedig a szórt fény hozza ki a legjobban. Csomó színes képem született kíváncsiságból, csak hogy megnézzem, hogyan bánok a színekkel, de nem szívesen tenném be őket a több évtizednyi munkáimba. Az alkotók szeretnek életművet építeni egy-egy formavilágra, festőknél látni, hogy ráállnak egy-egy módszerre, és évtizedekig építkeznek belőle. Én ennél zaklatottabb vagyok, nem szeretnék egy kaptafára alkotni, rendre igazodom az adott környezethez. Így aztán ez a szürke fény köti össze a munkáimat. Igaz, ez azt is jelenti, hogy sosincs sok fényem. Csakhogy mivel szeretném, hogy minden éles legyen a képen; a fotózás állandó kötéltánc. Technikailag mindenképpen.”

© Benkő Imre: Hajógyári-sziget, Budapest, 2000

Ezek a fotók tehát nem attól érdekesek, hogy megjelenik rajtuk a 90-es és 2000-es évek divatja és jellegzetes arcai. Inkább attól, hogy a többségük ma is készülhetett volna. Amit ábrázolnak ugyanis, az állandó, hiába változik körülötte évről évre a fesztivál. Ez pedig az élet maga.