Az 1956-os forradalom kapcsán a magyar nőket legtöbbször a december 4-ei nőtüntetés (a magyar nők menete) kapcsán említik, pedig rengetegen voltak, akik együtt harcoltak a férfiakkal, géppisztolyt fogtak, lőtték az orosz tankokat, élelmiszert szereztek, röpcédulákat gyártottak, megsebesültek, börtönbe vetették őket és ellátták a sebesülteket.
„Mutattam a vöröskeresztes táskámat, hogy elnézést, nekem ez a fegyverem”
Az 1956-os forradalom női hősei közül Hosszú Mari, a Száguldó Vöröskeresztes az egyik. Öt évvel ezelőtt, a 2019-es megemlékezésen, Neményi Márton kollégánknak idézte fel az akkor történteket, zavarba ejtően őszinte visszaemlékezését pedig mindenféle változtatás nélkül tesszük közzé:
„Na, akkor mondom. Édesanyámtól tanultam a vöröskeresztességet, negyvenháromtól negyvenötig. Sőt, együtt végeztem el vele, alig voltam tízéves, nem volt baj, rólam már hétévesen is azt hitte mindenki, hogy tizenkettő vagyok. Magas voltam, na. Szóval én már a második világháborúban is rohantam anyámmal a bombázások helyszínére, dobáltuk szét a téglákat, futottunk le az óvóhelyre, hoztuk ki, aki még mozgott. Apám 20 évig volt újonckiképző, szóval a véremben van a hazaszeretet, a harc, hogy ki kell állni a magyarokért. Belém nevelte, hiába voltam lány. Nekem már az sem tetszett, amikor a németek bejöttek. Állítólag sok németet megrugdostam.
A Tompa tíz előtt van egy tábla a Tompa utcai harcosokról, ott van az én neve is: Székely Dezsőné Sebestyén Mária. Ott lőtték be az óvóhelyünket az oroszok november negyedikén. Amikor mindenki lemenekült, egy csaj, aki a negyediken lakott, és mint kiderült, kapcsolatban volt az oroszokkal, morzézott a mátyásföldi laktanyának, hogy a pincében van az egész banda. Még pont láttam, hogy befordul a tank. A kapuban kaptam a légnyomást, szerencsére már a kanyarban voltam, meg tudtam fogódzkodni. Rohantam le, mint egy őrült, hoztuk ki, aki élt. Nem sokan voltak.
A forradalom alatt Hosszú Mari voltam. Az elején még otthon voltam, huszonharmadikán nálunk nagytakarítás volt. Amíg én azt be nem fejeztem, nem mehettem ki. A Dózsa György és a Peterdy sarkán laktunk. Láttuk, ahogy döntögetik Juszufot. Mire ledöntötték, lent voltam én is. A teherautókról, amik húzták, kiabáltak, hogy menjünk a rádióhoz. Az egyikre felugrottam. Megéreztem, hogy baj lesz, hogy az ÁVO-sok, hogy mondjam, nem virágcsokorral várnak majd. Az első sortűznél rohantam a Trefort utcai rendelőbe, zárva volt, de még voltak bent, üvöltöttem, hogy lőnek, kérek vöröskeresztes csomagot. Először ott kötöztem sebesülteket. Akivel tudtam, bementem a Péterfybe.
Végigcsináltam az egészet, egészen negyedikéig. Aztán jöttek értem: a lakásomról vittek el, éjjel, a kijárási tilalom közepén. Az egész lakást fölfordították, keresték a géppisztolyt, még a kormot is feltúrták a kazánban, hordták be azt a fekete koszt a fürdőszobába! Mutattam a vöröskeresztes táskámat, hogy elnézést, nekem ez a fegyverem. Nem számított. Vittek a Gyorskocsiba, majd a Markóba, ott volt a tárgyalás. Három év, öt hónap. Végül csak két évet kellett leülnöm. A Gyorskocsi borzalmas volt, a Markó csak rossz, Kalocsán viszont már jó volt.”
Szívesen olvasnál még több visszaemlékezést? Ide kattintva megteheted!
Magyar nők menete: mindenki sírt a Hősök terén
November 23-án a forradalom kitörésének hónapfordulóján békés tüntetések zajlottak, ezek „folytatásaként” szerveztek az illegalitásban működő fővárosi csoportok békés nőtüntetést a szovjet támadás hónapfordulóján. A megelőző napokban falragaszok, röplapok lepték el a várost, sőt, az illegálisan nyomott, de rendkívül népszerű Élünk című lap is közzétett egy felhívást.
Végül az első résztvevők december 4-én fél 11-kor jelentek meg a Hősök terén; fekete vagy nemzeti színű zászlókkal érkeztek, kezükben egy-egy szál virággal, koszorúval és a Himnuszt énekelték. Olyanok is voltak, akik aznap értesültek a demonstrációról, bevásárlás után, szatyrokkal a kezükben csatlakoztak az egyre nagyobb tömeghez. Arra mindenki figyelt, hogy egyetlen férfi se „keveredjen” közéjük. Készült a hatalom is: páncélautók, katonák sorakoztak fel a nőkkel szemközt, megjelent Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere, két szovjet tábornok és persze tankok.
Feszültséggel teli percek voltak ezek, mert bár az nyilvánvaló volt, hogy a nők ezrei nem fognak virágokkal és zászlórudakkal nekiesni az álig felfegyverzett katonaságnak, de ők maguk igenis veszélyben érezhették magukat. Bátor kiállás volt ez azokban az időkben: ezek a nők már részvételükkel is az életüket kockáztatták.
A nők menete jó fél órán keresztül tartott Budapesten, de még késő délutánig érkeztek nők, asszonyok, az ismeretlen katona sírját (a jelképes sírt) teljesen elborította a virág. A délvidéki Magyar Szó helyszíni tudósítójának beszámolója szerint a síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázállásban és „néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el…” Komoly atrocitás nem történt, az esemény végig megőrizte méltóságteljes jellegét:
A hatalom is felmérte a nőtüntetés szimbolikáját, a védtelenség, ártatlanság megjelenítését. Akkor és ott ezzel a tömeggel szemben fellépni öngyilkosság lett volna
– árulta el a tüntetéssel kapcsolatban Földváryné dr. Kiss Réka történész, aki hozzátette a magyar nők menete bizonyította, hogy a forradalom erkölcsileg még a leverése után is képes volt a diktatúra fölé kerekedni.