Az elmúlt időszakban majdnem minden hónapra jutott egy közéleti botrány, nagy lelepleződés és bukás itthon és a nagyvilágban egyaránt. Ilyenkor az internet népe árgus szemekkel követte az eseményeket, olvasta a híreket, sajnálkozott az esetleges áldozatokon, és kitöltötte a dühét az elkövetőn. Ha ez utóbbi el is jutott a bocsánatkérésig, ami – lássuk be – ritkán történt meg, az rendszerint meglehetősen esetlen, és sokak számára felháborítóan semmitmondó volt.
Ilyenkor indulatos kommentek árasztották el az online felületeket, amelyben a hozzászólók kifogásolták a gesztus őszinteségét. De mitől érezzük valóban megfelelőnek a bocsánatkérést, mi nyugtathatja meg a kedélyeket, mitől függ, hogy helyreáll-e az igazságérzetünk? Min múlik, hogy a nyilvánosság rögtönítélő bírósága előtt felmentést kaphat-e a bűnös? A bocsánatkérés őszinteségén, vagy a megfogalmazáson? Nyilvánvalóan mindkettőn, ám a másodikból tükröződik az első.
Nézzük meg tehát, hogyan lehet jól bocsánatot kérni.
Canossa-járás-kisokos jövendőbeli botrányhősöknek, három pontban
1. Sajnálom, hogy kiderült!
Persze szó szerint senki nem ezt mondja, mégis számtalan esetben érezhető, hogy mindenféle bűntudat nélkül, tulajdonképpen a közvélemény nyomására hangzanak el a sajnálkozó mondatok, jóval az események után, amikor a sajtó fényt derít a dologra, és már nem lehet tovább némaságba burkolózni. A megfogalmazás nem a tettre fókuszál (bánom, hogy mit tettem), hanem annak külső következményeire, a botrányra. Ilyenkor szinte olyan érzése van a hallgatóságnak, hogy emberünk pusztán azt sajnálja, hogy kiderült a turpisság, és inkább ő szenved a lelepleződés következményeitől (amelyek nyilván roppant kellemetlenek számára), mint hogy átérezné, hogy milyen kárt okozott.
A mentegetőzés esetlen, magyarázkodó, felelősséghárító, és általában el sem hangzik maga a bocsánat szó.
Ebben az esetben jellemző, hogy az elkövető hamar áldozathibáztatásba kezd, vagy indulatosan nekitámad az őt vádlóknak, és valamilyen előre megfontolt és szervezett támadást sejt vagy sejtet a háttérben, amivel még tovább mélyíti azt az érzést a nyilvánosságban, hogy cseppet sem bánja, amit tett. Az ilyen ember jellemzően minél többet nyilatkozik, annál nagyobb eséllyel jut el arra az álláspontra, hogy igazából ő az áldozat.
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
2. Sajnálom, ha valakit megbántottam, azaz sajnálom, hogy amit tettem, az valakit rosszul érint!
Ebben az esetben már érezhető, hogy az illető végre kicsit átérzi, hogy a tettével mit okozott másoknak, de magát a tettet nem bánja, csak annak belső (az áldozatokban realizálódó) következményét. Az itt megjelenő szomorúság már lehet akár valódi is: viselkedésével összetört életeket, megnyomorított embereket, és ezt belátja. De azért benne van még, hogy ha elkövethetné újra úgy, hogy nincsen ilyen következménye, a maga részéről megtenné. A tett nem volt rossz, csak a következmény. Egy világban, ahol ezt el lehetne kerülni, és szabadon lehetne bűnözni, ő a maga részéről jól érezné magát. Ebben az esetben ugyancsak egyértelmű, hogy ez a töredelem nem elég hiteles.
3. Sajnálom, hogy ezt tettem, valóban helytelen volt!
Bocsánatot kérek az áldozatoktól! Mindent megteszek, hogy jóvá tegyem! Aki így fogalmaz, nem csak azt sajnálja, hogy kiderült, vagy, hogy esetleg valakinek fájdalmat okozott. Aki így fogalmaz, az rádöbbent, hogy hibázott, a tette önmagában vállalhatatlan, emellett szembesült a negatív következményekkel, belátta a kárt, amit okozott, és érezhetően elkötelezett, hogy megváltozzon.
Ha visszamehetne az időben, nem tenné meg újra, hiába lenne lehetősége rá. Valóban empatikus az áldozatokkal, nem próbálja meg kimagyarázni magát, nem hárítja a felelősséget. Ritka, hogy ilyet hallunk a közéletben. Pedig nagyban hozzájárul a bűn okozta sebek gyógyulásához, és a károsultak lelki megnyugvásához.
Ha pedig a bocsánatkérésen túl vagyunk, akkor jön a dolgok oroszlánrésze: valóban mindent megtenni, hogy többet ne forduljon elő, és konkrét lépésekkel segíteni az okozott károk enyhítését.
De ez már szinte álomvilág, belátom.
