Hermányi Mariann és Szabó Kimmel Tamás együtt szerepel az Oleanna című kétszereplő kamaradarabban. A Centrál színház új bemutatójában egy egyetemi professzor és az egyik diákja feszül egymásnak, és a konfliktusuk odáig fajul, hogy a lány feljelenti az épp a kinevezésére váró tanárt a feletteseinél. Megpróbálják megbeszélni a konfliktusukat, de csak azt érik el, hogy az tovább fajul.
Hermányi Mariann két nappal a bemutató előtt, közvetlenül a fotóspróba után ült le beszélgetni velem. Első ránézésére úgy tűnt, hogy egy kicsit még a szerepe hatása alatt.
Külső szemmel úgy tűnik, ez egy olyan előadás, ami eléggé igénybe vesz. Könnyű ebből a szerepből kilépni?
Úgy képzeld ezt el, mint egy maratonfutást, ami után percekig levegőért kapkod az ember. Mi, amikor véget ér az előadás, lemegy a fény és elindul a taps, percekig csak keressük a fejünket… De természetesen mindig meg is találjuk.
Fotó: Nagy Bogi
Ezek szerint nem viszed haza a szerepeidet?
Szerintem a profi színészek sajátja, hogy nem a saját aktuális érzéseikből dolgoznak, nem a civil fájdalmaikat viszik fel a színpadra, és utána a színpadról lejőve fetrengenek benne napokig. Ha így dolgoznék, akkor nehezen tudnék hosszú távon játszani egy-egy előadást, hiszen az életem sem stabilan boldog vagy boldogtalan. Nem érdemes a saját aktuális érzéseinket egy szerep alapkövévé tenni, mert amint ez az alapkő hiányzik vagy átalakul, borul az egész.
Ezt Kaposváron tanították neked vagy idő közben szedted magadra?
Ez az én következtetésem mindabból, amit magam körül láttam az elmúlt tíz évben.
Sok darabnál el tudom képzelni, hogy írásban is fantasztikus lehet, de az Oleannát nézve azt éreztem, hogy a darab fele „láthatatlan” lenne anélkül, amit te és Tamás adtatok hozzá.
Elsőre én is csak a töredékét olvastam ki belőle ahhoz képest, amit később az elemzőpróbák során megfejtettünk. De ez a legtöbbször így van: az ember elolvas valamit, és kellenek a próbafolyamat hetei ahhoz, hogy a rendezővel és a partnerrel kiszínezhessük azt a saját ötleteinkkel. Egy darabot nem csak egyféleképpen lehet megcsinálni. A lehetőségek tárháza végtelen, és mindig az aktuális csapat az, aki eldönti, hogy milyen tartalommal, mondanivalóval és élményekkel tölti meg az írott anyagot.
Mi az, amit először kiolvastál belőle és mit jelent neked ez a szerep most, közvetlenül a bemutató előtt?
Amikor először olvastam a darabot, sokkal egyértelműbbnek tűnt, hogy a történetben van hibás fél, ám minél jobban belemerültünk az anyagba, annál jobban kikristályosodott, hogy egyre nehezebb lesz oldalt választani, ha lehetséges lesz majd egyáltalán. Itt nem az a helyzet, hogy történik egy konkrét, kézzelfogható bántalmazás, és a lány jogosan kiáll, majd végül elítélik az erőszaktevőt.
Jóval árnyaltabb, láthatatlanabb és nehezen szavakba önthető mindaz, ami történik, hiszen egy-egy lopott tekintet, vicces mondat vagy hangsúly mögé bújik. Ugyan történik erőszak, mert határozottan érezzük, hogy valami nem stimmel, de közben nem is történik, mert szabad szemmel nem látjuk azt.
Egy durva, túl érzékeny lány és egy nyájas, érzéketlen férfi fatális találkozása ez, amiben folyamatos elcsúszások, félreértések vezetnek ahhoz a pillanathoz, ahonnan már nincs visszaút. A darab szerintem azt mutatja be, hogy mennyire fontos, hogy megtanuljunk egymással kommunikálni, és nem biztos, hogy csak egyetlen igazság van.
Ha belekényszerülsz egy vitahelyzetbe egy másik emberrel, meg kell találni a kapcsolódási pontokat. A megértés sokszor nagyon nehéz dolog, ezt tudom, de mindent el kell követnünk érte.
A karaktered egy ponton kimondja, hogy a közte és a professzora között lévő kommunikáció halálra van ítélve.
Igen, mert meggyőződésük, hogy csak egy igazság van, méghozzá a sajátjuk. Lényegében mindketten a kommunikációt és a párbeszédet kérik egymáson számon, pedig egyikük sem képes rá. Folyamatosan monologizálnak, kifigurázzák, hiteltelenítik egymást, folyton egymás szavába vágnak. Hihetetlen gőggel és haraggal rontanak egymásnak, miközben így nem lehet.
Ha igazán jól csináljuk az előadást, akkor a végén közel egyenlően áll majd közöttük a mérleg nyelve. Ezt a patikamérleget próbáltuk a próbákon minél pontosabban beállítani. Az a cél, hogy egyikőjükkel se lehessen egyetérteni, de közben mind a kettőjüket meg lehessen érteni.
Fotó: Nagy Bogi
Az Oleanna egy kilencvenes években íródott darab. Szerinted aktuális még?
Az biztos, hogy a társadalmi túlérzékenység, illetve a társadalmi érzéketlenség kérdése és ellentéte most is rendkívül aktuális. Amit az egyik ember túlságosan komolyan vesz, azt a másik extrémen negligálja, ami fájdalmat okoz, majd konfliktust és háborút.
A másik fontos aktualitása a darabnak a szélsőség, mint filozófia, a szélsőséges akcióra válaszul adott szélsőséges reakció és az ebből születő ördögi kör. Miből születik a túlérzékenység, a túlzott bizalomhiány, a hisztérikus szabadságvágy? Bántalmazásból, megalázásból, elnyomásból.
Mondok egy példát.
Az a bajuk a szélsőségesnek, hogy a pride milyen provokatív és harsány, és miért kell ilyen erőszakosan artikulálni bárkinek bármit is. De könyörgöm, ha nem szenvednének az elfogadás hiányától és a jogfosztottságtól, eszükbe sem jutna kiállni értük. Ha mindenkit hidegen hagyna, ki milyen párt választ magának, szerintem nem is létezne Pride. Ha nem nyomták volna el a nőket, talán nem létezne a feminizmus.
Ez a séma begyűrűzik férfiak és nők, szegények és gazdagok, hatalommal rendelkezők és elnyomottak, vagy akár a különböző bőrszínű vagy vallású emberek közé. És ezek a problémák csak mélyülnek és mélyülnek tovább.
A darabban itt van ez a pasi, aki egyáltalán nem érzi a súlyát annak, ha az egyetemről kivágnak egy szegény családból jövő lányt, akinek az egyetlen igazi esélye az egyetem. Vele szemben talán nem az a legjobb mondat, hogy „nem kell ám mindenkinek egyetemre járnia…” A lány meg egyszerűen nem érti, hogy úgy is hozzáérhet valaki, hogy az nem lesz rögtön szexuális bántalmazás vagy elnyomás.
Az Oleannában két szélsőséges gondolkodású ember találkozik, és ebből születik az atombomba.
Úgy tudom, hogy a szokottnál talán jobban érdeklődsz a közéleti, politikai témák iránt. Miért?
Mert fontos. Az ember életének két alapköve a jogtudomány és a pszichológia. Ha dönthetnék ilyen fajsúlyú ügyekben, a közoktatásban már az elsősök tanrendjébe beilleszteném ezeket a tárgyakat. Nyilván eleinte játékos formában.
Nem lenne túl korai?
A teológia sem egy májusi piknik, mégis már az óvodában előkerül a képes Biblia.
Nagyon sok hiátus teremtődik abból az életünkben, hogy nem tudjuk, mik a jogaink. Fogalmunk sincs, hogy milyen szabályrendszerek mentén érvényesíthető az akaratunk, illetve szenvedünk a traumáinktól, és képtelenek vagyunk kezelni a saját pszichénket, mert nem értünk a lelkünkhöz, illetve a másik ember lelkéhez sem. Szerintem meg kell tanulnunk közlekedni abban a rendszerben, ami körülvesz minket, és abban is, ami bennünk zajlik.
Mi indította el benned ezt az élénk érdeklődést?
Szerintem nem az én aktív érdeklődésem a furcsa, hanem az, ha valaki nem foglalkozik ezzel. Szerintem érdemes tisztában lenni, főleg a választások idején, hogy milyen pártok és programok közül választhatsz és a különböző plakátokon mosolygó emberek szájából milyen mondatok hangzottak már el. Az a normális, ha élő kapcsolatod van a körülötted lévő világgal.
Amikor először mentem szavazni, azt sem tudtam, hogy kell rendesen kitölteni a szavazólapot. Senki nem tanított meg rá, és valószínűleg rosszul töltöttem ki. Egyszerűen muszáj, hogy tájékozott légy. Szóval érdekel a közélet és a politikai, de ez nem jelenti azt, hogy politikai szerepet vállalnék. Erre nem vágyom. Csak tudni akarom, mi a helyzet, és szeretek nem egy-, hanem többféle helyről tájékozódni.
Fotó: Nagy Bogi
Most voltak az amerikai választások, és minden eddiginél látványosabb volt az a rész, hogy a különféle hírességek nyíltan vállalták, melyik jelöltet támogatják. Szerinted színészként van értelme ezt felvállalni?
Én nem csinálnám, azt hiszem. Ez nagyon-nagyon direkt befolyásolás. Félve biztatnék bárkit is, hogy azért szavazzon valakire, mert egy általa kedvelt ember is rá szavaz. Ha ne adj Isten „Oscar-díjas színésznő lennék Amerikában” (nevet), inkább arra biztatnám a követőimet, hogy tájékozódjanak.
Ne csak véleménycikkeket olvassanak, hanem nézzék meg az eredeti interjút, az eredeti beszédet, és saját maguk szűrjék le a tanulságokat! Tájékozódjanak, és a döntést ezután hozzák meg. Ha lenne ilyen befolyásom, én maximum erre használnám.
Viccelődve dobtad be, hogy ha Oscar-díjas színésznő lennél, de úgy tudom, hogy neked tényleg célod a nemzetközi karrier. Vagy rosszul értesültem?
Abszolút célom. Járok rendszeresen castingokra. Kicsi, egy-két mondatos szerepeket már sikerült is kapnom, például Adrien Brody mellett A brutalistában. Az a film fantasztikus lett. Dolgozik bennem a vágy, hogy elinduljak egy ilyen úton. Most kezdek a pályámon olyan profi, csodálatos és megkerülhetetlen színészekkel dolgozni, akiktől rengeteget kapok. Ebből szeretnék többet és még többet.
Kikre gondolsz Adrien Brody mellett?
A darabbéli partnerem, Szabó Kimmel Tamás nekem ilyen. De ilyen volt Básti Juli, Scherer Péter és Mucsi Zoltán is. Fantasztikus olyan emberekkel dolgozni, akik a szakma csúcsát jelentik, és együtt létrehozni valamit, amitől a magasba emelkedhetsz. Az ilyen pillanatokért lettem színész. Örömmel játszanék külföldi színészekkel, és az is nagy vágyam, hogy legyenek idegen nyelvű szerepeim. Ezért is volt nagy dolog a Hunyadi-sorozat, mert ott nagyrész németül beszélek nagy sztárszínészekkel.
Kit játszol?
Luxemburgi Zsigmond német-római császár lányát. Éles nyelvű, kegyetlenkedő hercegnő, aki a vár falain belül következmények nélkül karmolászik mindenkit a szavaival, mint egy kismacska. Meghal az apja, és hozzáadják egy Habsburg úrhoz, elindul számára a gengszterélet. Meggyőződése, hogy sokkal okosabb a férfiaknál, és majd uralkodó lesz.
Mennyit forgattál a sorozatban?
Ez egy nagyon hosszú forgatás volt. Egy éven át tartott. Az én 16 napom talán nem hangzik soknak, de én főleg zárt térbeli jeleneteket forgattam, amiből sokat lehet felvenni egy nap alatt – ellentétben mondjuk egy csatajelenettel, ami akár egy hétig is forog – , így ez egy hangsúlyos szerep lesz.
Milyen volt Cannesban megnézni az első részt?
Nagyon izgalmas és felemelő. A vásznon látva megjött a valódi ereje ennek a történetnek.
Ha jól tudom, A besúgó után sokáig nem kaptál munkát, most meg némi túlzással a csapból is te folysz. Szerepeltél realityben (Az árulók), van új mozifilmed (Ma este gyilkolunk), hamarosan jön a Hunyadi és épp egy új darabodat, az Oleannát mutatjátok be a Centrál színházban.
Lehet, hogy most a világ legelfoglaltabb színészének tűnök, de nem így van. Csak úgy alakult, hogy két hónapon belül mutattak be mindent, amin az elmúlt két évben dolgoztam. Az biztos, hogy ez most egy sűrűbb időszak, de pont olyan sűrű, amilyet mindig is szerettem volna magamnak.
Nehezen tudsz mit kezdeni a sok szabadidővel, vagy azért élvezed, ha két munka között egy-két hétre azért hátra dőlhetsz kicsit?
Egy-két hét pihenés jólesik, de a hónapok már nem. Mi színészek arra vagyunk trenírozva, hogy pörögjünk, mint egy Tasmán ördög, és ha hosszabb időre le kell állni, az nehéz.
És abban a nehéz, nem sok munkát kínáló másfél évben mivel tudtad életben tartani az energiáidat?
Hullámzó volt, hogy mikor mivel. Egy-két korábbi darabom még műsoron volt, havi két-három alkalommal azért játszottam, és abból sokat töltődtem. De töltődni tud az ember a barátaival töltött időből, a családjából vagy akár a hobbijaiból vagy egy kirándulásból is. De ettől ez még nehéz.
Mi színészek versenylovak vagyunk, és ha nincs munkánk, az olyan, mintha be lennénk zárva az istállóba.
Ilyenkor olyan indulatok és olyan energiák szabadulnak fel, amiket, ha nem tudunk lekötni, akkor jönnek a balhék.
Úgy tudom, hogy a családodban mindenki csupa jogász és orvos. Nem ütköztél ellenállásba, amikor a színészi pályát választottad?
Ellenállással nem találkoztam, de rettegéssel igen. Nagyon féltettek. Azt szerették volna, hogy orvos vagy jogász legyek, ahogy nálunk szinte mindenki, csakhogy én erre nem vagyok alkalmas. Az orvosi munkával együtt járó felelősség súlyát lelkileg nem bírnám elviselni, jogásznak meg nem vagyok elég fegyelmezett és véres szájú.
Az ügyvédek a szememben megingathatatlan kősziklák, és én nem vagyok olyan. Labilisabb, fortyogóbb a személyiségem.
Túlságosan empatizálok az emberekkel, és ezt a csapot nem tudom elzárni.
Meg a jogász szakma nekem amúgy is túl száraz. Az én agyam soha nem állna rá.
Fotó: Nagy Bogi
A családod mostanra azért büszke rád?
Egyre inkább. Ahogy egyre több szabad szemmel látható munkát tudok felmutatni, azóta igen. Amikor öt évre eltűntem a Kaposvári Egyetem nevű intézményben, és alig hallottak rólam, illetve néha-néha feltűntem egy alternatív előadásban vagy valamilyen számukra tök ismeretlen zenekar klipjében, amiért számukra értelmezhetetlen összeget fizetnek, azzal nem nagyon tudtak mit kezdeni. Az ő koordináta-rendszerükben nem ez a felismerhető siker.
Melyik munkádra vagy eddig a legbüszkébb?
(hosszabban elgondolkodik) Az még most készül. Egy film lesz. Török Áron rendezi, írja, fényképezi, vágja… Az a munkacíme, hogy Krindzs. Mivel ez egy szerelemprojekt, és nem nagyon van mögötte pénz, lassan haladunk. Már két éve forgatjuk, és az eddigi felvételeket látva hiszek abban, hogy ez lesz az eddigi legszebb munkám.
