Több fontos dolog történt velem idén, komoly döntések, nagy dilemmák, életesemények – az egyik legfontosabb pedig természetesen az volt, hogy végre végiggondoltam a saját viszonyomat Taylor Swifttel. Maga a dolog (mármint a végiggondolás, nem a viszony) pár napig tartott csupán, cikket is írtam belőle, a konklúzió nagyjából annyi, hogy
hát nem vagyok különösebben hardcore swiftie, és miután jó sok albumát végighallgattam rövid időn belül, ez nem is változott.
Az albumokhoz azóta sem tértem vissza, és bár egy-két dalt betettem a Spotify-kedvenceim közé (ahol még nagyjából 4-5 ezer szám várja, hogy tisztességesen meghallgassam őket), az egész ügy nem is foglalkoztatott azóta. Egészen a múlt hét végéig, amikor is százmilliókkal egyetemben én is megkaptam az év egyik legjobban várt ajándékát, a Spotify Wrapped című személyre szabott – borzalmas műszóval élve – tartalomfogyasztási elemzésem, azaz azt, hogy mely előadók mely számait hol, mikor és milyen mennyiségben fogyasztottam. A Wrapped legnagyobb húzása természetesen az éves lejátszási lista, a kedvenc számaimmal, amelyet aztán hónapokig hallgatok, hogy a következő évben is nagyjából ugyanazok a számok kerüljenek bele – és ez így megy majd, amíg világ a világ.
Fotó: nlc illusztráció
Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, hogy az elemzésben és a listán is rendre felbukkant Taylor Swift hullámzó minőségű, lakossági feminizmussal nyakon öntött egyenpopdalai. Az összesítésem tényleg azt sugallta, hogy hatalmas rajongó vagyok, és bár igazi first world problem ez – finoman szólva nem az a legnagyobb bajom, hogy a Spotify ilyesmivel vádol –, a helyzet ettől még elgondolkodtató, főleg, hogy nem vagyok egyedül. Az idei Wrappeddel ráadásul ezen túl is ezer baj van, az összkép pedig baljós és szomorú dolgokat sugall a popzene jövőjéről. Pontokba szedtük, hogy miért.
Megőrülő algoritmus
Illetve eleve az, hogy egy algoritmus dönti el zenészek, és általában az egész szórakoztatóipar sorsát. Nem szeretnék a botjával hadonászó, felhőkkel kiabáló boomernek tűnni, aki visszasírja azokat az időket, amikor még tisztességes zenei magazinok képzett újságírói mondták meg, mit érdemes hallgatni (egyébként visszasírom), de a Spotify algoritmusa ettől még hátborzongató.
Amikor a több mint 600 millió felhasználónál felbukkant a Wrapped, a fórumokat elárasztották a panaszok és a vicces mémek: rengetegen panaszkodtak arra, hogy ismeretlen együttesek bukkantak fel az éves bestofjukban, mintha az algoritmus részben hallucinálta volna az ízlésüket.
Mindenkinek feltűnt az is, milyen vérszegény az idei összesítés: nem látható például, hogy a felhasználók kedvencei mely városokban a legnépszerűbbek, és valahogy mindenkinél felbukkannak a leghíresebb előadók, akik mellesleg a legtöbbet kaszálják a platformon, azaz a kevésbé ismert zenekarokkal szemben nincs különösebben szükségük a népszerűsítésre. Ilyen a már említett Taylor Swift, vagy a The Weeknd. Még ha nagyjából stimmelnek is a dalok, a sorrend akkor is teljesen kusza: korábban is előfordult, hogy nem a meghallgatások száma szerint rangsorolt az éves összesítő, de pár kattintással azért sorba lehetett rendezni őket. Idén végképp véletlenszerű a sorrend, és nincs mód arra, hogy helyrerakjuk.
Az egyik felhasználó képernyőképpel bizonyította, hogy a zenei platform idén nem vitte túlzásba az éves listát: egyszerűen betette az idén bemutatott, Timothee Chalamet-féle Wonka című film albumát. „Ez a legcikibb dolog, ami valaha történt velem” – panaszkodott Megan, nyilván némi túlzással.
Arról nem is beszélve, hogy a korábbi évek, színes, izgalmas őrülete nincs sehol – a Wrappedet azért várták a legtöbben, mert olyan volt nézni, mint egy musicalt hallucinogén drogok hatása alatt, idén azonban a legtöbbek szerint hervasztó és unalmas grafika fogadta a felhasználókat, minimális mozgással.
Nagyon sokan várták a kedvenc műfajaik listáját, nem véletlenül. A legtöbb zenehallgatónak ugyan van fogalma arról, hogy a nagyobb kategóriák közül mit hallgat szívesen (metál, rock, punk, pop, elektronikus zenék), de azt kevesen tudják, hogy milyen obskúrus alműfajokba esnek a kedvenc számaik, pedig úgy sokkal könnyebb megtalálni a hasonlóakat. (Én például sokáig nem tudtam, hogy detroiti minimálhouse a kedvencem, de nagyszerű albumokat találtam a hetvenes évek eleji indonéz pszichedelikus rock világában is.)
Idén ez is eltűnt, illetve megváltozott: a Spotify algoritmusa talán viccből, talán, mert tényleg megőrült, teljesen nonszensz agyrémeket álmodott meg műfajok helyett a Zenei fejlődésed 2024-ben című playlistben. Többen idén szembesültek vele, hogy a „partvidéki, ujjakkal játszott, nagymama-jachtrock” a kedvencük. Én még olcsón megúsztam: márciusban például feltűnően sok „szakítós cheerleaderpopot” hallgattam (nyilván nem lep meg senkit, hogy ez Taylor Swiftet takarja), de ezrek panaszkodtak arra, hogy az algoritmus szerint nagyon sok
rózsaszín pilateshercegnő görkoris-deszkás popzenét
hallgattak. A „rózsaszín pilateshercegnő” kifejezés sokaknál előkerült, ebből rögtön mém is lett, igaz, utólag lehetetlen rekonstruálni, hogy mi az, amit a Spotify talált ki, és mit költöttek hozzá a felhasználók; a férfi, aki állította, hogy októberben kizárólag „mostadlan, elvált tököscsaj-űrapa” stílusú zenéket hallgatott, valószínűleg viccel.
Itt már felmerült a gyanú, hogy az idei Wrapped felett átvette a hatalmat az AI, vagyis a mesterséges intelligencia; és ezzel el is érkeztünk a legnagyobb bajhoz.
Sophie Ellis-Bextor a Spotify Wrapped 2024-es partiján (Fotó: John Phillips/Getty Images for Spotify)
AI, amíg a szem ellát
Ellentmondásos és botrányokkal terhelt a Spotify és a mesterséges intelligencia kapcsolata. A platformon nagyon nehéz szűrni az AI-jal készült dalokat, amelyeket a cég ráadásul nem is tilt nyíltan; a hivatalos szabály az, hogy amíg a készítő rendelkezik a szerzői jogokkal (értsd: nem lopott más dalokból felismerhetően), addig szabad a pálya. Ez persze azt jelenti, hogy ha valaki legyárt pár kattintással több tucat vagy akár több ezer dalt, és ráereszti a platformra, azzal gyakorlatilag ingyen pénzhez jut: elég, ha csak egy-kettőt becsíp az algoritmus, elkezdi mutogatni felhasználók ezreinek, és már jön is a bevétel úgy, hogy valódi munka nincs mögötte.
Ezzel persze a zenei kínálat hígulásán és a zenészek megalázásán kívül az is baj, hogy a hús-vér alkotóktól veszi el a jogdíjakat. A Spotify ugyanis nem fix összeget fizet a meghallgatások után, hanem régiónként és népszerűségi sávonként eltérő összeget. Ráadásul minden évben adott keretből (a reklámbevételek és a havidíjak bizonyos részéből) gazdálkodik, azt dobja szét, tehát az AI-dalokkal tényleg a zenészeket rövidítik meg a csalók. Több bennfentes tudni véli ráadásul, hogy maga a cég is előszeretettel él ezzel a módszerrel, hogy kevesebb jogdíjat kelljen kifizetnie a valódi zenészeknek.
„A Spotifyra 2024-ben havi átlagban 1 800 000 dalt töltöttek fel, aminek a nagy részét alig, vagy egyáltalán nem hallgatják” – meséli az nlc-nek Dányi Kriszta zenész, a WeAreGloria nevű elektronikus zenei projekt szellemi anyja. Spotify-léptékben kis előadó ő: legnépszerűbb dalát 53 ezren hallgatták meg, de ezen kívül mindegyik számának tízezer alatti a hallgatottsága. (Pedig egy klipjével a klipszemlét is megnyerte pár éve, koncertjével pedig megtöltötte a Magyar Zene Házát.)
„Ez nem új trend” – folytatja – már 3 évvel ezelőtt is léteztek olyan oldalak, amik kifejezetten ilyen algoritmus által eltemetett dalokat kínáltak azoknak, akik valami obskúrusra vágytak. Egy példa: Forgotify.com”. Ha egy zenésznek nincs legalább tízezer hallgatója, akkor a Spotifyról származó bevétel „nagyjából értelmezhetetlen” – fogalmaz Kriszta. „Ezért a legtöbb zenész hirdetéssel próbál küzdeni a hallgatásokért, illetve okos marketingtrükkökkel, de én úgy gondolom, hogy ez valamennyire szélmalomharc, gyakorlatilag egymást akadályozzuk az előrejutásban.” Régóta téma a zenészek között, hogy az oldal működését meg kellene reformálni, de a többség szkeptikus. „Mivel monopolhelyzetben vannak, erre a közeljövőben nem látok sok esélyt.”
Ezzel el is érkeztük a Spotify legsúlyosabb „bűnéhez”.
A zenészek kizsákmányolása
A társadalmi olló egyre csak nyílik, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig csak csúsznak lefele, tudjuk ezt jól – és a helyzet hasonló a streaming oldalakon érvényesülni igyekvő zenészek közt is. Ahhoz, hogy kényelmesen megéljen az ember a dalai, albumai publikálásából, minimum Taylor Swiftnek, vagy Ed Sheerannek kell lennie – ők azonban rögtön százmilliókat szakítanak évente, persze dollárban. Az alsóbb „kasztok”, akiknek „csak” pármilliós slágereik vannak, elfelejthetik a megélhetést, a tízezres, párezres kategóriáról nem is beszélve. Szigorú titok, hogy egy-egy meghallgatásért mennyit fizet a Spotify a zenészeknek (pontosabban a kiadóknak, labeleknek, hiszen ők is leveszik a sápot), ráadásul, ahogy említettük, régiónként és piaconként változik, de azt talán leírhatjuk, hogy egy forintnál jóval kevesebbet. Azaz csak a Spotifyból még Azahriah sem gazdagszik meg, ahhoz a nemzetközi színtéren is be kellene futnia.
Felesleges ezen lamentálni, inkább nézzük, hogyan segíthetjük kedvenc zenészeinket, akik nem hozzák Taylor Swift számait – és talán nem is céljuk stadionokat megtölteni, egyszerűen alkotni szeretnének. Azzal nem segítünk, ha bojkottáljuk a Spotifyt, hiszen még mindig ez a leghatékonyabb eszközük, hogy eljuttassák a zenéjüket a közönségükhöz, inkább keressünk más támogatási formát. Például:
- merch (ruha, ajándéktárgyak, CD, hanglemez)
- koncertjegyek.
Ezek már valós bevételt jelenthetnek, igaz, „ha retegzenét játszik az ember, ez sem számottevő”, mondja szakértőnk, „főleg Magyarországon”.
Senki nem tudja, hogy hallgatunk majd zenét öt-tíz év múlva, de az biztos, hogy a Spotify sem tarthat örökké – a kérdés, hogy ami váltja, nem lesz-e még károsabb. „A platform jelenlegi dominanciáját a technológiai fejlődés, az Alfa-generáció és az új üzleti modellek is ki fogják kezdeni” – mondja Kriszta. Arról az Alfa-generációról beszélünk, amely már most is természetesnek veszi az AI jelenlétét és használatát; ők azonban talán valóban alkotnak majd a segítségével, nem vele végeztetik el a piszkos munkát a gyors bevétel reményében. „Nem vagyok gazdasági szakember, de az egyre elégedetlenebb zenészek tiltakoznak majd, decentralizálhatják a rendszert, az AI-modelleket együttműködve használják majd és szabályozással avatkoznak be. Akár el is hagyhatják a Spotifyt kisebb, igazságosabb platformokért, esetleg ők maguk kezdenek valamit építeni kisközösségi szinten.” Nincs mese tehát, minden reményünk a sokat kárhoztatott és könnyen parodizálható Alfa-generáció kezében van.
