Mindig imádtam a zenét. Ezt most nem csak úgy mondom, nem egyszerűen arról van szó, hogy sok zenét hallgattam, vagy hogy mindig fontos volt az életemben, hanem szó szerint erről: imádtam. Tíz-tizenöt évig ez volt a legfontosabb az életemben, fontosabb, mint a barátok, a tervek, az ambíciók, a karrier; még a csajozásnál is fontosabb volt. (Ehhez mondjuk hozzá kell tenni, hogy zenét hallgatni könnyű volt, csajozni meg nem volt könnyű, nem csoda, hogy inkább az előbbit választottam.) Szenvedélyesen hallgattam zenét, pontosan tudnom kellett, kinek melyik albumáról melyik szám szól éppen (ez kicsit könnyebb volt annak idején, amikor a kezünkkel kellett feltenni és elindítani a zenét, nem tudtuk rábízni magunkat az algoritmusra). Mindent tudni akartam az előadóról, és azért tanultam angolul, hogy megértsem, melyik szám mit jelent. Mármint nem csak szöveg szerint, hanem hogy valójában mit jelent.
Valahogy úgy alakult, hogy a női előadók voltak a legfontosabbak, ami egyrészt biztos jelent valamit rám nézve, de ezt most hagyjuk, másrészt kisebbségben voltam ezzel a macsó rockerekhez, metálosokhoz, kispálosokhoz és mode-osokhoz képest, de mit tegyek, ha nekem Björk volt a krássom, ha éppen nem ő, akkor PJ Harvey, Alanis Morissette-et hallgattam, ha szomorú voltam, és azt képzeltem, hogy egyszer majd, ha nem nyomi 17 éves leszek, olyan feleségem lesz, mint Tori Amos. Aki akkoriban Trent Reznorral járt, akihez képest nyilván esélyem sem lett volna.
Oké, hogy azóta eltelt még egyszer 10-15 év, és fontosabb lett a munka, a tervek, az ambíciók, és egy idő után (szerencsére) a csajozás is, de abba azért így is kemény belegondolni, hogy itt állok 41 évesen, hozzáférésem van a világ összes popkulturális tartalmához, viszonylag tájékozott vagyok a világ dolgaiban, és közben semmit, de semmit nem tudok a jelenleg legnépszerűbb női előadóról, Taylor Swiftről.
A 17 éves Taylor Swift egy szál gitárral énekelte a nemzeti himnuszt a Detroit Lions-Miami Dolphins egyik mérkőzése előtt, 2006-ban (Fotó: Al Messerschmidt/Getty Images)
Na jó, a „semmit” túlzás: tudom, hogy pár éve elege lett az őt kizsákmányoló zeneiparból és elkezdte a saját pénzéből és szakállára, kérdéses jogi keretek közt kiadni korábbi albumait, amitől nagyon menő lett a szememben, de hallgatni így sem kezdtem el. Azt is tudom, hogy össze-vissza repked a magángépével, és ha valaki ezt számon meri kérni rajta, azt perrel fenyegeti, amitől kevésbé menő a szememben, és nem is bánom különösebben, hogy nem kezdtem el hallgatni. Meg azt is tudom, hogy
ha kijön egy albuma, nők milliói ébrednek tudatára, hogy elnyomják őket a férfiak, vesznek össze a pasijukkal, hagyják ott őket, vagy válnak el tőlük, és addig, amíg az albumok hatása tart (tehát hetekig, vagy hónapokig), hozzájuk sem lehet szólni.
Legalábbis ez a vicc terjed Taylor Swift és a nők viszonyáról az interneten, vagyis erről árulkodik a számtalan mém és vicces videó, amelyek akkor kezdenek el terjedni, amikor megjelenik egy-egy lemeze. Tehát állandóan. Taylor Swiftnek ugyanis évente megjelenik egy albuma, félig azért, mert a régi dolgait adja (adta?) ki újra, félig meg azért, mert ennyire termékeny – pontosabban ennyi mondanivalója van férfiakról és párkapcsolatokról. Kicsit olyan ő, mint Lőrinc L. László (avagy Leslie L. Lawrence) a magyar könyvpiacon a kilencvenes években: a boltok már le sem vették a „megjelent Lőrinc L. László új regénye!” feliratot, mert folyamatosan érkeztek az új regények.
Körbekérdezve kiderült, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy teljesen kimaradt a művésznő munkássága és épülő életműve: az életkorban, státuszban hozzám hasonló férfiak általában még nálam is kevesebbet tudnak róla. Azt azért a legtöbben elmondták, hogy:
- minden lemeze egy vagy több szakítás körül forog, vagyis az exeit veszi elő dalaiban kőkeményen és rájuk nézve nem éppen hízelgőleg;
- volt egy elképesztően látványos turnéja, az Eras Tour, amiből film is készült és többen hetekre elvesztették a barátnőiket, amikor berántotta őket a Taylor Swift által generált tökéletességszingularitás;
- nagyon durván feminista, és azért egy kicsit Karen is.
Taylor közönsége az Eras Tour Inglewood-i állomásán (Fotó: Allen J. Schaben / Los Angeles Times via Getty Images)
Úgy tűnik tehát, hogy Taylor Swift az utolsó kulturális jelenségek egyike, amelyek valóban el- és szétválasztják a társadalmi nemeket. Őt hallgatni a nők privilégiuma; a leghűségesebb rajongók a swiftie megjelöléssel illetik magukat, és szinte mind nő. Az ezredforduló környékén létezett legutoljára a csajpop, amely vagy a nők (vélt) ízlése szerint összecastingolt, kockahasú fiúbandákat jelentette, vagy a vagány lányegyütteseket, mint a Spice Girls; ezeket aztán felszámolta a zeneipar átalakulása és a genderügyi mozgalmak, most pedig itt van Taylor Swift, aki
nőként nőknek készít zenét férfiakról.
Muszáj volt tehát kipróbálnom, ér-e, lehet-e hallgatni őt férfiként. Mármint fizikailag nyilván lehet: senki nem tiltja meg és senki nem áll az utamba, legfeljebb a sötét, baljós zenékre ráterelt Spotify-algoritmusom zavarodik tőle össze. És főleg: mond valami újat a férfiakról egy férfinak? Feministább leszek tőle? Vagy pont, hogy felháborodok majd – én, aki aztán készséggel belátja, hogy hatalmas bajok vannak a férfiszocializációval és az ijesztően terjedő incelkultúrával? Lássuk meg!
Mivel nem akartam túlterhelni az idegrendszeremet a teljes életművel, két lemezt néztem ki magamnak a sokból. Az egyik a Red (Taylor’s Version), amely, ha jól értem, a meghatározó, vízválasztó csúcsalbuma, ahol a minőségi, igényes (úristen, mennyire gyűlölöm ezeket a jelzőket, ha zenéről van szó!), de egyúttal személyes és szenvedélyes popzenére cserélte az addig domináns countryt. Persze ez leegyszerűsítés, de a kritikusok imádták, én pedig egyébként is tartozom neki annyival, hogy meghallgatok legalább egy újrakiadást. A Red eredetileg 2012-es; a mostani Taylor’s Version lényege pedig nem az, hogy az énekesnő a saját ízlésének megfelelően újrakeverte (a különbségeket egyébként csak a legnagyobb rajongók képesek kiszúrni), hanem az, hogy ezzel visszaszerezte magának a szerzői jogokat, amelyek addig a kizsákmányoló producerei kezében voltak, így végre ő rendelkezhet saját zenéje felett – és kereshet pénzt általa. Csodás manőver volt ez, főleg, hogy tudta, hogy a zeneipar élősködői nem merik majd beperelni – be is jött, nem merték.
Most jönne az a rész, hogy dalonként elemzem az albumot, és beszámolok a velük kapcsolatos érzéseimről, de ez még akkor sem sikerülne, ha feltételezném, hogy pont egy újabb férfi véleménye és érzései hiányoznak Taylor Swiftnek és rajongóinak. Azért nem sikerülne, mert konkrétan egy dalt sem sikerült megjegyeznem, és a lemez hallgatása közben egyszer sem kaptam fel a fejem azzal, hogy
hoppá, ez nem is rossz!
A Red színtelen-szagtalan stadionpop, igazi biztonsági játék, háttérzene a fehér középosztálynak szerelemről, szakításról, szívfájdalomról; Swift kőkemény férfi- és férfiasságkritikáját a Red még csak nyomokban tartalmazza. Az I Knew You Were Trouble-t mondjuk ismertem, egy időben valamelyik fast fashion üzletben ment folyamatosan, biztos ezt hallgattam akkor is, amikor szembesültem vele, hogy pólóméretileg bizony nem vagyok többé M-es. A szám egyébként arról szól, amiről a többi: hogy a szerelem fájdalmas, minden bizonytalan, a férfiak pedig vagy elérhetetlenek, vagy simán kihasználják a nőket.
Ennél szerencsére sokkal izgalmasabb Swift legutóbbi albuma, a The Tortured Poems Department, amely pofátlanul nyúlja a nyolcvanas évek szintihangzását. Ezt persze nem Swift találta fel, sőt, rengeteg együttes műveli ezt nála sokkal érdekesebben, de az biztos, hogy sokkal, de sokkal jobban magával ragad egy ilyen cinikus zenebolondot, mint én. Őrület, de három számot egyenesen lementettem a Kedvelt dalok közé! Swift számai azonban szövegalapúak, és ez az a pont, ahol érteni vélem, mit esznek rajta a nők:
az egész lemez az elejétől a végéig kíméletlen szívfájdalom, vergődés és tántorgás a párkapcsolati gyászmunka egyik bugyrából a másikba, ahol a nőket folyamatosan bizonytalanságban tartják a férfiak, gaslightolják, vagy simán elhagyják őket.
Travis Kelce a Kansas City Chiefs játékosa és Taylor Swift az M&T Bank Stadionban, 2024. január 28-án (Fotó: Patrick Smith/Getty Images)
Taylor küzd velük, magával, a környezetével, dühös, szét van esve, meg akarja ölni a másik nőt, az exét, az őt megcsaló férjét, akit szívfájdalmában választott, és így tovább. Mindezt olyan dalszövegekkel illusztrálja, mint:
- „Királynő vagyok, homokváraké, amiket tönkretesz.”
- „Egy pillanatra enyém volt a kozmikus szerelem, most meg készen vagyok, bőgök a konditeremben.”
- „Nem, nem térek észhez, tudom, hogy őrült, de ő kell nekem.”
Szóval csupa olyan helyzetről énekel, amely a nőket mindig is foglalkoztatta, mióta világ a világ, és amelyekkel mind találkozhattak életük egy pontján. Az, hogy Taylor Swift férfigyűlölő lenne, a zenéje alapján konkrétan nem igaz, a lemez végére azonban mégis vakartam a fejem. Nem érzem magam feministábbnak most, mint három napja, amikor elkezdtem Taylor Swiftet hallgatni, pedig esküszöm, vevő lettem volna az ötletre; felmerül tehát a kérdés, hogy feminista-e Taylor Swift. Önmaga szerint igen: az elmúlt tíz évben minden létező fórumon elmondja, hogy kiáll a nők jogaiért és azért, hogy ne érvénytelenítsék az érzéseiket, amely kétségkívül feminista gesztus, és lépten-nyomon azt emlegetni, hogy a nőknek össze kell fogniuk, és fel kell emelniük egymást.
Swift (feminista) kritikusai szerint amit ő művel, az tipikus „fehér feminizmus”; ezt azokra a mozgalmárokra használják, akik bár állítják, hogy minden nőt képviselnek, valójában valahogy mindig csak a fehér, vékony, egészséges, jómódú nőkért állnak ki, és velük is lógnak. Amikor pedig a nők felemeléséről beszél, azt úgy érti, hogy ők, a fehér, gazdag nők átvehetnék a patriarchaszerepet a férfiaktól ahelyett, hogy felszámolnák a rendszert. Amikor Nicki Minaj számon kérte rajta, hogy egy csak ilyen nőket felvonultató videóját jelölték „az év klipje” díjra, Swift azzal válaszolt, hogy „nem vall rád, hogy egymásnak ugrasztod a nőket, biztos valamelyik férfi vette át a Twitteredet” – magára a (teljesen jogos) kritikára azonban nem reagált. Szigorú kutatómunkával beleástam magam az életrajzába, és találtam még pár érdekes adatot:
- Swift egy ideig a náci karlendítéseiről és a fekete nőket alázó beszólásairól ismert Matty Healy énekessel járt;
- mostani pasija pedig Travis Kelce amerikaifoci-sztár, ami azt jelenti, hogy a meccseit a sportoló egyik legjobb barátja, a nemi erőszakkal vádolt Jackson Mahomes mellett nézi végig;
- egyik ügyben sem szólalt meg.
Arra tehát, hogy nem lettem feministább, megnyugtató magyarázat, hogy Swift sem annyira feminista, sőt, a lemeze sem az. Sokszor vádolják őt azzal (férfiak), hogy csak arról énekel, hogy minden férfi rohadék, de ez nem igaz; ennél bonyolultabb a helyzet. Taylor Swift világában minden férfi rohadék, de úgy rohadék, hogy közben képtelenség nekik ellenállni. Mintha még mindig 17 éves lenne, legalábbis ami a párkapcsolatokról alkotott képét illeti: minden szerelem elsöprő, lehengerlő, romantikus, és kivétel nélkül mindegyikről kiderül, hogy hazugság. A pasi ugyanis vagy felszínes vagy csalfa vagy méltatlan vagy gyáva, aki képtelen felelősséget vállalni. Vagy – többnyire – ez mind egyszerre.
Taylor Swift az 52. Grammy díjátadó gálán, 2010-ben (Fotó: KEVORK DJANSEZIAN / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP)
Nem akarom érvényteleníteni Swift érzéseit és azt, ahogy a férfiakat látja, ahogy olyanokat sem akarok mondani, hogy ennyi horrorsztori után igazán átgondolhatná a választásait; maradjunk annyiban tehát, hogy meghallgatnék egy olyan számot is, ami arról szól, hogy végre összejött egy kiegyenlített és kiegyensúlyozott párkapcsolat, ahol mindkét fél felnőttként viselkedik. Igaz, ha ez megtörténne, az biztosan a zenei karrierjének végét jelentené, mi pedig szegényebbek lennénk pár egész jó poplemezzel. Vagy akár húsz-harminccal: Taylor Swiftben, ha így folytatja, még simán van ennyi, a férfiak pedig bőven biztosítanak majd neki ihletforrást. Szerencsére ugyanis ötven- és hetvenévesen is simán rohadék mind.
