Egy névtelenül írt késő középkori angol versben, amelynek címe Tíz feleség beszélgetése férjeik portékáiról, nők egy csoportja gyűlik össze egy kocsmában, hogy szemléletes részletességgel beszéljék ki a címben is említett portékát, vagyis a férfiak péniszeit. Kiderül, hogy a férfiak közül néhányan impotensek, és egyikük sem nyújt valódi szexuális kielégülést kéjsóvár házastársuknak. A nők közül többen panaszkodnak arra, hogy partnerüknek nagyon kicsi a nemi szerve:
az egyik a férje nemi szervét egy kukachoz hasonlítja, míg egy másik azt állítja, hogy a legkisebb ujja nagyobb, mint házastársa merevedő pénisze
Talán első hallásra különösnek tűnhet, de a középkori irodalom tele van olyan női alakokkal, akik valósággal a férfi nemi szervek megszállottjai: és természetesen minél nagyobb, annál jobb! A Száz új mese című, 15. századi burgundi gyűjteményben például számos trágár és vulgáris történet között szerepel egy olyan is, amelyben egy nő kétségbeesett igyekezettel próbálja becserkészni férje barátját, a fogadóst, akinek „az egész környéken a legfinomabban megmunkált, legvonzóbb és legvastagabb hímtagja van. Olyan ügyesen bánik vele, hogy négy, öt vagy akár hat alkalom… nem került számára több erőfeszítésébe, mint hátrahúzni az arcából a csuklyáját”.
A Creil-i kovács (egy francia vers a tizenharmadik századból) hasonló történetet mesél el: a címszereplő egy nap látja, hogy a szolgája vizel, és megdöbben az ifjú hatalmas péniszén, amely „két tenyérnyi hosszú, és széles, mint egy ököl”. Tudja, hogy ha a felesége rájönne, hogy alkalmazottjuk milyen jól el van látva, „inkább meghalna és eltemetné magát, minthogy ne részesüljön a jóból”. Így aztán úgy dönt, hogy inkább az események elé vág: részletesen mesél a nőnek a szolga óriási péniszéről, azt állítva, hogy „még soha nem láttam ennél nagyobb tagot”. A nő úgy tesz, mintha undorodna, de amint a férje kimegy, megkörnyékezi a cselédet. Csakhogy a férj résen van: kiugrik a rejtekhelyéről, elbocsátja a szolgát, és megveri a feleségét.
Jókora gatyapőc a 16. századból (forrás: Wikimedia Commons)
Bár ezek a versikék elsősorban nyilvánvalóan humoros szándékkal íródtak, a középkori Európa lakói – főként alighanem a férfiak – meglehetősen széles körben gondolták azt a nőkről, hogy a valóságban is így viselkednek. A 15. században kiadott, Tükör a közösülésről című pamflet névtelen spanyol szerzője például azt állította, hogy
„Egy tapasztalt nőtől tudtam meg, melyek azok a tulajdonságok, amikre a nők vágynak a férfiakban. Ezek a következők: egy jókora, kemény pénisz, valamint bőséges sperma.”
Ahogy arról egy korábbi cikkünkben is írtunk, a férfiak péniszét olykor hivatalos vizsgálatoknak alávetették; olyan esetekben, amikor a feleség ún. szexuális összeférhetetlenség miatt kérte a házasság érvénytelenítését. Ha a férj erőszakosnak, alkoholistának vagy csapodárnak bizonyult, az nemigen hatotta meg a bíróságot, azonban ha a felesége be tudta bizonyítani, hogy képtelen ellátni a legszentebb házastársi teendőit, akkor jó eséllyel megszabadulhatott tőle.
A bizonyításhoz persze szemtanúk kellettek; vagy ha ilyenek nem akadtak, akkor jól jött néhány független szakértői vélemény. A bíróság nem ritkán helyi nőket – férjes asszonyokat, özvegyeket vagy akár prostituáltakat – rendelt ki, akik aztán megvizsgálták az illető férfi nemi szervét, illetve különböző praktikákkal, azaz vizuális és /vagy fizikai ingerekkel megpróbálták némi mozgásra bírni, majd észrevételeikről beszámoltak a tárgyaláson. Állítólag olyan is előfordult, hogy férfiak végezték ezt a feladatot (vagy valami nagyon hasonlót): mondjuk meg kellett figyelniük, ahogy a gyanúba került férj szakszerű behatolást hajt végre (vagy nem hajt végre) a feleségén, esetleg – biztos, ami biztos – maguk is megfogdosták a kérdéses péniszt, hátha úgy közelebb jutnak az igazsághoz.
Középkori péniszmutogatás (forrás: Wikimedia Commons)
Azért a szakértők sem tudtak mindig megegyezni. 1433-ban Katherina Barlay és William Barton válási ügyében például számos egymásnak ellentmondó vélemény született a tüzetes ágyékvizsgálatokat követően: a férfiak szinte kivétel nélkül valóságos dicshimnuszokat zengtek Barton fütyköséről, elismerő szavakkal méltatták a hosszát, a vastagságát, a termékenységtől duzzadó heregolyókat, sőt a legtöbben még azt is hozzáfűzték, hogy a saját péniszük ehhez a csodához képest a fasorban sincs. A hölgyek egy része hasonlóan elragadtatott hangnemben nyilatkozott, de azért itt már megjelentek a kritikusabb hangok is, illetve többen szóvá tették, hogy nem sikerült erekcióit kicsiholniuk a szerencsétlen férfiből (William Barton egyik tisztelője, Robert Lincoln ugyanakkor azt vélelmezte, hogy a reklamáló nők nem a megfelelő gyengédséggel nyúltak a nevezetes testrészhez). Hogy végül kimondták-e a válást, azt sajnos nem tudjuk; ahogy hat évszázad távlatából azt is elég nehéz kideríteni, hogy pontosan mekkora és milyen mozgékony volt Barton úr.
A közhiedelemmel ellentétben a középkori emberek tisztában voltak azzal, hogy a meddőség nem mindig női probléma; csakhogy a férfiak esetében – nyilván tévesen – ezt a pénisz méretével kapcsolták össze. Ebben a tekintetben azonban a nagyobb nem mindig volt jobb, mert míg a nagyon kicsi pénisz nem tudta elég messzire lövellni az ondót, addig a túlságosan hosszú pénisszel az volt az állítólagos probléma, hogy a sperma nemzőképessége jelentősen legyengült, mire célba ért. Ezért nagyon fontos volt, hogy a férfi olyan partnert válasszon, akinek a nemi szerve kompatibilis a sajátjával: egy rövid péniszű férfinak kis nőre volt szüksége, míg egy hosszú péniszű férfinak nagy, hosszú combú nőt kellett feleségül vennie.
Gyulladt középkori pénisz (forrás: Wikimedia Commons)
Szerencsére, ha egy párról kiderült, hogy ilyen szempontból összeférhetetlenek, akkor akadtak olyan eszközök, amelyekkel kezelni lehetett a gondot. Ahogy a francia orvos, Gordoni Bernard (1270-1330) írta:
„Ha a hímvessző rövidsége miatt áll fent a probléma, akkor a nő combját meg kell emelni, hogy a mag a természetes mező mélyére hullhasson, vagy a hímvesszőt rudak és szurok segítségével óvatosan meg kell nagyobbítani. Ha a sterilitás a hímvessző túlzott hossza miatt van, akkor a férfi vagy a nő a kezével szorosan fogja meg a hímvessző tövét, egyrészt azért, hogy ne kerüljön bele az egész hímvessző, másrészt azért, hogy a mag ne hűljön ki útközben.”
Ennek megfelelően pénisznagyobbítást ígérő ígérő, hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb csodaszerekben és módszerekben nem volt hiány: jellemző példa az olajjal kevert, apróra vágott földigiliszta, amit a péniszbe dörzsöltek és egy éjszakán át rajta hagytak, vagy az ugyancsak olajjal elkevert őrölt pióca, amit hasonlóképpen kellett alkalmazni. A pénisz napi többszöri mosása meleg juhtejjel vagy forró vízzel és olajjal állítólag ugyanezt az eredményt hozta.
Természetesen nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy egyes férfiak nem utódnemzési célból használták ezeket a szereket, hanem egész egyszerűen csak elégedetlenek voltak a saját péniszük méreteivel; vagyis ez már 600-800 évvel ezelőtt is kardinális kérdésnek számított. Talán olyanok akartak lenni, mint a 14. századi walesi költő, Dafydd ap Gwilym A pénisz című versének hőse, akinek a hímvesszője hosszabb, mint egy “nagy ember combja”.
